Gyűjtöm a képeslapokat. Vagyis régen gyűjtöttem, ma már csak az emléküket dédelgetem... Bizony, két szép album büszke tulajdonosa vagyok. De csak a nagy méretűeket gyűjtöm (ami abban az időben, 30 éve mégegyedinek számított) és pillanatokat örökítenek meg. Persze sokféle van, tájkép, csendélet, állatos portrék... A legelső, amit kaptam már akkor is gyűrött és kissé szakadt volt. Mégis, emlékszem teljes árat kért érte az eladó, mert külföldi volt. Már első látásra belefacsarodott a szívem, hogy a polcon hagytam. Nem mindennap mentünk arra haza, de hetente kétszer azért betértünk abba a kis sarki nem is tudom, dohányboltba gyönyőködni az újságos stand mellett kihelyezett képeslapos állványban. Aztán egy nap eltűnt a lap, amiből egyébként is csak egy volt. Azt gondoltam el nem adhatták, inkább kidobták, mert szakadt volt. Emlékszem bosszús voltam, hogy ennyi erővel nekem is adhatta volna az eladó, mintsem kidobja. De az igazság az volt, hogy a barátnőm megvette nekem ajándékba. Nagyon becsültem érte, mert szerintem sokba került és egyikünk sem engedhette meg magának ezt a fajta költekezést a zsebpénzéből.
Egy öböl volt rajta, alacsony napállású tiszta időben, talán eső után. Messze a háttérben élénk zöld, meredek parttal szegélyezett. A középpontban pedig egy szikla, amire éppen felcsap a hullám és taraja milliónyi fehér gyönyggyé válik szét. Beleszerettem. Sok-sok éve, évtizede már ennek és ma eszembe jutott. Mert ott áltam a tengernél és a városfalnak vadul vetődtek a dagály hullámai óriási robajjal. Egy csodálatosan szép, letisztult pillanat volt. Kristály tiszta hideggel körítve, úgyhogy a merengést elnapolva igyekeztem addig csodáli ezt a teljesen magával ragadó látványt, amíg lehet. Egy kérdés azonban ott motoszkált bennem...
Hol vagy kislány?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése