2026. október 2., péntek

Őszi hangulatban


     Hosszú hetek, hónapok óta ámulatba ejt a nem mindennapi időjárás. Lassan véget ér a hosszan elnyúló nyár, mely ember emlékezet óta a legmelegebb és szárazabb volt itt a szigetországban. Bárkivel is beszéltem erről, még az idősebbek is csak hüledezett. Különleges nyár volt, de azt hiszem ez csak a kezdet.

Pontosan emlékszem, ahogy pár éve még azt ecseteltem, hogy itt nincsennek illatok. Most október elején járunk és az alacsony szögben selymes aranysárgán szikrázó még meleg napsütéshez a kellemesen enyhe szél rózsával kevert édes avar illatottal tölti fel a völgyeket és a zártabb utcákat.

   Nem titok, gyerekkoromban a tavasz volt a kedvenc évszakom, eleinte az üres tél utáni élettel teli vibráló zsongással, aztán mert lenyűgözött a megújúló életerő zabolátlansága. Az a fékevesztett  bizsergés, ahogy szerelemmel telik meg minden! Aztán egy hideg, de kristálytiszta decemberi napon elvarázsolt a tél valódi szépsége is és azóta is rajongok a hóért.

De az ősz csak mostanra hódított teret a szívemben. S talán csak a szülőföld távolsága teszi, hogy a honvágy felerősítette az érzékeimem eziránt,  de az idei meleg nyár kicsalta a természet illat-aromáit, ami különleges, már-már elfeledett érzéseket hozott elő bennem. Fantasztikus érzés volt ma a parkban sétálni. Mégis a legszebb ebben az egészben, a mulandósága. A színek, a fények, a hangulat melyet mindez előidéz,  mind csak röpke pillanatok, mely mintha órákig nyúlt lassú percekig lennének jelen, de csupán addig amíg fel nem ismerjük s aztán tovafolynak normál tempójukban és már vége is.

Az ősznek én eddig a komor, édesen bús oldalát láttam. Az eső romantikáját, mely hideg cseppjeivel is képes felperzselni a megtörve vágyakozó szíveket. De ez most valami egészen más. Az elmúlás pillanatai…  vidám köntösben.



2026. június 27., szombat

Hársfaliget árnyékában



     Elindőztem volna… mégis be kellett érnem pár pillanattal a nosztalgikus érzés élvezetében mikor ma York városában olyanra leltem, amivel itt még nem találkoztam. A napok óta tartó - Angliára korántsem jellemző - kiugróan magas hőmérséklet rég megszokott nyári jóérzésekkel töltött el. Azt gondoltam azért más itt minden, mert a különböző éghajlat miatt más például a talaj s emiatt más növények élnek itt. De a fák ugyanazok. Aztán arra, hogy talán az erős tengeri sós pára befolyásolja az illatokat azzal, hogy szinte teljesen elnyomja azokat, de ez az elmélet a sziget belsejében valahogy nehezebben állja meg magát. Sokáig nem szerettem a nyarat a meleg miatt, ami ellen nem lehet védekezni, hiszen az ember a bőrét aligha vegheti le, de idővel megtaláltam benne a szépséget egy-egy kedves emlékhez kötődő érzés kapcsán. Úgy látszik csupán meleg kellett ahhoz, hogy a dolgok ugyanolyanok legyenek, mint emlékeimben, s erre a hársfák az élő bizonyíték. Ez a tikkasztó hőség kellett ahhoz, hogy illatukat előcsalja s én máris otthon érezzem magam, ami furcsa érzés tudván, hogy nem ott vagyok mégis felemelő, mert így mégjobban otthon érzem magam itt. Kábulatos. Sokáig volt bűntudatom, amiért otthagytam a szülőhazámat és ez éveken át tartó vívódása volt lelkemnek. A legrosszabb mindig hazalátogatáskor volt, amit a sóvárság és a folytonos elvárások miatti gyomorgörcs kettősége hatott át, csak ez nem a kellemesen borzongató “vágysz rá, de rettegsz is tőle” érzés… És akkor itt vannak ezek a hársfák, ezek az égbe nyúló illatbombák, amik visszarántanak a múltba miközben egy York városához méltatlan hosszúságú  csupán nyúlfarknyi sétát követve pakolok a kocsi csomagtartójába indulásra készen a kétórás hazaútra, vissza Newcastle-be.

