Visszalátogató

     Mit elköltöztünk, elmenekültünk Hartlepool-ból. Mégis vannak dolgok, amik miatt visszahúz a szívem. Legfőképp a barátok és a tenger; a végeláthatatlan és nyugodt tengerpart. Ami igaz, itt is van nem messze tőlünk, mégis más; nekem túl zsúfolt. Nem hittem volna, hogy hiányozni fog, de felmérve a jelenleg elérhető lehetőségeimet, bizony jól esett visszatérni a megszokott partszakaszokhoz. Plusz csodálatos idő volt a kimozduláshoz. A szirtek látványa, a tiszta sós pára és a víz édes hínáros illata összevethetetlen a folyótorkolat hajódokkjainak mocsaras halszagával.

Végtelenül sűrű napjaim vannak. Több hetes szervezés után vasárnap megtartottuk az aktuális Magyar Találkozót. Sokan nem jöhettek el, mert az ősziszünet alatt haza látogattak vagy éppen most betegedtek le, ráadásul még szélvihar is volt. De talán pont ezért volt olyan igazán családias a hangulat. Egy kis szünidei pihenőt követve folytatjuk majd az önként vállalt kötelezettségeinket és a következő, Mikulás napi találkozó programjain törjük a fejünket. 

És ha azt gondoljátok, hogy a bulit követő napon egész nap csak az ágyban pohengettem… akkor bizony nem ismertek! 

   Sokmindenre fényderült az emlúlt hetekben. Többek között arra, kik is az igazi barátok. Mert megtévesztő azt hinni, hogy azok akik évtizedek óta a közelünkben vannak és úgy véljük ismejük őket… de vajon tényleg azok-e, akiknek gondoljuk. Nem biztos hogy a barátaink. Lehet hogy csupán sorstárs, mint az egyetemi évfolyamtársak, kollégiumi szobatársak vagy azok, akik életünk járulékos hozzátartozói, mint például a rokonok. Mert hiába fűz hozzájuk szorosabb  vérszerinti kötelék, ha nem bízhatok bennük. Azt hiszem ezzel az újrafelismeréssel megtanultam a leckét. Barát az, aki függetlenül az együtt töltött időtől mély benyomást tesz ránk, így tehát lehet az egy átbeszélgetett éjszaka is. Olyan személyiség, aki pozitív irányban motivál, kimondatlanul is jó hatással van ránk, akiben emiatt megbízunk és bizalmunkba avatjuk és őszinte velünk. Mindez pedig kölcsönös, de ami a legfontosabb hogy sose ártana nekünk szándékosan. Sokáig azt hittem a tettek fontosabbak, de 2000 km-re az eddig ismert életemtől ezek a tettek már nem olyasfélék, hogy átugrasz hozzám felvidítani, ha úgy érzed pocsék napom volt, vagy tele a hócipőm és kiszakítasz a megszokottból egy városi sétával. Ezek átalakultak; megvannak még, csak kicsit másképp, lelki síkon. Rámírsz vagy felhívsz hogy itt legyél velem. Vagy csak gondolsz rám, mert megérzem és tudom, hogy itt vagy velem. Ez felértékeli a baráti kacsolataimat és örömmel mondhatom van belőlük jópár. Igaz szerteszét a nagyvilágban, de vannak, úgyhogy boldog vagyok, hogy ezt újra tisztán látom és nekem most több nem is kell.

Kutyára kamion

 Az idei ősz életbevágóan fontos volt számomra. Ezek a vidám elmékképek fogját tartani bennem a lelket a következő; kezdetben szürke majd mélabús hónapokban.

Gondterhelt napokom vagyok túl. Az eddig ismert világom teljesen kifordult magából. Nagyon szomorú vagyok, mert a legközelebbi rokonaim bántottak meg. Egy olyan helyzetbe sodortak, amelyre csak egy morálisan elfogadható válaszreakció lehetséges részemről. Annak érdekében hogy ne legyen családi viszály, le kell nyelnem a békát. Nem tudom mit gondoljak, mit érezzek. Nincsennek válaszok, mert nem adnak, kitérnek előle. Csak csend van, passzív hallgatás. Így mit is gondolhatnék? Pedig több, egymástól teljesen eltérő elméletem is van a miértekre; hogy hogy alakulhattak így a dolgok. Nem csak az fáj, hogy titkolták vagy hazudtak, ha az jobban tetszik, hanem az, hogy emiatt nekem is hazudnom kellett, hogy ne idézzek elő mégnagyobb kellemetlenséget. Így most a saját lelkiismeretemmel kell számotvetnem.  Az egyik legnagyobb áldozatot hoztam, amit szülő tehet: fenntartom a látszatot. Mert ami történt, az csak ránk, érintettekre tartozik, nem tehetem tönkre a szociálisan még fejlődő  gyermekeim érzelmi biztonságát azzal, hogy elszakítom őket a gyökereiktől ezzel lerombolva a kristálypalotáikat, mert az az ő boldogságukat fenyegetné most és a jövőben egyaránt. Ez az ár, amit fizetnem kell. 

