Hosszú és fáradságos küzdelmek után történt valami… valami megváltozott. Magam sem tudom pontosan körülírni, de valami más lett. De jó más. Számomra élvezetes. Újra önmagamnak éreztem magam, a jelenben, mégha nem is tudatosan és csak így utólag rádöbbenve. Nem tudom, hogy a költözés dob fel ennyire vagy a legújabb ismerettségek, de ahelyett hogy összeroppannék, szárnyalok!
Sok furcsa dolog járt az eszemben minap. Romantikus lélek lévén sokáig tartott észrevennem a valóságot. Lehet naivitásnak hívni, én inkább elvarázsoltnak éltem meg. Olyan fogalmakhoz ragaszkodtam, mint az örök barátság… meg lelkitárs. De kegyetlen leckék árán kellett megtanuljam hogy ezek számomra nem adattak meg. Vagy ha voltak is, elkallódtak valahol útközben. És ma már nem tudom, ha voltak is, azok maradtak-e. Túl sok elvárásom volt a barátságaimmal szemben. Elvárások?! Számomra a legfontosabb az volt mindig is, hogy legyen kire számítanom. Például átmehetek hozzá bármikor, akár az éjszaka közepén, ha rosszul érzem magam és beszélgetni szeretnék valakivel, aki ismer és tudja hogy nyugtasson meg. Én ilyennek tartottam magam és beletettem a 100%-om és titkon csupán azt vártam, hogy ezt viszonozzák… csakhogy nem vagyunk egyformák és az a másik 100%-ék talán másképpen volt teljes, én mégis csalódásnak éltem meg. Kiegyenlítetlennek. Velem van a baj? Túl sokat akartam? Mostanra felhagytam ezeknek a romantikus ábrándoknak a kergetésével. Beérem annyival is, ha nem akanak szándékosan ártani. És ha ennél több jön, az már olyan extra, amiért igazán hálás tudok lenni. Gondolok itt az alapvető kedvességen felüli figyelmességekre.
