Szavak, szavak... érzések és gondolatok. Átszőnek minket, kihatnak ránk, a cselekedeteinkre, a mozdulatainkra, testbeszédünkre. Kifejezzük vagy palástoljuk... néha már úgy érzem nem is rajtunk áll,csupán bábok vagyunk melyekkek valami fensőbbséges erő kedvére szórakozhat! Máskülönben hogy lehet az, hogy másra vágyom, mint amit szerintem akarok?
Eddig azt gondoltam magamról erős értékrendem van, mely biztos lábakon áll, lehet rá építeni. De felnőni az én életemben azt jelenti tartós alvás hiánnyal kell együtt élni. És ez az állapot mostanra olyan kimerültséget okozott, mely karöltve jár a közömbösségel és ezért utálom magam. Észre veszem még az élet apró szépségeit ugyan, de sok minden más láthatatlanná vált. Fel sem fogom sokszor, ami körülöttem van és így gyorsan és üresen szaladnak el mellettem a napok, a hetek. Ugyanakkor a nemrég nyakamba szakadt temérdek szabadidő teret enged ezeknek a mélyen magamban fészkelő rémes érzéseknek. És csak jönnek és jönnek, de annyian vannak, hogy megrémítenek és nem akarok foglalkozni velük! Nem bírok el velük! És fogalmam sincs mi alakította ki őket az évek során. Mit kellett volna tennem másképp, hogy most ne legyenek itt?! Ráadásul mind csak sejtések, nincs körvonaluk, nevük csak tömegük. Emiatt viszont nem tudom csokorba fonni őket, hogy könnyebb legyen feloldást találni... Tanácstalan vagyok... és öreg, mert már arra sem emlékszem hogy kezeltem ezt a bennem élő kuszaságot annak idején, amikor még nem hatalmasodott el rajtam ennyire.
Valaki segítsen! Rántson ki ebből a trutyiból! Rúgjon belém! Rázzon fel! Fogja a kezem és vezessen kicsit, amíg vissza nem találok az ösvényemre.
Szembenéznék én vele, ha tudnám mivel kell! De múltbeli, meg sem történt kísérésekkel ellen nem tudok küzdeni. És bánt, hogy itt vannak.
Lehet, hogy csak meg kell tanulnom szeretni magam? Ennyi lenne csupán?