Ami őket, a kedves rokonaimat illeti, olyan, mintha meghaltak  volna… számomra, minden bizonnyal. Mindent elpusztítottak abból, amim volt; nem csak a felnőtt életem gondolati alapjait, amit a körülöttem lévő világról hittem, hanem a teljes gyermekkorom minden kedves emlékeit is. Megváltozott minden egy pillanat alatt. Egy apa, egy testvér… számomra üresek, idegenné váltak.

Elköszönt az idei ősz

   Minden pillanatát élveztem a hosszúra nyúlt, csodálatosan színpompás, meleg ősznek, melynek a hétvégi Boleo nevű vihar vethet véget🌬️🍁🍂

Végig söpörve a tájakon lecsupaszítva a fákat, hogy teret engedjen a csillámlóan szikrázó hónak… idén talán fehér karácsonyunk lesz ❄️🩵💙🤍

Őszi hangulatban

     Hosszú hetek, hónapok óta ámulatba ejt a nem mindennapi időjárás. Lassan véget ér a hosszan elnyúló nyár, mely ember emlékezet óta a legmelegebb és szárazabb volt itt a szigetországban. Bárkivel is beszéltem erről, még az idősebbek is csak hüledezett. Különleges nyár volt, de azt hiszem ez csak a kezdet.

Pontosan emlékszem, ahogy pár éve még azt ecseteltem, hogy itt nincsennek illatok. Most október elején járunk és az alacsony szögben selymes aranysárgán szikrázó még meleg napsütéshez a kellemesen enyhe szél rózsával kevert édes avar illatottal tölti fel a völgyeket és a zártabb utcákat.

   Nem titok, gyerekkoromban a tavasz volt a kedvenc évszakom, eleinte az üres tél utáni élettel teli vibráló zsongással, aztán mert lenyűgözött a megújúló életerő zabolátlansága. Az a fékevesztett  bizsergés, ahogy szerelemmel telik meg minden! Aztán egy hideg, de kristálytiszta decemberi napon elvarázsolt a tél valódi szépsége is és azóta is rajongok a hóért.

De az ősz csak mostanra hódított teret a szívemben. S talán csak a szülőföld távolsága teszi, hogy a honvágy felerősítette az érzékeimem eziránt,  de az idei meleg nyár kicsalta a természet illat-aromáit, ami különleges, már-már elfeledett érzéseket hozott elő bennem. Fantasztikus érzés volt ma a parkban sétálni. Mégis a legszebb ebben az egészben, a mulandósága. A színek, a fények, a hangulat melyet mindez előidéz,  mind csak röpke pillanatok, mely mintha órákig nyúlt lassú percekig lennének jelen, de csupán addig amíg fel nem ismerjük s aztán tovafolynak normál tempójukban és már vége is.

Az ősznek én eddig a komor, édesen bús oldalát láttam. Az eső romantikáját, mely hideg cseppjeivel is képes felperzselni a megtörve vágyakozó szíveket. De ez most valami egészen más. Az elmúlás pillanatai…  vidám köntösben.

