Arwen

Arwen jött, tombolt, majd odébb állt. Akkora húhót csapott... esett, fújt (de azt nagyon)... megdöntötte még az Észak-Angyalát is! Tisztára, mint egy kamasz, akinél a házibuli önálló életre kelt. 

'Angel of the North' - az Észak-Angyala*

Nyomában százéves fák és háztetők hevernek szanaszét. A sarkvidéki hideg is bekúszott a térségbe, minden téli bájával. Hó mindenütt és talajmenti fagyok teszik izgalmassá a szürke hétköznapokat, amire az angol közlekedés a legkevésbé sincs felkészülve. Itt Angliában, de még ennyire északon sincs hókotró, meg útszórás! Nemhogy téligumi, hólánc vagy hólapát! Most komolyan, azért itt annyira nem ritka a hó! Ilyenkor úgy érzem, hogy a világ megérett a pusztulásra.

De íme néhány gyöngyszem; fotóstársaim szemén keresztül hadd mutassam be nektek Arwen-t.

(Scott Shepherd) 

(Tom Collins) 

(Paul Richards) 

(Brian Nunn) 

(Paul Richards) 

* Anthony Gormley 1998-ban felállított szobra, az 'Angel of the North' ma már a világ egyik legnézettebb kűltéri műalkotása. A Gateshead-i Tanács utasítása a versenykiíráson egyszerű volt: egy ambíciózus műalkotás létrehozása, mely a régió karakterének mérföldkövévé válik. Kiváló elhelyezkedésével a panorámás dombtetőn ez a szobor számos elismerést és díjat kapott fennállásának több, mint húsz éve alatt.

Húzós egy kedd volt

Csak most jutottam el odáig, hogy leírjam a keddi, hirtelen felindulásból elkövetett fotózást. Annyira hirtelen volt, hogy előtte nap este lett lebeszélve. Csak egy baráti szivesség, de a haszon kölcsönös. És pont kapóra is jött a kútba fulladt hétvégi próbálkozás miatt. Most egy kicsit megnyugodhatok, hogy lesz mit a karácsonyi képeslapokba tenni a családnak. És fura is volt a kamera másik oldalán állni, legalább is engem feszélyezett; sose szerettem, ha fotóznak. 

A hallgatás csendje

Hosszú másfél hét áll mögöttem. Megdöbbentően szomorú. Komor hírek ülték meg mindennapjaimat. Még a hétvégi karácsonyi fotózást is elnapoltuk. Mert ugyan kinek lenne kedve mosolyogni a családnak szánt lapokhoz, ha nyolc nap alatt három közeli ismerősét veszíti el... Elmentek. Furca lesz nélkülük az élet tovább. Üresebb.

3 év

Így leírva és kimondva olyan hihetetlenül hangzik, hogy már 3 éve élek Angliában. Sokszor nehéz, mert semmi ismerős nincs itt; se helyek, se emberek, se emlékek... de nem bántam meg. Ez az unikornisok országa, ahol harmatcsepp-tenger hajnalban minden és naponta gyönyőrködhetünk a dupla szivárványban! 

Ahol a pénztárosok elbeszélgetnek az emberekkel még ismeretlenül is és emiatt nem háborog a sor. Ahol nem szokás dudálni az utakon, mert mindenki türelmesen kivárja a sorát. Ahol imádnak minden egyes együtt töltöttt időt a családok, a bulikat és a tűzijátékot. Ahol a beszélgetés és az olvasás érték a kutyát pedig annyira családtagnak tekintik, hogyha valaki szakít a párjával, a közös kutyát közös felügyelettel nevelik tovább. Ahol a hóvirág a nárcisz és a margaréta vadonnő, szinte útszéli gaz és nyár közepén mindent elborít a pipacs, vörös "tengerré" változtatva a vidéket. Ahol mindennek semmi íze van vagy keverik a sósat az édessel (láds: sóspereces csokoládé) és a cukormáz meg a karamell alap tartozéka bármilyen édességnek. Ahol az életmód tejlesen természetes része a testmozgás, így a legkevesebb szabadidőt is egy-két kör kocogásra, sétára fordítja az átlag és nem meglepő látvány a 80 éves maratonista vagy bodybuilder.

Ez egy egészen más világ; nem jobb, nem is rosszabb, csak más. 

