Ajándék
Napfényes, száraz idő volt. Május lévén igazán nyárias, még angliai viszonylatban is. Manchester belvárosi utcái az elmúlt évek nehézségei után végre fellélegezve várták újra a kikapcsolódni vágyókat. A talponállók, kávézók, pubok és fagylaltos standok mind nyitva álltak. A munkanap ellenére is az iskolai szünet miatt sok helybeli forgolódott az utcákon. Élvezték az ilyenkor egyébként oly ritka napsütést. A legkisebb zöld területek is megteltek vidám mintás piknik pokrócokon heverésző emberekkel. És nem csak a fruska tinikkel és virgonc, életimádó egyettemistákkal, hanem a hajlott korú idősebb párokkal is. Mintha háború utáni béke időszaka köszöntött volna be; az emberek örültek minden percnek, amit együtt tölthettek, mindenféle korlátozás nélkül. Ebben a tavaszias mámorban úszó napfürdőzős délelőttön egy fiatalosan középkorú nő lépett ki a konzulátus kapuján. Dolgát végezve megkönnyebbülten lélegzett fel és már izgatottan várta az előtte álló nap csodáit. Az egész nap az övé volt! Vonata csak este ötkor indult vissza az észak-keleti partra, ahol élt. Nagy ajándék az ő életében egy iyen pihenő nap és ezért szerette volna élményekkel megtölteni. Már előre készült a városnézésre, hiszem Manchester tekintélyes múltra visszatekintő nagyváros a szigetországban. Építészetében Londonhoz hasonlóan keverednek a klasszikus múlt és a jelenkori stílus irányzatok, melyek izgalmas egyveleget szülnek az utcaképbe. A business centerek tövében megbújó katedrálisok után hatalmas parkjai a csónakázó tavakkal és virágos kerteken átívelő séta ösvéivel pedig igazi turista hivogató látványosságok. Nem is tétlenkedett; hazatelefonált és indult is, hogy belevethesse magát a felfedezés izgalmába.
Hiába élt már évek óta a szigetországban, nehezen beszélte a nyelvet, mert munkahely híján nem vegyült sokat, és így maximum csak a bevásárlásokkor használta. Szerencsére az életbenmaradáshoz és eligazodáshoz elégséges volt az általános iskolai angol tanártól kapott tudása, akit akkor ugyan megvetett keménységéért és kenyetlennek tartotta szigorúságáért, de most nagyon is hálás volt mindazért a következetességért. Gyakran eszébe jutott ez és néha eltöprengett azon, hogy felkeresse és megköszönje neki. Hosszú utat járt be ő is és pedagógus lévén már más szemmel is értékelni tudta gyerekkora eseményeit. De most nem ezzel törődött. Inkább átadta magát a csodás napsütésnek és önfeledt örömmel bóklászva hagyta, hogy lenyűgözzék a város szépségei. Korához képest megkímélt külsejű, közel negyvenes nő volt, melyhez mind a genetika, mind pedig az élet szemlélete is hozzásegítette. Sötétbarna, hullámos haja alig őszült még és a szemei sarkában megbújó szarkalábak is inkább a mosolygás kontjára voltak írhatóak, mintsem korához hű ráncokkénk. Aprpócska termetét rendszeres "testmozgással" igyekezett fitten tartani, melybe főként a családi ügyek intézése tartozott, ami manapság már külön sportággá nőtte ki magát. Öltözetét tekintve kellemesen vegyítette a praktikusat a nőiessel, így szűk farmert viselt kényelmes magassarkúval és egy elegánsan lezser vékony pulóvert, derekánál megkötős kiskabáttal. Haja kibontva élvezhette a lenge szelet, karján fehér kézitáska pihent, melyben hivatalos ügyeinek papírjai lapultak. Ékszert csak keveset hordott, azt is visszafogottan. Ifjúkori vadságának egyetlen tanúbizonysága bal fülének két fülbevalója volt, melyből a rebellisebb helyét egy villáskulcs formájú kis ezüst fülbevaló foglalta el. Meglepő módon ez az aprócska figura hihetetlenül jól mutatott még az elegánsabb, gyöngy fülbevalókkal is. Sminkkel sosem öregbített arca természetes szépséget sugárzott, bár hogy korának megfelelően komolyabban vegyék, szemhéját tussal festve és egy kis szempilla spirállt használva kölcsönzött magának némi tekintélyt a felnőttek világában. Ez az apró női praktika szerencsére elegendőnek is bizonyult, így nem volt szüksége komolyabb átalakulásokra, melyek csak feszélyezték volna.
