Ha szegény "Öreglányom"-on működne a net, akkor most nem egy jegyzetfüzetbe körmölnék az utcalámpák narancsos fényének homályában, a hideg konyhában kuporogva egy tál epres-csokipuding mellett. De ennek is megvan a maga hangulata. Igazság szerint imádok kézzel írni és azon nagyon kevesek közé tartozom, akik még a mai napig képesek regény méretű levelet írni vagy képeslapot küldeni utazásai során és a postai vignetta helyett bélyege kérni mindezekre a postás kisasszony legnagyobb megdöbbenésére. Ugyanis a számítógép nyomtatta matrica "bélyeg" létezése óta már nem csak azt felejtették el, hogy hová tették a bélyeges könyvet, hanem azt is, hogy hol a bélyegpárna... Na igen. Ez vagyok én. De a legviccesebb az egészben, hogy bennem még él a hit, hogy egyszer emberemre akadok és email helyett posta fordultával kapok választ leveleimre.
Ha a sok-sok apró építőkocka és maszat között, amiből felépül a lelkem választanom kéne egy legfőbb jellemzőt, ami irányítja cselekedeteimet, akkor azt mondanám, hogy az ajándékozás a mozgatórugóm. Készíteni másoknak, gondolni rájuk, odaadni és várni a hatást...mintha mindig karácsony lenn. A gond csak az,hogy annyira beleélem magam a dologba, annyira várom hogy örüljenek, hogy legtöbbször csalódom, amiért nem okozok akkora örömet, mint vártam. Na igen...nehéz megfelelni az elvárásaimnak :)
De most komolyan, ez nem mások hibája, elnézést érte, csakis az enyém. Mindent túlagyalok, túl elképzelek, aztán persze rosszul esik, ha nem egészen úgy jön ki a lépés. Ezért is bírom nehezen a változásokat, mindazok ellenére, hogy eléggé alkalmazkodó a természetem. Talán csak ezért viselem viszonylag jól.
A mai napig emlékszem a legelső változás, ami lavinát indított el; az első hipermarket megépülése volt Budaörsön. Ennek eredménye az önkormányzat bevételnövekedése mellett egy piros csík volt a hegyeink között, mely ott éktelenkedett a nyugati égbolt alatt, zavarva ezzel az addig megszokott éjszakai látképet. A feketéből szürkébe vesző hegyoldal éjszakai sziluettjét egy élesen világító csík törte ketté. Mintha a világvége lenne és a táj összes békés szépsége oda folyna bele, mint valami fekete lyukba. És ez csak a kezdet volt.Mára már a csillagokat is alig látni a horizonthoz közel..
Mostanában sokat gondolkozom azon, kicsoda vagyok. Úgy érzem elvesztem a hirdetőtáblák és reklámok fényében. Csak annyira van időm és energiám, hogy létezzek. A társadalmi elvárások egy egyre bővülő feladataim, szerepeim mellett már alig marad erőm önmagam lenni... a kislánynak a hegyről. Görcsös próbálkozásaim, hogy minél több mindent megtartsak és kiéljek eddigi önmagamból, kezd teljesen kilátástalan szélmalom harcnak tűnni. ... Ha-ha, a helyzet iróniája pedig jelenkorunk divatos mottója: "Légy önmagad!". A megoldáskeresés egyik mellékterméke, hogy újabb problémák merülnek fel. A kezdeti egy helyett nemsokára ezernyi újabb kérdés fogalmazódik meg... sosem érek a végére. Mindezen kutymasz ellenére azért akadnak állandó dolgok is, amikbe kapaszkodhatom. Kicsit olyan, mintha valami útjelzőtáblák lennének. Ezek a következők:
Az első amit megfogadtam és azóta is tartom magam hozzá, hogy nem fogadok meg semmit. Ez egy régi újévi fogadalmam, egyben baráti ígéret is. Jó pár év távlatában azt kell mondjam remekül bevált! Minek további fogadkozásokkal tetézni az egyébként is magas elvárásaimat önmagammal szemben?
A második, hogy soha nem mondom hogy "soha". Inkább a "sose" szót alkalmazom, ha már elkerülhetetlen.