2026. június 9., kedd

Felhők az égen

     No, nem kell megijedni… ezek csak szavak. Mélyen szántóak, néhol erősek, de igyekeznek a legigazabbak lenni, nem ártanak senkinek. Jobb, hogy kiírom őket, tomboljanak odakint és ne engem zaklassanak. Keregessenek felhőket az égen az olyan megnyugtató. Engem megnyugtat. Sokszor azon kapom magam, hogy a felhőkre révedek, elveszek közöttük bámulva az eget. Nézem hogy változnak, növekednek, ahogy fodrozódva, kitüremkedik egy-egy újabb dudor rajtuk nagyobbá téve az egészet. Vagy ahogy egyik a másik elé bekúszva színét hófehérből haragos szürkévé változtatja. Mindeközben ott van az ég mögöttük, hol kristály kéken, hol opál zölden, hamvas barack  sárgán és gyöngyház fehéren, mely színek magukban nem is léteznek… gyönyörűséges pillanatok ezek. Az ember úgy érzi ráeszmélt az élet értelmére. Mert ahogy az ég színei is csak a felhők kontrasztjában érvényesülnek, úgy értékelődnek fel az öröm sziporkái is a mélabús, szomorkás mindennapokban.


Nézzetek a felhőkre  barátaim és lássátok meg a mögötte rejlő színes eget! Találjátok meg a csodát és vele érkezik a boldogság is.

Egy halom roncs

     Mostanában sokszor eltöprengek azon ki vagyok. Elképesztően “fontos” feladataim közepette azon morfondírozom miért nem tudom a dolgokat a maguk idejében csinálni… és ez számos tevékenységre érvényes, bármire, mindenre, ami én vagyok. Például, hogy rámjön az alkothatnék, egy kis rajzolgatás régi már-már megkövűlt szénpaszteleimmel… de hajnali kettőkor. Hogy elmennék sétálni délelőtt, de teregetnem kell. Vagy végre erőltetés nélkül csak úgy kedvem lenne angolozni kicsit, de éppen bevásárolok. Netán félretolva kötelességeimet végre ráveszem magam egy kis sétáta, ami nálam az ördög játékszere, mert csak halogatom, pedig nagyon nagy szükségem lenne rá, de amint elindulok már haza sem akarok jönni és órákra eltűnök… így nincs ebéd vagy ismét szalad a háztartás. Folytonos megalkuvás az életem, amit nagyon nehezen viselek és egyszerűen képtelen vagyok rálelni az arany középútra. Annak ellenére, hogy senki nem kényszerít rám semmit; nincs kötelező munkaidőm vagy időbeosztásom… csak rengeteg feladat, amiket egyszerűen nem vagyok képes jól beosztani. (És ugyan sejtem, hogy a szavaknak hatalmas ereje van és nem jó lenne még gondolati szinten sem a fejemre hozni a bajt, de most benyelt az örvény és ki kell írnom magamból.) Annyira szeretnék fejlődni ebben most, hogy felismertem ezt, de nem tudom hogy fogjak hozzá. Persze kis lépésekben… de mi legyen az első?

Mindig ott akadok el, hogy a miértek keresésénél lyukadok ki. De számít az igazán? Tényleg tudnom kell ahhoz, hogy változtatni tudjak? Persze ez logikusan hangzik, de valószínűleg annyira mélyen gyökereznek bennem az okok, hogy hosszú terápia kellene a megtalálsukra, felismerésükre, feloldásukra… nekem viszont most siklik ki az életem, most nem érzem jól magam benne igazán. Most, hogy a gyerekek kicsit nagyobbak és néha akad egy kis szusszanatnyi időm észrevenni a hiányosságaimat, mégsem tudok velük foglalkozni, mert nincs rá kapacitásom. Hol rontom el? Hogy csináljam másképp? Vagy ez lenne a kimerültség és ennyi, ne gondoljam túl?

Sokszor előfordul, hogy döntésképtelen vagyok és majd hogy nem pánikba esek olyan banális dolgok eldöntésében, mint például melyik paradicsom csomagot válasszam vagy milyen pékárút vigyek haza. És ezek teljesen leszívnak. Mintha az élet maga lenne az én kriptonitom.

Mégcsak nem is halok az árral… csupán sodródom vele; dobál amerre visz és visz amerre akar. Már jó ideje elvesztettem az uralmat az életem felett, de csak mostanában tudatosodott ez bennem. És a legfélelnetesebb, hogy  tehetetlennek érzem magam. Pedig, ha valamim volt egykor, az a magabiztosságom.

Valami mindig eltereli a figyelmemet… a sok új dolog, a szűnni nem akaró változások, a feladataim (a gyűlöletes házimunkák), a kötelességeim (a gyerekek), a dolgok amiket meg kéne csinálnom, de nem jut rájuk időm, mert igazából nem akarok foglalkozni velük, de muszáj, a fájdalmaim, amiből egyre több van és ami mégtöbb aggodalmat és bizonytalanságot generál. Úgy érzem ezek mind gúzsba kötnek.

De van ennél rosszabb is, a legszőrnyűbb felismerés, hogy mindenben, amiről azt hittem képes vagyok rá, kudarcot vallottam; barátként, társként, anyaként. Ja, sok egyéb mellett nem tartom magam jó anyának. A türelem sosem tartozott, az erényeim közé, mégis belevágtam. Ideig-óráig elég volt, de végül világossá vált számomra, hogy több kell… jóval több. És a helyzet az, hogy szülőnek lenni egyet jelent végtelenül türelmesnek maradni, ami nekem nem megy és a szívem szakad belé hogy tudom mikor teszek vagy mondok olyat, amivel ártok nekik, mert összetörök egy darabot a lelkükből, ahogy velem is történt… ami nem lehet mentség, hiszen felnőtt ember vagyok,  em igaz? tudnom kéne uralkodni magamon. De én ezek szerint rossz ember vagyok. Mindezek tetejébe, a másik legnagyobb hibám a pocsék memóriám. Tudom, hogy segíthetnék magamon, ha vissza tudnék emlékezni mit hogyan gondoltam vagy hogy történt, amiből következtetéseket levonva tanulhatnék a hibáimból és fejlődhetnék, de csak falakat látok,  nagy, üres falakat. Mintha nem lenne előzmény, pedig rengeteg év és milliónyi történés áll már mögöttem, én mégsem tudok ezekre visszatekinteni… nincs mibe kapaszkodnom.

És nem tudom, hogy ezek a hibáim a személyiségemből fakadnak vagy a gyerekkori traumák visszhangjai, amikkel foglalkoznom kéne szakember bevonásával, mert ez így nem mehet tovább. Nem tudom meddig fogom bírni és rettegek attól, hogy egyszer besokallok és valami megbocsájthatatlan meggondolatlanságot teszek csak hogy szabaduljak ebből az egészből.

Minden olyan körülményessé vált, szövevényes és áttekinthetetlen. Egyszerűbb életre vágyom, ami a gyerekek előtt volt.  Nem is tudom, talán a felelősség súlya roppantott így össze. Mintha kimaradt volna egy merföldkő az anya lettem és az ikrekkel áldott meg az Ég állomás között. 

Sokszor gyötör a bűntudat.

Önző vagyok? 

Multidimenzióssá vált az életem és úgy érzem széthasadok.

…

Meg kell találnom az egyensúlyt, ahol a szerepköreim kielégítő teljesítése mellett én is jelen vagyok, elégetten és boldogan.



Igen… boldog akarok lenni.

