"Korán keltem.- gondolta Emily..." Sok egyéb mellett ma reggel ez jutott eszembe. Egy könyv első mondata, amit írni kezdtem, de sose fejeztem be egy szünetben rossz kezekbe került és nevetség tárgyává vált rossz ízű fiútréfa miatt. Már nem is emlékszem pontosan... talán Imrének hívták a fiút. Haragudtam rá sokáig, de igaza volt, nevetséges így kezdeni egy könyvet, persze nem olvasta tovább, pedig azóta is úgy gondolom, hogy a folytatás jobban sikerült. Eltettem, még meg van valahol, remélem. Biztosan oka van annak, hogy nem találom. Egyszer a középiskolában akadt ismét a kezeim közé és akkor elhatároztam, hogy márpedig megírom, befejezem és annak a fiúnak ajánlom...és akkor ismét eltűnt. Van hogy a tárgyak saját életet élnek és önhatalmúlag tűnnek el a szemünk elől, az életünkből. Talán várnom kell azzal az írással. De jó tudni, hogy van még valami, amit befejezhetek, ha bármi oknál fogva már mindennel végeznék és nem volna semmi más dolgom. Mindez az alatt a pár méter megtétele alatt futott végig a fejemben, amíg a kapunkból elsétáltam a sarokig, a bezárt szakiskola épülete mellett, ami egykor óvoda volt és újra az is lesz a felújítási munkálatok után. És mert korán keltem, a reggeli nap aranysugarai által teremtett hangulat a magas jegenye fákon arra késztetett, hogy szépekre gondoljak. Nekem ez jutott eszembe. Hogy volt régen egy megkezdett könyv, egy első mondat, ami miatt sokat bánkódtam, de már nem haragszom arra a fiúra. Elmerengve az úti látnivalókon, amikkel így reggeltájt találkozom egy közmondás jutott eszembe: "Ki korán kel, aranyat lel". Rájöttem, hogy az én aranyam az idő. Az idő, amit nehezen teremtek és fordítok magamra, és amiben folyton elveszek. Éppen ezért, amikor korán kelek több mindenre jut belőle. Aztán a napi ügyintézések során szárnyra kapott ez a gondolat és mintha nem is lett volna hagyott magamra. Haza felé a buszon mégis visszatért. Kedves idős hölgy volt, aki nem akart mást, csak terpeszben megvetve lábát biztonságosan kapaszkodni. Nem tudom milyen korú lehetett, de nagyon szép volt az arca. Szeme kékes barna, élénk tekintetű, bőre mélyen barázdás, mégis hamvas. Kortalan dolgokról beszélt, melyek mégis mulandóak a többség számára... hogy mivel töltik a fiatalok az időt, és mennyire nem szánnak időt egymásra. Nem fér bele egy séta, egy cukiban elfogyasztott süti, beszélgetés észrevett érdekességekről, átélt és feledhetetlen élményekről...Végül a Hajdú utca vetett véget közös utazásunknak, de azt hiszem találkozunk még és akkor folytatjuk ott, ahol abba hagytuk.