Hársfaliget árnyékában

     Elindőztem volna… mégis be kellett érnem pár pillanattal a nosztalgikus érzés élvezetében mikor ma York városában olyanra leltem, amivel itt még nem találkoztam. A napok óta tartó - Angliára korántsem jellemző - kiugróan magas hőmérséklet rég megszokott nyári jóérzésekkel töltött el. Azt gondoltam azért más itt minden, mert a különböző éghajlat miatt más például a talaj s emiatt más növények élnek itt. De a fák ugyanazok. Aztán arra, hogy talán az erős tengeri sós pára befolyásolja az illatokat azzal, hogy szinte teljesen elnyomja azokat, de ez az elmélet a sziget belsejében valahogy nehezebben állja meg magát. Sokáig nem szerettem a nyarat a meleg miatt, ami ellen nem lehet védekezni, hiszen az ember a bőrét aligha vegheti le, de idővel megtaláltam benne a szépséget egy-egy kedves emlékhez kötődő érzés kapcsán. Úgy látszik csupán meleg kellett ahhoz, hogy a dolgok ugyanolyanok legyenek, mint emlékeimben, s erre a hársfák az élő bizonyíték. Ez a tikkasztó hőség kellett ahhoz, hogy illatukat előcsalja s én máris otthon érezzem magam, ami furcsa érzés tudván, hogy nem ott vagyok mégis felemelő, mert így mégjobban otthon érzem magam itt. Kábulatos. Sokáig volt bűntudatom, amiért otthagytam a szülőhazámat és ez éveken át tartó vívódása volt lelkemnek. A legrosszabb mindig hazalátogatáskor volt, amit a sóvárság és a folytonos elvárások miatti gyomorgörcs kettősége hatott át, csak ez nem a kellemesen borzongató “vágysz rá, de rettegsz is tőle” érzés… És akkor itt vannak ezek a hársfák, ezek az égbe nyúló illatbombák, amik visszarántanak a múltba miközben egy York városához méltatlan hosszúságú  csupán nyúlfarknyi sétát követve pakolok a kocsi csomagtartójába indulásra készen a kétórás hazaútra, vissza Newcastle-be.

Felhők az égen

     No, nem kell megijedni… ezek csak szavak. Mélyen szántóak, néhol erősek, de igyekeznek a legigazabbak lenni, nem ártanak senkinek. Jobb, hogy kiírom őket, tomboljanak odakint és ne engem zaklassanak. Keregessenek felhőket az égen az olyan megnyugtató. Engem megnyugtat. Sokszor azon kapom magam, hogy a felhőkre révedek, elveszek közöttük bámulva az eget. Nézem hogy változnak, növekednek, ahogy fodrozódva, kitüremkedik egy-egy újabb dudor rajtuk nagyobbá téve az egészet. Vagy ahogy egyik a másik elé bekúszva színét hófehérből haragos szürkévé változtatja. Mindeközben ott van az ég mögöttük, hol kristály kéken, hol opál zölden, hamvas barack  sárgán és gyöngyház fehéren, mely színek magukban nem is léteznek… gyönyörűséges pillanatok ezek. Az ember úgy érzi ráeszmélt az élet értelmére. Mert ahogy az ég színei is csak a felhők kontrasztjában érvényesülnek, úgy értékelődnek fel az öröm sziporkái is a mélabús, szomorkás mindennapokban.

Nézzetek a felhőkre  barátaim és lássátok meg a mögötte rejlő színes eget! Találjátok meg a csodát és vele érkezik a boldogság is.

Egy halom roncs

     Mostanában sokszor eltöprengek azon ki vagyok. Elképesztően “fontos” feladataim közepette azon morfondírozom miért nem tudom a dolgokat a maguk idejében csinálni… és ez számos tevékenységre érvényes, bármire, mindenre, ami én vagyok. Például, hogy rámjön az alkothatnék, egy kis rajzolgatás régi már-már megkövűlt szénpaszteleimmel… de hajnali kettőkor. Hogy elmennék sétálni délelőtt, de teregetnem kell. Vagy végre erőltetés nélkül csak úgy kedvem lenne angolozni kicsit, de éppen bevásárolok. Netán félretolva kötelességeimet végre ráveszem magam egy kis sétáta, ami nálam az ördög játékszere, mert csak halogatom, pedig nagyon nagy szükségem lenne rá, de amint elindulok már haza sem akarok jönni és órákra eltűnök… így nincs ebéd vagy ismét szalad a háztartás. Folytonos megalkuvás az életem, amit nagyon nehezen viselek és egyszerűen képtelen vagyok rálelni az arany középútra. Annak ellenére, hogy senki nem kényszerít rám semmit; nincs kötelező munkaidőm vagy időbeosztásom… csak rengeteg feladat, amiket egyszerűen nem vagyok képes jól beosztani. (És ugyan sejtem, hogy a szavaknak hatalmas ereje van és nem jó lenne még gondolati szinten sem a fejemre hozni a bajt, de most benyelt az örvény és ki kell írnom magamból.) Annyira szeretnék fejlődni ebben most, hogy felismertem ezt, de nem tudom hogy fogjak hozzá. Persze kis lépésekben… de mi legyen az első?

