Március 15.

     Nem győzök ámulni a természet! A minden évben megrendezésre kerülő teljesítmény túrát a kisvasút nyomában ellepte a rengeteg hó... pontosítok, a hóvihar.
Marad a forrócsoki, hólapát ;)

XXX

     Meséltem már, hogy szeretem a meglepetéseket? Bár nem sokszor adatott meg, mert túl gyanakvó vagyok, illetve észreveszem az apró eltéréseket, változásokat. Éppen ezért volt fantasztikus a mai nap!

A születésnapom számomra mindig is különleges nap az évben. És nem csak azért, mert hihetetlenül misztikus számsorról van szó, ami meghatározta egész eddigi életemet. Hanem azért is, mert úgy hiszem, hogy ezen a napom minden megtörténhet, még csodák is, és az álmok valóra válhatnak.

Szokványos vasárnapnak indult a nap. Tettük a dolgunk: keltünk, pakoltunk és indutunk a telekre, csak éppen egy kis kitérővel. A történet egészéhez tudni kell, hogy Apukám 60. születésnapi meglepetés buliját szervezzük már hetek óta. De egy aprócska adalék információ még mindig hiányzott: egy méret, hogy mekkora hely van a ház melletti füves részen. Ez rettentő fontos dolog volt, mert ettől függött, hogy fel lehet-e majd állítani a pavilonsátrat vagy nem. Ennek ürügyén kellett egy kis kitérővel megszakítani utunkat. A Párom persze bosszankodott, ami érthető volt, hiszen ez a mérés már hetek óta ki lett osztva feladatnak, de még mindig nem voltunk okosabbak. Engem nem zavart a dolog, sőt örültem, hogy kiugrunk Apuékhoz is egy kicsit, amúgy is olyan ritkán találkozunk. Amikor megérkeztünk és beléptem az ebédlőbe, bár láttam az összetolt és szépen megterített asztalokat, mégsem esett le a tantusz! Sőt, volt még időm megkérdezni, milyen buli lesz! Aztán a függöny mögül elő ugrott a díszes társaság, én meg csak hüledeztem! Mert bár számítottam rá, mégiscsak egyszer harminc éves az ember lánya, de én azt gondoltam, hogy majd a lakásba szervezik estére, mire visszaérünk a telekről. Végül nem mentünk a telekre, egyáltalán. 

Nagyon jó volt otthon, ahol felnőttem megkapni ezt az ajándékot, olyan emberektől, akik szeretettel gondolnak rám!

Húgaimmal :D



Bogarammal :)

1

     Az országhatártól keletre, valahol Ukrajnában él egy magukat tatárnak valló népcsoport. Nyelvük és tanult történelmük az orosz, de hiába az önállósodási harc, ahhoz túl kevesen vannak már. Ezt onnan tudom, hogy amikor legutóbb a Művészetek Völgyében jártam és egy kedves ismerősömhöz mentünk látogatóba, volt szerencsém megismerni két csodálatos lányzót. Egy testvérpárt, akik több száz kilométert tettek meg gyalog, és stoppal, hogy hazánkba látogassanak. A magyart csak az idősebbik nővér beszélte, aki művészeteket tanít. Végtelenül kedves és érdeklődő volt minden iránt. Ővelük indultunk el kirándulni azon a fülledt nyári napon, melyet végül a délutáni órákban egy heves zápor üdített fel. Mondanom se kell, pont akkor, amikor majd minden fedezék nélkül másztuk meg a szigligeti várat. De megérte! Személy szerint nagyon szép emléket kaptam attól a két lánytól, akik, mint valami virág hajladoztak mosolyogva az ég felé a szakadó esőben, imádva annak minden cseppjét. Csodálatos látvány volt! És bár ez a vár a kedvencem, a tetejéről elénk táruló látvány miatt, ez az érzés mégis eltörpült emellett a természetimádat mellett. Az égiek is kegyesek voltak, mert lelassítva az idő kerekét tovább gyönyörködhettem bennük és az őket körülvevő ragyogásban.

Mint utóbb kiderült, a vicc az egészben az volt, hogy mi bevettük a várat két tatárral, de ők erről még csak nem is tudtak. Mivel az orosz kultúrában élnek, annak történelmét is tanulják, mely említést sem tesz a tatárok portyáiról. Így minket ért az a megtiszteltetés, hogy elmesélhettük őseik történelmének egy apró szeletét.

 

2

	Az elkallódott első randi esete. Tinédzserként sokat keseregtem azon, hogy engem elkerülnek azok a tipikus kamaszkori szerelmek, románcok, randevúk. Tizennyolc múltam, amikor az első randimra elmentem. De most, nem is olyan régen döbbentem rá, hogy volt már egy első randim, méghozzá elég fiatalon. Nem is tudom, tizen egyenehány lehettem, amikor a szomszédfiúval moziba mentem Balatonfenyvesen. A dolog több okból is furcsa volt, amiből rájöhettem volna. Először is engedélyt kér rá Apukámtól. Ezt onnan tudom, hogy véletélenül fültanúja voltam. Másodszor: annak ellenére, hogy többen nyaraltunk együtt gyerekek, csak velem akart menni, kettesben. A haverok társaságában felvágós kamaszfiúktól ez felettébb szokatlan, és gyanúra okot adó, nem normális cselekedetnek minősűl. De mindezek ellenére én nemhogy nem jöttem rá, észre sem vettem, hogy randira megyek. De jobb is, hogy nem esett le a dolog, biztosan feszengtem volna és pirongani kezdek. És még így sem tudtam elengedni magam. Azt ugyanis tudni kell a szomszédfiúról, hogy nagyon különbözünk, Ő olyan laza srác volt. A moziban is a szék támláján ült, míg én azon görcsöltem, hogy mikor hajítanak ki minket a moziból a vilselkedésünk miatt. Pedig rajtunk kívül talán ha négy-öten lehettek. Vagyis mi voltunk az aznapi összbevétel, és ezért senkit nem érdekelt hogyan nézzük a filmet. Sötétedés után indultunk, mert fenyvesnek szabadtéri fedett mozija van, bár nem tudom, hogy működik-e még. A "Dante pokla" című amerikai akciófilmet vetítették, ami azóta is az egyik kedvencem. Amolyan örök klasszikus, mint a Die Hard-ok, egyszerűen megunhatatlanok, bármikor szívesen megnézem őket! Emlékszem, még pattogatott kukoricát is vett, amiből persze nem mertem enni. A film után a belső parti sétányon indultunk hazafelé. Kellemesen langyos nyári este volt, korom fekete égbolttal és a narancsos lámpafénynél vadászó denevérekkel. Sokat dumáltunk addig is, de az valami egészen más volt, igazi komoly beszélgetés, méghozzá a jövőbeli elképzeléseinkről. Hogy ki merre tovább, milyen iskolába, milyen szakma felé és a többi. Sajnálom, hogy a részletek elvesztek a múlt homályában, ezek is csak úgy derengenek, mert jó kis este volt!