Vajon mire gondolok?

Csendélet a csatornán

Nárciszok

Tükör-kép

Csavarosfűzem

Az Ég kékje

Ketchup, mustár, majonéz

     Egyik kedvelt villásreggelink elmaradhatatlan kellékei, a ketchup, mustár, majonéz. Kinek, mi. Én mindhármat szeretem, egyszerre. Namármost, két dologgal kapcsolatban is gondolkodóba estem. Vajon mindenki így mondja őket, mármint ebben a sorrendben, hogy: ketchup, mustár, majonéz? Vagy ez csak nekem rímel így? A másik pedig, ami veleje eme problémakörnek, hogy van olyan ember a világon, aki ebben a sorrendben is teszi fel a tárnyéjára? Mert nekem ezidáig csak kétszer sikerült.

 

Ráckevei csendéletek

Holdfelkelte

Fenyőrigó

Szomszéd jobbra, szomszéd balra :)

Nőnapi csendélet

Gondolati spirál

     Már késő... Itt kuporgok a fürdőben, hátamat a jó meleg fűtőtestnek támasztva, miközben a mosógép teszi a dolgát és még negyvennégy perc van hátra a prgramból, de már nem találom azokat a szavakat, mellyekkel olyan jól megfogalmaztam a reggel fejemben motoszkáló gondolatot. Az élet értelméről, vagyis az én életem értelméről gondolkoztam. És ennek most semmi köze a születésnapomhoz. Egyébként is, az a világ legegészségesebb dolga, hiszen minél több van belőle, annál tovább élünk :D

     Nem, nem, komolyabb ez ennél. Lassan három éve foglalkoztat ez a kérdéskör, de hiába olvasom a régmúlt nagy filozófusainak írásait, bennem még nem állt össze az egyetemes igazság. Nem megtalálni akarom a választ és mécsak nem is közelebb kerülni hozzá, mert ezek szerintem vállahatatlan, emberi elme felett álló dolgok. Én csak kapizsgálni szeretném a lényegét, elkapni egy szálat a fonálból, hogy magával rántson és azt érezzem tartozom valahová.

A gondolatmenet valahogy így hangzott: Mi életem értelme? Ha figyelembe veszünk bizonyos eseményeket, akkor azt lehet mondani, hogy teljesen felforgatták érzelmi életemet. A kérdés tehát az, hogy az életem célja, hogy ezzel együtt éljek, magamba zárva, elfelejtve, mert az az én sorsom, hogy kitartsak bizonyos elvek mellett. Vagy pont az ellenkezője, hogy vállaljam fel és álljak ki az ismeretlen új mellett. Mindkettő félelmetes horderejű dolog. Az elsőnél, bár idővel enyhülhet az érzés intenzitása, mégis örök tüske lesz gyáva tehetetlenségem és örlődni fogok belül legméllyen. Az utóbbinál pedig pont az a bátorság rémít, ami miatt mindent elveszíthetek; azt amim addig volt vagy azt amim még nincs is. Vagy mindkettőt. 

És akkor még az is felmerül bennem, hogy mi van, ha ez az esemény csak a kezdet volt, egy kis kóstoló abból, ami rám vár. Mindig is abban hittem, hogy a dolgok okkal történnek, ezért minden úgy van jól, ahogy van, hiszen mindennek eljön az ideje, ha megértünk rá és kiérdemeltük. Az ember érzelmi élete, az ahogy önmagához, másokhoz és a kapcsolataihoz viszonyul folyamatosan változik, fejlődik. Ha kiteljesedtünk egy szinten, akkor "feljebb" léphetünk, vagy más irányba indulhatunk.

Úgy érezem egyre nagyobb a káosz a fejemben. Még életemben nem voltam ilyen bizonytalan... Vajom meddig bírom? Milyen messze lehet még a fénybe nyíló ablak? Vajon mi történhet, ami kizökkent ebből a évek óta tartó gondolati spirálból?

Hálátlan kutyának érzem magam, pedig csak kitartottam a korábbi döntéseim mellett... akkor ez azt jelent, hogy rosszul döntöttem?

Vers Mindenkinek

Pilinszky János: Ne félj


Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.




Újra felfedezve. A verset remekül megzenésítette a Szabó Balázs Band.