Sétája közben a zárt, de szűkösnek korántsem mondható utcákból egy tágasabb térre érkezett, melyet egy kisebb folyó szegélyezett. Az emberi lét parányiságát hangsúlyozó óriás épülettömbök felmérése teljesen elszédítették. Úgy érezte magát, mint New Yorkban, ahol azt tartják, hogy onnan ismerszik fel a túrista, hogy az eget bámulva a tornyok tetejét keresi s még a villanyoszlopnak is nekimegy. Mivel most hasonlóképp nyakatekerten hátrált kifelé a házak közül ezen mosolyogva, észre sem vehette a tér közepén álló férfit, aki pont csoportfényképet készült csinálni. Így amikor zsebéből előhúzta mobilját, hogy megörökítse ezt a pillanatot, nem kis meglepetésére meghíúsult e terve, mikor csaknem feldöntötte a neki háttal álló férfit. Ez a hirtelen esemény annyira kizökkentette hangulatából, hogy mobilját is valami egészen megmagyarázhatatlan ügyetlenséggel az ég felé dobta ijedtében. Miközben megfordult, hogy felmérje a károkat, nem győzött szabadkozni és bocsánatot kérni figyelmetlenségéért. És ekkor érte csak igazán a döbbenet. A férfi, aki maga is hasonló mértékű szívrohamon esett át e pár másodperc leforgása alatt, egy régi kedves arc volt. Még talán ismerősnek sem mondható, csak egy találkozás volt, melynek emléke azonban ott élt a nő lelkében. Miközben a férfi cirkuszi zsonglőr ügyességével kapta el mindkettejük mobiltelefonját, a nőre pillantva maga is ráeszmélt erre a felismerésre és majdnem úrja elejtette zsákmányát. Látva ezt, a nő segítségként maga is a telefonok után kapott, így végeredményül négy kezükkel szorongattak két telefont félrét görnyedve a tér közepén egy csodálatosan enyhe májusi napon. Kívülről elég esetlenül festettek így, mondhatni komikusan, s mintha tudták volna ezt, maguk is elmosolyodtak. Míg ujjaik furcsán összefonódva görcsösen tartották mobiljaikat, tekintetük egymásba tévedt. A helyzet mókás kinézetét datáló mosolyukba azonban valami más is vegyült; a viszontlátás öröme. Lassan felegyenesedve összeszedték magukat és szinte egyszerre köszöntek egymásnak meglepetten egy halk sziát. De csak állak ott továbbra is, egymással szemben, rezzenéstelenül. Annyira hihetetlen volt mindkettejük számára ez a találkozás, hogy talán féltek, ha megmozdulnak, elvész az egész. Megállt velük az idő. Nem mozdult, ahogyan ők sem. Csak nézték egymást, kutatták egymás arcának legapróbb részleteit, hogy megbizonyosodjanak róla ez tényleg a valóság, s közben megállíthatatlanul törtek fel bennük a régi találkozás emlékei.
Akkori küllemükhöz képest mindketten csak előnyükre változtak. A férfi daliás termetű volt még mindig, mint amilyenek egykor a huszárok lehettek dédszüleink idején. Arca sugárzó, tekintete mély és tiszta volt most is. Bár már akkor is bajszot viselt kecskeszakállal, fiatalkori pufókságát elhagyva azonban, arca kissé megnyúlt, arccsontjai enyhén megerősödtek és mindez sármosan hatott. Copfban hordott hosszú haját rövidre cserélte, s így az aranyló mogyoró szőke helyett színe már inkább barnának volt mondható. Egész megjelenéséből a nyugodtság sugárzott és valami ösztönös tekintélyt parancsoló bölcsesség. Egymásra találásuk végtelen csendjéből egy távoli kiáltás rázta fel őket. "Tanár Úr! Jól van?" - Ez mindkettejüket visszarepítette a jelenbe.
- Ne haragudj, jól vagy? - kérdezte kedvesen a nő, miközben elosztoztak telefonjaikon.
- Igen. És Te? - viszonozta az érdeklődést a férfi.
- Igen. -érkezett a szerény válasz.
A férfi udvariasan kevéske időt kérve várakozásra intette a nőt mutatóujjával. - Egy pillanat. - mondta és a csoport felé fordult, hogy teljesítse feladatát, melyben megzavarta ez a kis incidens.
- Csak nyugodtan. - Közben közelebb lépett és mikor a fotó elkészült halkan így szólt:
- Most úgy, hogy Te is rajta vagy. - és kezét a telefonért nyújtotta. A férfit meglepte ez a fordulat, mert ő sosem szerepelt a csoportképeken, de tetszett neki az ötlet, ezért a nő felé nyújtotta mobilját. A diákcsapat maga sem értette mi történik, de örömteli újjongással fogadták tanáruk közeledtét. A lányok persze rögtön összesugdolóztak, ám a morajlásnak hamar vége szakadt. A nő megvárta míg a férfi beáll melléjük és így szólt: "Mondjátok sajt!" Ez újabb meglepetést szerzett a nebulóknak, mikor tudatosult bennük, hogy ő is magyar. A kép jól sikerült. De alig eresztette le kezét máris körülvették a kíváncsian odasereglett fiatalok.
- Maga is magyar? Ismeri a Taná Úrat? Honnan?... és csak úgy záporoztak felé a kérdések!
- Igen, magyar vagyok. - kezdte a válaszadást a nő. - Régről ismerjük egymást. - Majd, hogy véget vessen a faggatózásnak, visszakérdezett. - Tanulmányi kiránduláson vagytok?
- Igen, - válaszolták többen is - minden évben jövünk, de most először vagyunk ebben a városban.
Amíg a nő így elcsevegett a diákokkal a férfi a másik kísérő tanárhoz fordult.
- Mondd csak, nem lenne gond, ha egy kicsit csatlakozna hozzánk ez a régi ismerősöm? Pedagógus kolléga ő is.
- Szerintem semmi akadálya és ma úgy sincs semmi kötött programunk. - adta a férfi számára megnyutató válaszát az idősebb tanár.
- Köszönöm, igazán lekötelezel. - hangzott a férfi udvarias felelete miközben már majdnem odaértek a zsizsegő gyülekezethez.
- Tanár Úr, kérlek engedd meg, hogy bemutassak egy pedagógus kollégát. - mondta a férfi idősebb társának.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem! - mutatkozott be a nő, kézfogádra nyújtva kezét.
- Részemről a szerencse Kisasszony! Mondja, lenne kedve csatlakozni hozzánk?
- Komolyan? - kérdezett vissza a nő meglepetten.
- Hogyne, szívesen látjuk! Mára úgy sincs fix programunk, csak városnézés. - invitálta tovább a nőt.
- Oh, elmondhatatlanul örülnék egy kis magyar társaságnak! - vallotta be őszintén megkönnyebbülve - Köszönöm, örömmel!
- Akkor hát induljunk tovább! - adta ki az utasítást az idősebb úr és megfodulva karjával nagyot intve próbálta maga után vonni a gyereksereget. - Szedjétek össze a holmitokat, - folytatta - következő megálló a legközelebbi park.
- Tessék - szólalt meg először a nő, miközben a férfi felé nyújtotta telefonját. Ő pedig lassú, kimért mozdulattal nyúlt érte, de úgy, hogy közben ne érintse a nő kezét. - Jól áll a rövid haj - folytatta a nő, arcán elismerő mosollyal, megelőzve egy esetleges kínos hallgatást. Válaszra azonban már nem jutott idő, mert az ifjúság ismét körbe gyűlte őket és ezernyi kérdéssel bombázták. Amíg a nő kitartóan helyt állt, a férfi nem messze mögöttük sétált és próbált napirendre térni. Kis idő múlva válaszokkal és új célokkal telve magára hagyták a nőt és előre siettek megcsodálni valami kihagyhatatlant.