2026. május 15., péntek

Rising Sun Country Park

     Ma a Rising Sun Country Park-ot kezdtem el felfedezni. (6,1 miles = 9,8 km)

Egy kis történelmi visszatekintés:

A területet száz éve még szénbányászatra használták. 1906-ban nyílt az első tárna, 1915-ben a második. A bányatársaság nagy hangsúlyt fektetett az egészségre és a biztonságra. A bányászok megfelelő munkaruha híján eleinte öltönyben, ingben és kalapban dolgoztak. A bányászok tetőtől-talpig fekete szénporral borítva mentek haza a munkaidő végén, majd 1969-ben megnyitott az első zuhanyzó. Ezzel 1947-ben nagy elismerést kapott. A bányát ezután is folyamatosan fejlesztették.

Mire 1957-ben a harmadik tárna is megnyílt, az első kettő közel 385 méter mélységű volt és az első tárnát már csak a harmadik szellőztetésére használták. 

A bányászat mindig is nagyon veszélyes foglalkozas volt. A legnagyobb veszélyt a gázszivárgások jelentették, mely jelenség nem csak robbanásveszélyes volt, de számos esetben fulladásos halált okozott. 

1966-ban a Rising Sun Colliery elnyerte a legbiztonságosabb Northumbriai bánya címét, melyet magasszínvonalú és folyamatosan megújúló technikai vívmányaival és eszközeiért érdemelt ki. Ilyen volt például a biztonságos lámpa, amely bár lánggal működött mégis kevésbé volt robbanásveszélyes köszönhetően George Stephenson és Sir Humphray Davy közös úttörőmunkájának. Az Észak-keleti régiókban eleinte a “Geordie-lámpa” volt a legnépszerűbb, majd később a Davy-lámpa átvette helyét.

A szén árának folyamatos csökkenésével a bánya egyre veszteségessebb lett, míg 1969 májusában bezárt. 

A területet ezután rehabilitálták. A tárnákat feltöltötték és újra átadták a természetnek. A bányászok által használt temérdek vasútvonalak némelyike azonban fennmaradt és most “Waggonway” néven séta- és bicikliútként szolgálja a közösséget.


…

A North Tyneside-on, vagyis a Tyne folyótól északra fekvő terület ma egy Budapest méretű nagyváros perem kerületében fekszik. Méreteit tekintve megdöbbentő mégis mennyire elveszik a tájban. Alig 2 perce, hogy a napközben is forgalmas főút felől elindultam a sétaúton már mindent túlordító vegyes madár csicsergés vett körül elzárva a külvilág zajaitól. Mintha egy buborékba léptem volna. A színek, az illatok mind felerősödtek és az idő megállt. Május van. És a májusi eső itt  is olyan hatással van a természetre, mint Magyarországon. A szinte már elviselhetetlenül fülledt 18 fokos párás tengeri levegőt kellemesen felfrissítik az itt egyébként ritkaságszámba menő villámlással-dörgéssel kísért nyári záporok. A fák zsenge hajtásai szinte vibrálnak eső után míg az addig szelíden mosolygó virágok és fű illatát felverik az égből aláhulló kövér esőcseppek. A völgyre ráül valami megmagyarázhatatlan romantika és az embert óhatatlanul is elragadja a kéjes erotika utáni vágy és csak andalog a kitaposott erdei ösvényen. Útját derékmagasságig érő csalánosban kanyargó patak kíséri, melynek jéghideg vizében vörösbegyek és kócsagok oltják szomjukat. Partjait fiatal fűzfák, boglárkák és éppen csak bimbózásnak indult sárga liliomok szegélyezik. Az ágak sűrűjében rejtőző feketerigók, süvöltők és kitudja még milyen énekes madarak gurgulázó énekétől zsibbadt aggyal a gondolkodás már a múltba veszett és helyét az olyan dolgokon való elmélkedés veszi át, mint például az élet működése. Mert ahogy mész ezen az erdei úton szinte meghipnotizálva, nem vagy tudatában önmagadnak mégis a legvalóságosabb érzés a bőrödben lenni éppen abban a pillanatban. Az idő visszatér a maga valójában és te pontosan érzed annak jelenlétét, nem azt hogy múlik, hanem hogy van. Nézel előre, nézed ahogy a fák és bokrok lombjai alagútszerűen körbeölelik az utat és megerősödik benned a felismerés, hogy ez maga az élet. Egy út melyen csak menni kell. Melyet sokminden körülvesz és a látnivalóktól időnként elfáradsz és megállsz pihenni, de szemeddel már keresed a következő néznivalót, az új úticélt. És időnként az erdőben egy-egy párhuzamos ösvény halad melletted, néha eltűnik, aztán egybeolvad a tieddel, s később elágazáshoz érsz, ahol döntened kell merre mész tovább. Olyankor megtorpanunk kissé. Megpróbáljuk előre látni a jövőt ezért bekukucskálunk mit rejthetnek, jól megnézzük a lehetőségeket, de nem akarunk sokat tétlenül ott állni… veszel egy nagy levegőt, behúnyod a szemed és elindulsz amerre a szíved húz “remélve” hogy olyat találsz melyben örömöd leled.