Bárcsak lenne egy fa

Akkor hát eljött az ideje, hogy újat teremtsünk. Csak a tisztán látás kedvéért: adott egy felnőtt ember, aki csak abban biztos, hogy már nem olyan, mint volt, de nem emlékszik milyen is az. Az élete minden tekintetben megváltozott. Olyan hirtelen történtek a sorsfordító változások, hogy útközben elvesztette önmagát, pedig még csak a felnőtté válás folyamatának közepén állt. Semmi sem olyan, amilyen volt vagy amilyennek tervezte. Minden, amit ismert az most nincs. A dolgok menete a hétköznapokban is tejlesen más, mint amiben nevelkedett. Mindent újra meg kell ismernie, tanulnia, szoknia. Mindezt támogató háttér, a család nélkül, ahova visszavonulhatna, ha elbizonytalanodik, vagy tanácsot kérhetne, ha magára marad. Minden más; a hangok, az illatok, az ízek, az emberek viszonyulása őhozzá. Idegen és úgy is kezelik sokszor, mint akit nem látnak szívesen. Hogy lehetne így értékes és pozitív arculatot felépíteni? Ti hogy fognátok hozzá?

Első lépésben azt gondoltam kellenek új szokások és rendszeresség. És eddig jutottam. A rendszerességen még dolgoznom kell, mert csak egy állandó dolog van és az a változás. Ami már alapjában véve nehezíti meg ezt az amúgy is kényes és hosszadalmas folyamatot.

Ötlet?

Tehát az új élet alap jellemzői:

• állandó változások
• folyamatos bár talán már gyengülő ellenszenv a helybeliektől (értsd: szomszéd, boltos kisasszony/nagyasszony vagy akármilyen eladó, az utca embere...)
• munkahely hiány
• nyelvi hátrányok

Nem tagadom rendesen magamba zuhantam ismét, hogy továbbra sincs pozitív változás és úgy érzem hiába próbálkozom. Csak vergődöm itt. Az állandósághoz szoktam és be kell látnom, nehezen viselem ezt az érzelmi hullámvasutat. 

Fura, mert nem azt érzem, hogy húú most mekkora fába vágtam a fejszém, mert nincsennek fák, csak vagdalózom a fejszével egy hatalmas üres térben és kezdek félni vajon mibe csapok bele végül, ha elszédültem a forgolódásban!? Éreztetek már így?

Az idő mindent megold?

Nem vagyok elég türelmes, ugye? 

Remembrance Day

Kellemesen telt a mai angol kurzus. 11 órakor 2 perces néma csenddel emlékeztünk a Világháború áldozataira (mindenkire). Ezt ünnepélyesen egy kürtös nyitotta és zárta. Bár nem hagyhattuk el a termet, még így is megható volt, ahogy a kürt hangja bejárja az üres folyósókat betöltve az egész épületet. Azt gondolom részvételől függetlenül sokunknak vannak veszteségei, vagy történetei családi örökség gyanánt. A legkevesebb hogy megemlékezünk róluk kicsit talán okulva is, hogy a háború szörnyűséges dolog. 

Óra után sem siettünk. Kihasználva a kellemesen enyhe időt és a napsütést néhányan sétálgattunk még egy kicsit a városban, miközben beszélgettünk. Oh, bár tovább is velük tarthattam volna, annyira élveztem! Többet kell olvasnom (=fordítanom), hogy fejlődjön a szókincsem... Amúgy szuper érzés volt!

Egy "tipikus" angol reggel

Bizony, ma egy "tipikus" angol reggelre ébredtem. Hogy milyen is az? Pasztell. Az ég színe magára vette az angolok által kedvelt színvilág legjavát, persze mindent pasztellben. Ez itt az örökzöld. 80 év alatt sem ment ki a divatból. A semmilyen színek, mint a hamvas rózsaszín, a babakék, a bézs és a homokszín összes árnyalata... ja, meg a szürke! Meglepő, hogy annak ellenére, hogy az év és a nappalok nagy része félhomályban telik, mégis a fakó, illetve sötét színeket részesítik előnyben. Viszont ami a kiegészítőket illeti... na azok parádésan giccsesek. Minden ezüst és csillogós, meg flitteres vagy gyöngy berakásos! Tavaly az óarany meg a bronz volt divat, idén ismét a (fakó!) rózsaszín. Az élénkebb, erős, tiszta színek, mint a piros, a türkiz, a sárga vagy a zöld csak minimálisan szerepelnek termékeken; legyen az lakásberendezési eszköz vagy ruha, esetleg öltözködési kiegészítő. Nem szeretik a túl kirívó dolgokat. Kivéve, ha esőkabát vagy gumicsizma 😆

Szivárványok időszaka

A téli időszámítás óta, valóban beköszöntött egy más világ. Egy hét leforgása alatt drasztikusan csökkent a világos órák száma. A nap már olyan laposan jár, hogy a háztetők vonala fölé is alig emelkedik. Elsötétedtek a kertek. Cserébe viszont (persze felhőzettől és páratartalomtól függően) egy csodálatos égi jelenséggel kápráztat el minket a nap szinte bármely órájában: a teljes, sőt a legtöbbször dupla szivárvánnyal!