- Szép, - szólalt meg a férfi kissé erőltetett szemrehányással, közelebb lépve - most vesztettem el két töri faktost, mert átáltak a "zöld" oldalra. - Vetette oda félszegen, kacér csillogással a szemében.
- Ugyan, ne viccelj! - pillantott maga mellé a nő huncutul - A cél az, hogy tovább tanuljanak és ott majd úgy is rátalnak mi érdekli őket igazán. - Elmosolyodott, ahogy az előttük vidáman csicsergő társaságot nézte - Helyes gyerekek. Imádni valóak, a szemükben szikrázó tudás szomjjal!
- A te diákjaid is lehetnének. - mondta halkan a férfi.
A nő félre fordította fejét, hogy ne látszódjon amint lesüti szemét, majd egy pillanatra erősen összeszorítja szemhéjait. Vajon hogy folytassa tovább a beszélgetést? Legyen udvariasan távolságtartó, mint egy régi ismerős, semmi több? Hiszen ki tudja, mi is ő valójában a férfi szemében, főleg ennyi év után. De ha már a sors így összehozta őket újra, nem kéne talán megbeszélni a dolgot? Eképpen örlődve magában mentek tovább egymás mellett, kissé lemaradva a csoporttól.
- Megkaptam a képeslapot. - törte meg a csöndet a férfi, majd folytatta - Jól esett hírt kapni felőled. Gyakran eszembe jutottál. - Szavain érződik, hogy jól megfontolt bár óvatos kijelentések, melyek sokáig nyomták lelkét. Beszéde lassú, hangja mintha kissé remegne az izgalomtól.
A nőt megdöbbentette mélyről jövő érzéseinek rohama. Szíve a torkában vert, kezeit jéghideg veríték csapta ki, s alig bírta lábait egymás után lépésre emelni. Szíve belesajdult a hallottaktól.
- Sajnálom. - szólalt meg a legőszintébben és belenézve a férfi világoskék szemébe, nem bánatot látott, hanem azt a tiszta lelkű egyenességet, mely régen magával ragadta. Ez meglepte. Nem értette. Habozott folytatni, bár úgy vélte most rajta a sor színt vallani. De mégis mit mondjon, hogy hű legyen önmagához, esküjéhez mégse zárkózzon el valami újtól. Csak nézte tűnődve. A férfi pedig várt, várt türelmesen, mert ő is pontosan tudta milyen nehéz ez. Hiába a sok eltelt év, az érzések mégsem formálódtak szavakká, mert elnyomták őket. A nő számára az eltelt pillanatok hosszú perceknek tűntek.
- Akkor nem volt bátorságom változtatni az életemen; minek is tettem volna, hiszen tökéletesen boldog voltam. - Elgondolkozva elhallgat kissé, majd folytatja. - Féltem, hogy mi várna rám, ha utánad mentem volna... mindent elveszítek. De attól a naptól fogva életem több pillanatát is megosztotta az az érzés, amit hagytál bennem. És ezzel elmondhatatlanul nehéz együtt élni. Pedig igazából semmi sem történt.
A férfi minden egyes szavát átérezte.
- Ugyan mégis mi értelme volt, hogy akkor takálkoztunk? - Tette fel végül a kérdést a nő tanácstalanul.
A férfi elgondolkozott ezen, bár már tudta a választ.
- Megváltoztatott minket. Azzal, hogy megpróbáltuk megérteni ezt a felkínált lehetőséget. - kis szünetet tartott - És hogy ezáltal jobbak akartunk lenni.
A nő eltűnődött ezen. Soknak érezte a gondolatmenet súlyát, melytől nem volt kedve megkomorodni egy ilyen gyönyörű napon, ezért arcát az ég felé emelte és behunyt szemmel keresve a nap melegét halkan sóhajtva egy mélyet csak eleresztette ezt az egészet.
A férfi mind végig követte tekintetével mozdulatait. Először egész lényét vette szemügyre, majd mikor a nő a nap felé fordult, szeme megakadt annak inas, karcsú nyakán, mely védtelenül kivillant hosszú haja alól. Ettől olyan mámor kerítette hatalmába, hogy jéghideg forróság öntötte el a testét egészen a kisujja helyéig. Lábai földbe gyökereztek és villámcsapásként hasított belé az érzés; szerelmes ebbe a nőbe.
A nő mit sem sejtve ment tovább. Hátuk mögött a tér eközben ismét megtelt élettel, ahogy újabb sétálók vették birtokba. De a férfi csak állt megkövülten és a körülötte zajló események mind egy nagy színes, hangfoszlányos masszává mosódtak össze miközben a távolodó női alakot nézte. Két perc is eltelhetett, mire szeme hirtelen felcsillant, elsápadt arcába újra élet szökött és elszánt tekintettel megindult a nő után.
- Meg foglak csókolni. - jelentette ki ellentmondást nem tűrően halkan, mégis magabiztosan, ahogy utólérte.
A nőt szinte a földig rántotta ez a mondat. Pont, mint akkor este, mikor találkoztak. De az évek megedzették és nem hagyta, hogy zavarodottsága kilátszódjék. Szemöldökét fölényes kétkedéssel felhúzva, halvány kacér mosollyal fordult hátra.
- Semmi engedélykérés? Vagy a következmények miatt aggódó reménykedés? - vetette oda.
- Minek? - válaszolt a férfi vállrándítva - Legfeljebb kapok egy pofont.
- Amit meg is érdemelnél. - vágta rá a nő - Látom, végre kezded kapizsgálni a lényeget! - mondta és hangja kacagással telt. A férfinak több se kellett, minha siheder tinédzserré változott volna, pajkosan kergetni kezdte a nőt. Mindezt persze diszkréten, mert hiába kötetlen tanulmányi kirándulás, a tekintélyén nem esehetett csorba egyiküknek sem. Önfeledt, gyermeki öröm ragyogásával telt arcukon szinte fülig ért a felszabadult mosoly, melyet kénytelenek voltak hamar leplezni. Ekkor a tér széléhez közeledve, masszív kőfalhoz értek, mely a folyó szeszélyitől hivatott megvédeni a várost. A nő lazítva közelségükön elvegyült a diákok között. A férfi magára maradva nekitámaszkodott a tőltésnek és nézte a békésen hömpölygő folyamot. Mélázásának csöndjét tanár kollegája törte meg.
- Ahogy sejtem nem csak szakmai az ismerettség. - vetette fel udvarias kíváncsiskodással észrevételét -Miért nem vagytok együtt?
A férfi nem is habozott. A hosszú évek során bőven volt ideje töprengeni ezen és mindenre meg volt a válasza.
- Későn találkoztunk. Már jegyben járt. Most pedig családanya. - hangjában se keserűség, se sóvárgás nem érződött ki, csak tárgyilagosság.
A jóbarát egyettértő bólintással vette tudomásul a hallottakat, majd a két férfi csendben figyelte tovább a vizet. Egyikük sem szólt többet.
Átkelve egy gyalog hídon hatalmas parkba értek. Fái magasak, füve selymesen zöld volt. Csak úgy hívogatta a felfrissülni vágyókat! A férfi úgy gondolta ez tökéletes helynek tűnik arra, hogy újra elszakadjanak kicsit a csoporttól és folytassák beszélgetésüket. Csak egy fél pillantást vetett a nőre, ami elég is volt ahhoz, hogy egyre gondoljanak. A nap lassan dél felé járt és a korán útrakelt kiscsapat méltán megérdemelt szendvicseit készült elfogyasztani a puha pázsiton. Észre sem vették, ahogy hátrahagyva őket, ezek ketten lassú sétába kezdtek a parkot övező ösvényen.
A férfi maga se tudta hogy juthatott eszébe felvezetés nélkül bedobni a kérdést, de mielőbb tisztázni szerette volna a tényállást.
- Hozzá mentél? - jött a semmiből a kérdés.
- Igen.
- Gyerek?
- Van. - S ha már így, gondolta a nő, akkor ő is visszakérdez.
- És Te? Veled mi a helyzet?
- Nincs. Egyedül vagyok.
- Hogy hogy? - bukott ki a nőből őszinte döbbenettel. Nem értette, hogy egy intelligens és jóképű férfi hogy lehet egyedül.
Ez úgy meglepte a férfit is, hogy nagyot nevetett.
- Fogalmam sincs! - mondta hitetlenkedő vigyorral, széttárva karjait. És ezen, ki tudja miért, jót nevettek.
A rétet szegélyező, fákkal kísért ösvény egy rózskertbe nyílt. A gondosan ültetett bokrok roskadoztak a legkülönbözőbb színű virágoktól. Bár illatuk csak egészen közelről volt érezhető, a látvány így is mesébe illő volt. A nő nem bírt magával és egymást követve szippantott bele az üdén negédes virágokba.
- Ezt ne hagyd ki! - tanácsolta kedvesen és rögtönzött versenyt hírdettek. Mire a kis körút végére értek, egyöntetűen arra az elhatározásra jutottak, hogy a narancssárga cirádás sárgarózsa illata a legmisztikusabb és bódítóbb mind közül. És miközben a nő örült, hogy ez a kis játék segített figyelmen kívül hagynia a kert körül kihelyezett padokon turbékoló párokat, a férfi minden egyes pillanatát kiélvezte a tündöklő látványnak, mely körbelengte a nőt.
- Meddig érsz rá? - vágta félbe magában a pillanat varázsát a férfi.
- Ötkor indul a vonatom. - és ezen kijelentése a nőt is visszarántotta a mostba.
Talán az őszinte beszéd vagy a virágok aromaterápiája eredményezhette, de a nő lelkének forrongása lecsitult, görcsös izgalma elszállt és visszaérve a csoporthoz már tisztább fejjel folytatta a közös kirándulást. Legalábbis a látszat ez volt. Ahogy azonban elvegyültek a gyerekek között, a férfi kihasználta az alkalmat, hogy közelebb férkőzzön hozzá. Szíve hevesebben vert, gyomra összeszorult, miközben kézfejével végig simította a nő ujjait, mert közben újra féktelen kamasznak érezte magát. Annyira felajzotta a nő meglepettségében kiadott elcsukló hangja, hogy a lebukás veszélyének izgalma csak olaj volt a tűzre. Szeme merészen villant a nő elpiruló arcát látva és lelassítva lépteit óvatosan ismét testközelébe került. Ujjbegyeit finoman a nő ujjai közé fonta és csupán egy pillanatra, de finom határozottsággal megszorította. Bár a nő nem viszonozta a közeledést, tudta hogy elérte célját. Figyelemfelkeltő akciójának jutalmául szikrázó villámokat szóró vad tekintetet kapott, ez azonban megtorpanás helyett még jobban felbátorította.
Kiegyensúlyozottságából a nő ettől visszazuhant a gyötrelmek birodalmába. Sok mindennel viaskodott önmagában. Igazából élvezte a megcsábítás eme romantikus eszközeit. Régóta volt már házas, ezek az apróságok idővel kikoptak hétköznapjaikból, és hiányoztak neki. De szerette a Párját és az életüket, amiért sokat küzdöttek. Nem vágyott többre, főleg nem egy idegentől. Mégis ott motoszkált benne a kisördög, a kísértés szelleme, aminek úgy érezte könnyű prédája most. Ésszel fel nem fogható és meg nem magyarázható vonzalmat érzett a férfi iránt. Ami ha csak a kémia lenne, idővel már rég elmúlt volna. Ez a gondolat emésztette régóta; az élet maga; hogy van-e bármi beleszólásunk és valóban mi irányítjuk a sorsunkat döntéseinkkel vagy úgy is az lesz, ahogy elrendeltetett? Független gondolkodású embernek tartva magát most mégis tehetetlenséget érzett. Nehezére esett küzdeni az ár ellen és semmire se vágyott jobban, minthogy sodródjon és hagyja, hogy a boldogság átjárja. Teljesen kimerült e gondolatmenetbe és úgy belezsibbadt, mint akit jól kupán vágtak. Próbálta felvenni a fonalat a külvilággal, de az csak tompa visszhangnak tűnt.