A harmadik, hogy nem reménykedem. Nem hiszek benne, de úgy is mondhatnám, nem élek vele :)
A negyedik pedig, hogy a csokipuding mindenre gyógyír; még a kora hajnali agymenésre is. És ezzel a gondolattal most zárom is soraimat és tekintettel az időpontra, a jégcsappá hűlt lábaimra és arra a kiskutyus jelenségre, hogy nyirkos az orrom, most inkább visszabújok az ágyikóba. Majd legközelebb folytatom valahol máshol.
Ha a sok-sok apró építőkocka és maszat között, amiből felépül a lelkem választanom kéne egy legfőbb jellemzőt, ami irányítja cselekedeteimet, akkor azt mondanám, hogy az ajándékozás a mozgatórugóm. Készíteni másoknak, gondolni rájuk, odaadni és várni a hatást...mintha mindig karácsony lenn. A gond csak az,hogy annyira beleélem magam a dologba, annyira várom hogy örüljenek, hogy legtöbbször csalódom, amiért nem okozok akkora örömet, mint vártam. Na igen...nehéz megfelelni az elvárásaimnak :)
De most komolyan, ez nem mások hibája, elnézést érte, csakis az enyém. Mindent túlagyalok, túl elképzelek, aztán persze rosszul esik, ha nem egészen úgy jön ki a lépés. Ezért is bírom nehezen a változásokat, mindazok ellenére, hogy eléggé alkalmazkodó a természetem. Talán csak ezért viselem viszonylag jól.
A mai napig emlékszem a legelső változás, ami lavinát indított el; az első hipermarket megépülése volt Budaörsön. Ennek eredménye az önkormányzat bevételnövekedése mellett egy piros csík volt a hegyeink között, mely ott éktelenkedett a nyugati égbolt alatt, zavarva ezzel az addig megszokott éjszakai látképet. A feketéből szürkébe vesző hegyoldal éjszakai sziluettjét egy élesen világító csík törte ketté. Mintha a világvége lenne és a táj összes békés szépsége oda folyna bele, mint valami fekete lyukba. És ez csak a kezdet volt.Mára már a csillagokat is alig látni a horizonthoz közel..
Mostanában sokat gondolkozom azon, kicsoda vagyok. Úgy érzem elvesztem a hirdetőtáblák és reklámok fényében. Csak annyira van időm és energiám, hogy létezzek. A társadalmi elvárások egy egyre bővülő feladataim, szerepeim mellett már alig marad erőm önmagam lenni... a kislánynak a hegyről. Görcsös próbálkozásaim, hogy minél több mindent megtartsak és kiéljek eddigi önmagamból, kezd teljesen kilátástalan szélmalom harcnak tűnni. ... Ha-ha, a helyzet iróniája pedig jelenkorunk divatos mottója: "Légy önmagad!". A megoldáskeresés egyik mellékterméke, hogy újabb problémák merülnek fel. A kezdeti egy helyett nemsokára ezernyi újabb kérdés fogalmazódik meg... sosem érek a végére. Mindezen kutymasz ellenére azért akadnak állandó dolgok is, amikbe kapaszkodhatom. Kicsit olyan, mintha valami útjelzőtáblák lennének. Ezek a következők:
Az első amit megfogadtam és azóta is tartom magam hozzá, hogy nem fogadok meg semmit. Ez egy régi újévi fogadalmam, egyben baráti ígéret is. Jó pár év távlatában azt kell mondjam remekül bevált! Minek további fogadkozásokkal tetézni az egyébként is magas elvárásaimat önmagammal szemben?
A második, hogy soha nem mondom hogy "soha". Inkább a "sose" szót alkalmazom, ha már elkerülhetetlen.
A harmadik, hogy nem reménykedem. Nem hiszek benne, de úgy is mondhatnám, nem élek vele :)
A negyedik pedig, hogy a csokipuding mindenre gyógyír; még a kora hajnali agymenésre is. És ezzel a gondolattal most zárom is soraimat és tekintettel az időpontra, a jégcsappá hűlt lábaimra és arra a kiskutyus jelenségre, hogy nyirkos az orrom, most inkább visszabújok az ágyikóba. Majd legközelebb folytatom valahol máshol.