Az ember ilyenkor hisz a lehetetlenben is, észreveszi a csodákat.

Álmatlanság

Egyszerűen nem jön álom a szememre. Régebben ilyenkor alkottam. Imádtam ezeket a varázslatos éjszakákat. Ilyenkor voltam a legönkifejezőbb. Nem is tudnám pontosan behatárolni a technikát, mert nem korlátozódott egy konkrétra. Inkább kísérletezésnek mondanám. Már majdnem tökélyre vittem. Én úgy nevezem, hogy 'ceruzával festés'. Ez egy ecset nélküli akvarell technika. Mivel sosem állt jól a kezemben az ecset, viszont szeretem a festéssel megjeleníthető markáns színeket megpróbáltam ezt a hatást ceruzával elérni. Most már nagyon hiányzik. Lassan ráveszem magam, hogy előhalásszam és újra "fessek". A másik kedvencem a tus festés. Mindig lenyűgöztek a keleti festmények. Én ezer éves, lejárt szavatosságú kozmetikumokkal játszadoztam hasonlót. Már nem is tudom honnan voltak, de mivel úgy sem kenném az arcomra, gondoltam ennél jobb felhasználásban nem is részesülhetnének. Csak a fixálás okoz némi gondot, mert különböző alapanyagúak és ami az egyikre jó, az a másikat elkeni. De idővel ezt is áthidaltam spray formátumú lakkal. Igaz, nem a legideálisabb, mert pöttyöket hagy, de gyors fixálásnak jó és kis szerencsével a rá felvitt kenős lakk réteg elfedi ezt az esztétikai hibát.

Holnap tuti mosott sz@r leszek. Juhhééé! Majd minden erőmmel azon kell legyek, hogy ne boruljak ki ismét az angol órán.

... Lehet, hogy izgulok. Feszélyez a megmérettetés és azért nem bírok aludni.

Nesze neked Halloween!

Nem írtam, mert olyan mérgessé és csalódottá és kiábrándultá tett a hétvégén történt incidens.

Halloween volt. És mint minden más átlagos ember, én is készültem rá, hogy a környékbeli gyerekek tudtára adjam, hogy hozzánk lehet jönni kopogni, ami ugye örömet okoz nekik, meg jó buli is. Neg azt gondolom, hogy egy gesztus is a részünkről, hiszen ez nem a mi ünnepünk. Így tehát az ajtó mellett ott sorakoztak a tökök, várva, hogy vasárnap reggel kifaragjam őket... mely pillanat sosem jött el. Az éjszaka folyamán ugyanis valaki(k) összetörték mindet! És ha csak az út közepén a földhöz vágta volna! De nem! A kocsinak kellett dobni, hogy biztos legyen az üzenet: nem látnak minket szívesen. Talán csak gyerek csíny, de ha így lett volna, akkor több dekoráció és más autó is megszenvedi az utcában... Ez nagy sértés volt bárki tette is. És nem ez volt nem az első hasonló eset, ami miatt most már rendőrségi feljelentést kellett tennünk... diszkrimináció miatt. Szomorú igaz? Vegyesek az érzéseim. Sokat hallottam már az itt élő észak-dél ellentétről. De azt is tudom, hogy hülyék mindenhol vannak.

Szeretem az itteni klímát; a friss és tiszta hideg északi levegőt. Azt, hogy az emberek kedvesek és nyugodtak. De azt is látom, hogy itt az egyszerűbb emberek élnek, a többségük nem is túl okos, csak annyira, amennyire szükséges neki a boldogsághoz, vagyis, hogy boldoguljon és többre nincs is rálátása... talán nem is kell... De aki azt gondolja, hogy az angolok nyitott és elfogadó nemzet, akkor hatalmasat téved! Sose mondják ki mit gondolnak és nem is mutatják ki, mert szerintük az udvariatlan. Az 'elfogadnak olyannak amilyen vagy' a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ignorálnak. Bizony. Mosolyogva nem vesznek tudomást az olyan emberekről, akiket megvetnek. Ezt jelenti az angol udvariasság. Sunyi dolog ez és pusztán árnyalatni különbségek vannak, amik egyik vagy másik irányba billentik a mérleget. Ezek nehezen tetten érhetőek és még nehezebben bizonyíthatóak. Hidegvér, mi? Kő kemény tárgyilagosság. Nem mondja, csak érezteti.

Mindegy.

Magukkal toltak ki, akárki is tette. Leszedtem az összes dekorációt ezzel jelezvén, hogy ide barátocskáim hiába is jönnétek, nem nyitunk ajtót.

Persze, el fogunk költözni, de eddig csak a városon belülről volt szó... most pedig a bárhová vagy legalább délebbre van képben. Nem tőlem függ. Sajnálom, mert megszerettem itt. De lehet hogy csak a megszokás.