Hársfaliget árnyékában

     Elindőztem volna… mégis be kellett érnem pár pillanattal a nosztalgikus érzés élvezetében mikor ma York városában olyanra leltem, amivel itt még nem találkoztam. A napok óta tartó - Angliára korántsem jellemző - kiugróan magas hőmérséklet rég megszokott nyári jóérzésekkel töltött el. Azt gondoltam azért más itt minden, mert a különböző éghajlat miatt más például a talaj s emiatt más növények élnek itt. De a fák ugyanazok. Aztán arra, hogy talán az erős tengeri sós pára befolyásolja az illatokat azzal, hogy szinte teljesen elnyomja azokat, de ez az elmélet a sziget belsejében valahogy nehezebben állja meg magát. Sokáig nem szerettem a nyarat a meleg miatt, ami ellen nem lehet védekezni, hiszen az ember a bőrét aligha vegheti le, de idővel megtaláltam benne a szépséget egy-egy kedves emlékhez kötődő érzés kapcsán. Úgy látszik csupán meleg kellett ahhoz, hogy a dolgok ugyanolyanok legyenek, mint emlékeimben, s erre a hársfák az élő bizonyíték. Ez a tikkasztó hőség kellett ahhoz, hogy illatukat előcsalja s én máris otthon érezzem magam, ami furcsa érzés tudván, hogy nem ott vagyok mégis felemelő, mert így mégjobban otthon érzem magam itt. Kábulatos. Sokáig volt bűntudatom, amiért otthagytam a szülőhazámat és ez éveken át tartó vívódása volt lelkemnek. A legrosszabb mindig hazalátogatáskor volt, amit a sóvárság és a folytonos elvárások miatti gyomorgörcs kettősége hatott át, csak ez nem a kellemesen borzongató “vágysz rá, de rettegsz is tőle” érzés… És akkor itt vannak ezek a hársfák, ezek az égbe nyúló illatbombák, amik visszarántanak a múltba miközben egy York városához méltatlan hosszúságú  csupán nyúlfarknyi sétát követve pakolok a kocsi csomagtartójába indulásra készen a kétórás hazaútra, vissza Newcastle-be.

Felhők az égen

     No, nem kell megijedni… ezek csak szavak. Mélyen szántóak, néhol erősek, de igyekeznek a legigazabbak lenni, nem ártanak senkinek. Jobb, hogy kiírom őket, tomboljanak odakint és ne engem zaklassanak. Keregessenek felhőket az égen az olyan megnyugtató. Engem megnyugtat. Sokszor azon kapom magam, hogy a felhőkre révedek, elveszek közöttük bámulva az eget. Nézem hogy változnak, növekednek, ahogy fodrozódva, kitüremkedik egy-egy újabb dudor rajtuk nagyobbá téve az egészet. Vagy ahogy egyik a másik elé bekúszva színét hófehérből haragos szürkévé változtatja. Mindeközben ott van az ég mögöttük, hol kristály kéken, hol opál zölden, hamvas barack  sárgán és gyöngyház fehéren, mely színek magukban nem is léteznek… gyönyörűséges pillanatok ezek. Az ember úgy érzi ráeszmélt az élet értelmére. Mert ahogy az ég színei is csak a felhők kontrasztjában érvényesülnek, úgy értékelődnek fel az öröm sziporkái is a mélabús, szomorkás mindennapokban.

Nézzetek a felhőkre  barátaim és lássátok meg a mögötte rejlő színes eget! Találjátok meg a csodát és vele érkezik a boldogság is.

Egy halom roncs

     Mostanában sokszor eltöprengek azon ki vagyok. Elképesztően “fontos” feladataim közepette azon morfondírozom miért nem tudom a dolgokat a maguk idejében csinálni… és ez számos tevékenységre érvényes, bármire, mindenre, ami én vagyok. Például, hogy rámjön az alkothatnék, egy kis rajzolgatás régi már-már megkövűlt szénpaszteleimmel… de hajnali kettőkor. Hogy elmennék sétálni délelőtt, de teregetnem kell. Vagy végre erőltetés nélkül csak úgy kedvem lenne angolozni kicsit, de éppen bevásárolok. Netán félretolva kötelességeimet végre ráveszem magam egy kis sétáta, ami nálam az ördög játékszere, mert csak halogatom, pedig nagyon nagy szükségem lenne rá, de amint elindulok már haza sem akarok jönni és órákra eltűnök… így nincs ebéd vagy ismét szalad a háztartás. Folytonos megalkuvás az életem, amit nagyon nehezen viselek és egyszerűen képtelen vagyok rálelni az arany középútra. Annak ellenére, hogy senki nem kényszerít rám semmit; nincs kötelező munkaidőm vagy időbeosztásom… csak rengeteg feladat, amiket egyszerűen nem vagyok képes jól beosztani. (És ugyan sejtem, hogy a szavaknak hatalmas ereje van és nem jó lenne még gondolati szinten sem a fejemre hozni a bajt, de most benyelt az örvény és ki kell írnom magamból.) Annyira szeretnék fejlődni ebben most, hogy felismertem ezt, de nem tudom hogy fogjak hozzá. Persze kis lépésekben… de mi legyen az első?

