Elindőztem volna… mégis be kellett érnem pár pillanattal a nosztalgikus érzés élvezetében mikor ma York városában olyanra leltem, amivel itt még nem találkoztam. A napok óta tartó - Angliára korántsem jellemző - kiugróan magas hőmérséklet rég megszokott nyári jóérzésekkel töltött el. Azt gondoltam azért más itt minden, mert a különböző éghajlat miatt más például a talaj s emiatt más növények élnek itt. De a fák ugyanazok. Aztán arra, hogy talán az erős tengeri sós pára befolyásolja az illatokat azzal, hogy szinte teljesen elnyomja azokat, de ez az elmélet a sziget belsejében valahogy nehezebben állja meg magát. Sokáig nem szerettem a nyarat a meleg miatt, ami ellen nem lehet védekezni, hiszen az ember a bőrét aligha vegheti le, de idővel megtaláltam benne a szépséget egy-egy kedves emlékhez kötődő érzés kapcsán. Úgy látszik csupán meleg kellett ahhoz, hogy a dolgok ugyanolyanok legyenek, mint emlékeimben, s erre a hársfák az élő bizonyíték. Ez a tikkasztó hőség kellett ahhoz, hogy illatukat előcsalja s én máris otthon érezzem magam, ami furcsa érzés tudván, hogy nem ott vagyok mégis felemelő, mert így mégjobban otthon érzem magam itt. Kábulatos. Sokáig volt bűntudatom, amiért otthagytam a szülőhazámat és ez éveken át tartó vívódása volt lelkemnek. A legrosszabb mindig hazalátogatáskor volt, amit a sóvárság és a folytonos elvárások miatti gyomorgörcs kettősége hatott át, csak ez nem a kellemesen borzongató “vágysz rá, de rettegsz is tőle” érzés… És akkor itt vannak ezek a hársfák, ezek az égbe nyúló illatbombák, amik visszarántanak a múltba miközben egy York városához méltatlan hosszúságú csupán nyúlfarknyi sétát követve pakolok a kocsi csomagtartójába indulásra készen a kétórás hazaútra, vissza Newcastle-be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése