Hogy elszaladtak az évek... és milyen keveset tettem, láttam. Kiskoromban úgy éreztem, valami igazán nagyra vagyok hivatott. Hogy én leszek, aki megmenti a világot, vagy valami hasonló. Felfedezek valamit, megmentek egy állatfajt, olyat alkotok, ami hasznos, amire szüksége van az emberiségnek, a tudománynak, mert összefoglal valamit, vagy általa tovább tudnak lépni egy évtizedek óta kutatott problémában. De ez a fajta siker eddig elkerült.
Igazából sosem voltam jó tanuló. Tanulással csak ritkán szereztem jó jegyeket, a legtöbbször szerencsém volt; jókor voltam jó helyen. A lehetőségek jöttek, kínálkoztak és egy-egy döntés után én csak sodródtam az árral. Az általánosban skatulyákban éltünk, felesleges volt tanulni. A gimiben is valahogy így ment, de ott már a hiába tanulok érzés alakult ki bennem. Mert a kitartó tanulás ellenére ez a jegyeimben annyira nem mutatkozott meg. Viszont ott már többféle szabadidős iskolai bizonyítási lehetőség akadt. De a különböző versenyeken és pályázatokon elért helyezések csak azt bizonyították, hogy a kötelező feladatokon kívül még mi mindent vállalunk be az elfogadás, a beilleszkedés érdekében. Elég korán rájöttem, hogy az előrejutás lehetősége nem egyenesen arányos a belefektetett energiával, munkával vagy teljesítménnyel. Most már egészen jól megy ennek a ténynek az elfogadása, vagy figyelmen kívül hagyása, pedig nagyon is sokáig zavarta azt a fene nagy igazságérzetemet. És tessék, itt vagyunk! Az emberi életem körülbelül egyharmada eltűnt, elmúlt valahol a süllyesztőben, de én sem okosabbnak, se szebbnek, se hasznosabbnak nem érzem magam, mint tizennyolc évesen. És még az emlékeim sincsenek meg maradék nélkül. Nagyon sűrű életet éltem már gyerekkorom óta. Csoda, hogy nem látszom öregebbnek a koromnál! Annyi éven át olyan sok minden történt velem egy hét leforgása alatt, mint másokkal egy-két hónap elteltével. Talán ezért van ilyen tyúk eszem, nem bírom feldolgozni az infókat. Csak pörgök és pörgök... és egyszer vagy nagyon becsavarodom vagy kimerülök és alapjáraton üzemelek tovább. Nem is tudom lehet-e ezen változtatni. Mármint az élet tett ilyenné vagy a személyiségem ilyen? A sok morfondírozási kísérlet után arra a következtetésre jutottam, hogy kevesebb energia befektetéssel jár elfogadni ezt az állapotot, vagy jelenséget, mint küzdeni ellene, akármennyire is zavar, és a cél csak legyen annyi, hogy a körülmények ellenére a legjobbat hozzam ki magamból, vagyis ebből a káoszból, aminek érzem magam.
Azt hittem jobb ember leszek, ha felnövök. De tévedtem és csalódtam is magamban. Tele vagyok tüskékkel, könnyekkel, hibákkal, bocsánat kérésekkel és bűntudattal a még nem tisztázott butaságaimért. Meggondolatlan vagyok és késős. Folyton álmodozom. Néha mintha nem is ezen a földön élnék. Szaladok is meg nem is, mint hal a vízben, aki nem tudja, hogy úszik vagy lebeg. Örök ellentmondás vagyok. Bizonytalan. Régen azt hittem tudom mit akarok, de egy ideje nem találom magam. Mintha elhagyott, elveszett volna belőlem valami. De vajon visszatér? Visszajön magától, vagy meg kell érte dolgoznom? Bizonyítanom kell talán? Hogy érek valamit? És ezek a szörnyű gondok tényleg léteznek, vagy csak a harmincas szám mágiája? Tényleg baj van velem? Adhat erre bárki választ, vagy magamban kell megtalálnom?
Talán én csak egy állomás vagyok az élet forgatagában és majd a gyerekeim fogják véghez vinni azokat a nagyszerű és csodálatos dolgokat, melyekről én csak ábrándozom.