A közel húsz fős vidám kis társaság közben elhagyta a parkot a számtalan gyaloghíd egyikén és a belváros felé vették az irányt.
A nő kissé még kábán az idősebb kísérőt kezdte keresni szemével. Lassan ugyanis ideje volt elköszönnie.
- Tanár Úr, kérlek! A következő pihenőnél elbúcsúzom tőletek. Indul a vonatom.
- Értem. Nos, akkor magamra maradok. - mondta nagy vigyorral az arcán. - A Tanár Úr is itt hagy minket. Visszamegy a szállásra, ellenőrízni, hogy a poggyászunk rendben megérkezett-e. Egy darabon elkísérhet.
Ez a váratlan információ óriási meglepetésként vágta mellkason a nőt. Szóhoz sem jutott. A férfira nézett és nem tudta eldönteni mit is érez pontosan; zaklatottságot vagy egy új esély izgalmát.
Az osztály úgy döntött, hogy a folyóparti sétányon folytatják útjukat. Bár nem kellett sietnie, ez mégis kitérő lett volna a nőnek, ezért elköszönt a társaságtól. Jól esett neki, ahogy sokáig integettek utána a fiatalok. A férfi is ott hagyta a csoportot és vele tartott.
Szépen gondozott, nagy előkertes családi házas övezetbe értek. Körbe nézve minden olyan idilli volt, nyugodt és békés. A szomszédok a kerítésen át beszélgettek egymással. Volt, aki épp a füvet nyírta, a sövényt metszette. Néhány anyuka a babakocsira akasztott pórázzal kutyát sétáltatott, a környékbeli gyerekek pedig vadul rótták bringáikkal az utcák közti köröket. Kisvárosi zajok vették körbe őket, ami annyira hihetetlen volt egy nagyváros központjának közvetlen közelében, hogy nem is beszélgettek csak mentek csendben megfigyelve ezt az ellentmondásosságot. Az utca lassan a végéhez ért és már látták a fák fölé magasodó fémesen csillogó toronyházakat. Egy újabb park következett. Méretes fái jócskán benne járhatnak már a korban. Dús lombkororonájuk annyira sűrűn összeért, hogy félhomályos törzseik közt egészen hűsítő rengeteget alkottak. Már amikor beléptek az ágak árnyéka alá a levegő hőmérséklete érezhetően lehűlt körülöttük. A nő megborzongott. Nem lehetett túl nagy park, mégis titokzatossá tette beláthatatlansága. Ösvény nem is volt. A fák között embernél is nagyobb, terebélyes bokrok váltották egymást. Alig szivárgott be valami napfény. Egyedül maradtak. Se futók, se kutya sétáltatók nem jártak feléjük. Csupán néhány kis madár csivitelt. A nőt már csaknem elöntötték vegyes érzelmeivel telt aggodalmai, de csak majdnem. Kikristályosodni ugyanis nem volt idejük. A férfi kilépett előre, megfordult és útját állta a nő léptének. Ő így megtorpanva hirtelen szembe került vele. Alig tíz centire álltak egymástól. Szembogaruk annyira kitágult a félhomályban, hogy színük is alig látszott, de mindkettőjükéből melegség áradt. Nem mozdutak. Nem siettek. Nézték egymást, hagyva a pillanatnak, hogy átjárja őket. A férfi lehunyva szemét, arcát lassan a nő nyakához közelítette, miközben bal kezével belesimított hosszú hajába. Mélyet szippantott, majd megnyugodva, arcán mosollyal halkan így szólt: - Még mindig kakaó illata van. - A nő egész testében libabőrössé vált. Szemét ő is behunyva megpróbált a légzésére figyelni, kordában tartani vadul kalimpáló szívét, hogy az a lábaiba is juttasson némi vért, nehogy összeessen. De elmosolyodott a férfi szavaira és térdei meginogtak. A férfi érezte ezt és mindkét kezét a nő csípőjére fogta. Markolása erőteljes volt mégis gyöngéd. Várt egy kicsit, míg újra határozottan álltak, majd orra hegyével végig cirógatva a nő arcát