https://www.facebook.com/share/15qXs5dK1Tx/?


2026. május 14., csütörtök

Barangolás Forest Hall környékén

     Ma végre nekiindultam felfedezni kicsit a környéket ahová költöztünk 🥰 

Kb 3 órás séta volt, közbeiktatva két kisebb bevásárlás, miközben 4x is elkapott egy nyári zápor (ebből az egyik jégesővel). Szerencsére tömérdek hatalmas fa tarkítja a vidéket, így mindig volt hova behúzódni.

A Killingworth-i tavat sétáltam körbe, megcsodálva a közben velem szembejövő ipari emlékműveket, szobrokat és védett tájházat, melyek mind egy gazdag múltról tanúskodnak. 

Furcsa, hogy sose szerettem a történelmet, a helytörténelemért viszont rajongok! Imádom, például, hogy itt Angliában a körforgalmakat ipari emlékművekkel és különböző eszközökkel díszítik, melyek fontos része voltak az adott hely történelmének. Pl: gőzgép, mozdony, bányakocsik vagy bányász pónik szobra, úszóaknák - eredeti, hatástalanított (tengerparti városokban)… de láttam már repülőgépet (Tornaby) és óriás ananász szobrot is 🥰

A terület neve Forest Hall, mely egykori erdős-ligetes tájegység volt. Szerencsére mindmáig fennmaradt számos apró erdős része, melyek mindegyikén több séta útvonal is húzódik kedvezve nemcsak a kutyasétáltatóknak, de a természet szerelmeseinek is. Itt pillanatok alatt az erdő csendjében találhatjuk magunkat, hiszen csak egy karnyújtásnyira van a házak között 🌳💚

Maga a környék csodálatos, dimbes-dombos, kanyargós utcáival, virágos előkertes régi házaival, melyek nem ritkán a viktoriánus korból maradtak fenn... mintha csak megállt volna az idő. Az ember megáll e házak előtt, megfordul és szinte látja azt a tájat, mely körülölelte a házat újkorában. A vakító sárgaszínű és mézédes illatú repcével tarkított erdős domokdalakat, a patkónyomos, helyenként sáros földutakat és a mező felől eső elől haza siető szénával megrakott szekereket.




Egyenlőre tisztázatlan okok miatt képeket sajnos nem tudok beilleszteni, de szívesen megosztom a nagyvilággal a közösségi médiára feltöltött album linkjét 😉


https://www.facebook.com/share/1AjaupyuaD/?



2026. május 13., szerda

Idézet


Nem azért nem beszélek,
mert nincs mit mondanom...
Azért hallgatok,
mert él bennem a remény,
hogy a csendjeink még őrzik ...
a szeretet hangjait...

A szavakon túli néma térben...

- Nagy Judit -