Mindig ott akadok el, hogy a miértek keresésénél lyukadok ki. De számít az igazán? Tényleg tudnom kell ahhoz, hogy változtatni tudjak? Persze ez logikusan hangzik, de valószínűleg annyira mélyen gyökereznek bennem az okok, hogy hosszú terápia kellene a megtalálsukra, felismerésükre, feloldásukra… nekem viszont most siklik ki az életem, most nem érzem jól magam benne igazán. Most, hogy a gyerekek kicsit nagyobbak és néha akad egy kis szusszanatnyi időm észrevenni a hiányosságaimat, mégsem tudok velük foglalkozni, mert nincs rá kapacitásom. Hol rontom el? Hogy csináljam másképp? Vagy ez lenne a kimerültség és ennyi, ne gondoljam túl?

Sokszor előfordul, hogy döntésképtelen vagyok és majd hogy nem pánikba esek olyan banális dolgok eldöntésében, mint például melyik paradicsom csomagot válasszam vagy milyen pékárút vigyek haza. És ezek teljesen leszívnak. Mintha az élet maga lenne az én kriptonitom.

Mégcsak nem is halok az árral… csupán sodródom vele; dobál amerre visz és visz amerre akar. Már jó ideje elvesztettem az uralmat az életem felett, de csak mostanában tudatosodott ez bennem. És a legfélelnetesebb, hogy  tehetetlennek érzem magam. Pedig, ha valamim volt egykor, az a magabiztosságom.

Valami mindig eltereli a figyelmemet… a sok új dolog, a szűnni nem akaró változások, a feladataim (a gyűlöletes házimunkák), a kötelességeim (a gyerekek), a dolgok amiket meg kéne csinálnom, de nem jut rájuk időm, mert igazából nem akarok foglalkozni velük, de muszáj, a fájdalmaim, amiből egyre több van és ami mégtöbb aggodalmat és bizonytalanságot generál. Úgy érzem ezek mind gúzsba kötnek.

De van ennél rosszabb is, a legszőrnyűbb felismerés, hogy mindenben, amiről azt hittem képes vagyok rá, kudarcot vallottam; barátként, társként, anyaként. Ja, sok egyéb mellett nem tartom magam jó anyának. A türelem sosem tartozott, az erényeim közé, mégis belevágtam. Ideig-óráig elég volt, de végül világossá vált számomra, hogy több kell… jóval több. És a helyzet az, hogy szülőnek lenni egyet jelent végtelenül türelmesnek maradni, ami nekem nem megy és a szívem szakad belé hogy tudom mikor teszek vagy mondok olyat, amivel ártok nekik, mert összetörök egy darabot a lelkükből, ahogy velem is történt… ami nem lehet mentség, hiszen felnőtt ember vagyok,  em igaz? tudnom kéne uralkodni magamon. De én ezek szerint rossz ember vagyok. Mindezek tetejébe, a másik legnagyobb hibám a pocsék memóriám. Tudom, hogy segíthetnék magamon, ha vissza tudnék emlékezni mit hogyan gondoltam vagy hogy történt, amiből következtetéseket levonva tanulhatnék a hibáimból és fejlődhetnék, de csak falakat látok,  nagy, üres falakat. Mintha nem lenne előzmény, pedig rengeteg év és milliónyi történés áll már mögöttem, én mégsem tudok ezekre visszatekinteni… nincs mibe kapaszkodnom.

És nem tudom, hogy ezek a hibáim a személyiségemből fakadnak vagy a gyerekkori traumák visszhangjai, amikkel foglalkoznom kéne szakember bevonásával, mert ez így nem mehet tovább. Nem tudom meddig fogom bírni és rettegek attól, hogy egyszer besokallok és valami megbocsájthatatlan meggondolatlanságot teszek csak hogy szabaduljak ebből az egészből.

Minden olyan körülményessé vált, szövevényes és áttekinthetetlen. Egyszerűbb életre vágyom, ami a gyerekek előtt volt.  Nem is tudom, talán a felelősség súlya roppantott így össze. Mintha kimaradt volna egy merföldkő az anya lettem és az ikrekkel áldott meg az Ég állomás között. 

Sokszor gyötör a bűntudat.

Önző vagyok? 

Multidimenzióssá vált az életem és úgy érzem széthasadok.

…

Meg kell találnom az egyensúlyt, ahol a szerepköreim kielégítő teljesítése mellett én is jelen vagyok, elégetten és boldogan.

Igen… boldog akarok lenni.