ajkuk végül összeért. Finom, puha csókot váltottak. Ekkor megtorpantak. Megdermedtek. Szemük kinyíl, egymás tekintetébe néztek és elvesztek a mámorittas pillantásban. Le nem véve egymásról tekintetüket ajkuk újra összeért és szenvedélyes forrón csókolták egymást. A férfi bár erősen szorította, karjával igyekezett távolságot tartani a nő testétől, nehogy elszabaduljanak indulatai. A nő szintén így próbált tenni. Míg egyik kezével a férfi nyakát fogta, hüvelykujját annak ütőerén támasztva, ujjaival tarkóját érintve, másik kezével mellkasába kapaszkodott. Felhevült vágyaiktól összefonódva habzsolták egymást, lassan incselkedve, és a világmindenség igazságszolgáltatásának érezték e boldogságot. Hosszú-hosszú percekig feledkeztek így egymásba. Kényeztetve, megunhatatlanul, néha meg-megmosolyogva örömüket. Mikor elcsitultak, arcuk összesimult és várták, hogy újra levegőhöz jussanak. Kábán, résnyire nyitott szemmel néztek maguk elé, egyre többet látva a külvilágból. Tudták, hogy mélyen éreznek egymás iránt, de azt is, hogy nem lehetnek együtt, ez mégsem keserítette meg őket, annál sokkal boldogabbak voltak. Tekintetük mosollyal volt tele, s búcsúzóul még egyszer utoljára halványan érzéki csókot leheltek egymás ajkára. A nő úgy érezte végre felszabadult. Már nem nyomta lelkét az évek óta bújtatott feszültség súlya és ez hálával töltötte el. Megölelni viszont már nem merte a férfit, furcsa mód azt túl személyesnek érezte. Ekkor táskája zsebéből éles sípolás törte meg a meghitt csöndet. Alig egy órája maradt a vonatindulásig. Hátra lépve kissé egy mély és elégedett sóhajt véve a férfi is magához tért. Jobb karját sétára kínálva nyújtotta, melyet a nő természetes könnyedséggel fogadott el. Így indultak tovább a vasútállomáshoz. Ki tudja hány tömbnyire lehettek, az idő olyan hamar elrepült, mire felocsudtak, már ott is voltak az állomás épület monumentális kapujában. Ahogy beléptek a hatalmas csarnokba, léptüket mintha ólom súlyok nehezítették volna. A férfi egészen a vágányhoz kísérte. Karonfogva csak álltak ott egy darabig. A nő nem mert ránézni, mert rettegett, hogy elgyengül. Megpróbálta fejét feléfordítani, de elakadt. Arcán mosoly suhant át miközben szemét lesütve kicsúsztatta kezét a férfi karjából és elindult a vonat felé. A férfi megrökönyödött ezeen a búcsún, ugyanakkor megértette. Egy szót se szólt, csak nézte, ahogy a nő újra kisétál az életéből. Nincs ez így jól! - gondolta hirtelen feldühödve - Ezt egyszer már eljátszottuk. - De mire szóra emelte volna fejét, a nő már a karjaiban pihent ismét, átkarolva őt teljesen. Ő sem habozott hát, szorosan magához fogta a nőt és nem engedte el.
- Tudtam, hogy nincsen ez jól így. Ezt egyszer már eljátszottuk. - mondta megnyugodva mély hangján - Örülök, hogy visszajöttél elbúcsúzni. - és megcsókolta a nő fejét.
Beteljesedett a sorsuk. Mindegy mit hoz számukra a jövő, ők mostmár teljesebbek.
A hangos bemondó beszállásra szólította az ötórás vonat utasait. A nő sugárzó arccal bújt elő a védelmező karok öleléséből. Sziporkázó szemmel nézett a férfira.
- Akkor szia. - mondta halkan.
- Szia. - válaszolta a férfi is hasonló boldogsággal.
Lassan hátrálni kezdett, karjaik távolodtak, kezük végigsiklott a másik karján, tenyerén, egészen ujjaik végéig, mígnem elváltak egymástól. Lábai már futáshoz szökelltek, de még intett karjával és mosolyogva úgy búcsúzott:
- Majd még összefutunk!