Mindig ott akadok el, hogy a miértek keresésénél lyukadok ki. De számít az igazán? Tényleg tudnom kell ahhoz, hogy változtatni tudjak? Persze ez logikusan hangzik, de valószínűleg annyira mélyen gyökereznek bennem az okok, hogy hosszú terápia kellene a megtalálsukra, felismerésükre, feloldásukra… nekem viszont most siklik ki az életem, most nem érzem jól magam benne igazán. Most, hogy a gyerekek kicsit nagyobbak és néha akad egy kis szusszanatnyi időm észrevenni a hiányosságaimat, mégsem tudok velük foglalkozni, mert nincs rá kapacitásom. Hol rontom el? Hogy csináljam másképp? Vagy ez lenne a kimerültség és ennyi, ne gondoljam túl?

Sokszor előfordul, hogy döntésképtelen vagyok és majd hogy nem pánikba esek olyan banális dolgok eldöntésében, mint például melyik paradicsom csomagot válasszam vagy milyen pékárút vigyek haza. És ezek teljesen leszívnak. Mintha az élet maga lenne az én kriptonitom.

Mégcsak nem is halok az árral… csupán sodródom vele; dobál amerre visz és visz amerre akar. Már jó ideje elvesztettem az uralmat az életem felett, de csak mostanában tudatosodott ez bennem. És a legfélelnetesebb, hogy  tehetetlennek érzem magam. Pedig, ha valamim volt egykor, az a magabiztosságom.

Valami mindig eltereli a figyelmemet… a sok új dolog, a szűnni nem akaró változások, a feladataim (a gyűlöletes házimunkák), a kötelességeim (a gyerekek), a dolgok amiket meg kéne csinálnom, de nem jut rájuk időm, mert igazából nem akarok foglalkozni velük, de muszáj, a fájdalmaim, amiből egyre több van és ami mégtöbb aggodalmat és bizonytalanságot generál. Úgy érzem ezek mind gúzsba kötnek.

De van ennél rosszabb is, a legszőrnyűbb felismerés, hogy mindenben, amiről azt hittem képes vagyok rá, kudarcot vallottam; barátként, társként, anyaként. Ja, sok egyéb mellett nem tartom magam jó anyának. A türelem sosem tartozott, az erényeim közé, mégis belevágtam. Ideig-óráig elég volt, de végül világossá vált számomra, hogy több kell… jóval több. És a helyzet az, hogy szülőnek lenni egyet jelent végtelenül türelmesnek maradni, ami nekem nem megy és a szívem szakad belé hogy tudom mikor teszek vagy mondok olyat, amivel ártok nekik, mert összetörök egy darabot a lelkükből, ahogy velem is történt… ami nem lehet mentség, hiszen felnőtt ember vagyok,  em igaz? tudnom kéne uralkodni magamon. De én ezek szerint rossz ember vagyok. Mindezek tetejébe, a másik legnagyobb hibám a pocsék memóriám. Tudom, hogy segíthetnék magamon, ha vissza tudnék emlékezni mit hogyan gondoltam vagy hogy történt, amiből következtetéseket levonva tanulhatnék a hibáimból és fejlődhetnék, de csak falakat látok,  nagy, üres falakat. Mintha nem lenne előzmény, pedig rengeteg év és milliónyi történés áll már mögöttem, én mégsem tudok ezekre visszatekinteni… nincs mibe kapaszkodnom.

És nem tudom, hogy ezek a hibáim a személyiségemből fakadnak vagy a gyerekkori traumák visszhangjai, amikkel foglalkoznom kéne szakember bevonásával, mert ez így nem mehet tovább. Nem tudom meddig fogom bírni és rettegek attól, hogy egyszer besokallok és valami megbocsájthatatlan meggondolatlanságot teszek csak hogy szabaduljak ebből az egészből.

Minden olyan körülményessé vált, szövevényes és áttekinthetetlen. Egyszerűbb életre vágyom, ami a gyerekek előtt volt.  Nem is tudom, talán a felelősség súlya roppantott így össze. Mintha kimaradt volna egy merföldkő az anya lettem és az ikrekkel áldott meg az Ég állomás között. 

Sokszor gyötör a bűntudat.

Önző vagyok? 

Multidimenzióssá vált az életem és úgy érzem széthasadok.

…

Meg kell találnom az egyensúlyt, ahol a szerepköreim kielégítő teljesítése mellett én is jelen vagyok, elégetten és boldogan.

Igen… boldog akarok lenni.