Egy csónakban evezünk

Kíváncsian teszem fel a költői kérdést: vajon kisgyerekként mindannyiunknak ugyanazt jelentette a barátság? Egy örökké tartó magasztos kapcsolat, ahol a felek folyamatosan egymás társaságát keresik, mert jó az együttlét és nincsenek titkok, mert mindent és mindenről megbeszéltek... amikor jobban ismeritek egymást, mint a saját szüleitek? Mintha csak egy utópisztikus párkapcsolat lenne, nem igaz?

Ma újra szembesülnöm kellett ennek a fogalomnak az újradefiniálásával. Gyerekként még minden olyan ártatlan, önzetlen, olyan őszinte bennünk. Az érzéseink egyszerűek. Most meg minden olyan bonyolult. Amikor már érdekek is lapulnak a tettek, szavak, mosolyok mögött... mit jelent a barátság? Mennyire tud önzetlen lenni egy felnőtt? Amennyire a körülményei engedik vagy amennyire a lelkiismerete? És barátság-e a kölcsönös kisegítés, amikor valakivel hasonló életkörülmények között élsz és jobb vele átvészelni a néhézségeket, mint nélküle?

Van, amiről nem beszélünk, vagy csak ritkán, de attól még nem titok; magánügy, talán. Időnként jó megosztani másokkal a múltban szerzett sebeket, hogy lássuk, talán nem csak velünk bántak el nagyon. És mások történetei bennünk is átértékehetik a jogos vagy vélt fájdalmainkat. De van egy nagyon fontos dolog: hogyha érzem, akkor van.

Mégis mennyire befolyásolhat minket egy barátság? Mennyire alkudhatunk meg, ha azt vesszük alapul, hogy hihetetlenül önzetlenek maradtunk felnőtt korunk ellenére?

Nekem és a hozzám hasonló külföldön élőknek etekintetben speciális a helyzete. Legrosszabb esetben senkink sincs. Minden kapcsolatunkat, legyen az bármilyen erős is: barári, ismerősi, magunk mögött hagytuk, már nincs velünk. De mi van újakkal? Az ember azt gondolná sima liba! Kiszúrunk egy magyar szót, beszélgetésbe elegyedünk és ha kialakul a szinpátia, akkor számot cserélünk, vagy bejelőljük egymást a FB-on. Ha nem csak udvariasak voltunk, akkor valóban összefutunk egy kávéra, egy sétára a parton vagy a parkban a srácainkkal... De mi van, ha egy új ismeretséget beárnyékol egy régi családi viszály, méghozzá a barátodé? Akkor segítenek az elvek. 

Április 11. - A Költészet napja

SZABADSÁG 

én nem tudom, mi a szabadság, 

pedig gondolkodtam rajta sokat.

ha majd egyedül moshatok fogat,

és a szomszéd kislány kinőtt pulcsiját

nem kéne hordanom, csak kidobhatnám

és a macis mese után is tévézhetek,

akkor vajon már szabad leszek?

ha senki sem kérdezi, hanyas lett a matek dogám,

ha nem derül ki, hogy a szavalóversenyen nem jutottam tovább,

és suli után nem kell rögtön hazamennem

hiszen otthon senki sem vár engem,

ha a barátnőimmel a téren lóghatok,

akkor vajon már szabad vagyok?

én nem tudom, mi a szabadság,

pedig rágódtam rajta sokat

a harmadik emeleten a nyitott ablaknál ülve

verseskötettel a kézben, dübörgő zenével a fülben,

és az esti bulira készülve, ruhakupacok között bolyongva,

aztán a zöld pardonban ritmusra tántorogva,

bocs, csuklom, kicsit sok volt a boros kóla,

és nem vettem észre, hogy ütött az óra,

amíg haza nem értem és anyám szemébe nem kellett néznem

addig elhittem, hogy szabad vagyok, majdnem teljesen szabad.

én nem tudom, mi a szabadság,

pedig küzdöttem vele sokat.

szabadnak lenni azt jelenti, hogy elmenni,

mindent ott hagyni, na jó, mindent azért mégse,

gyerekkel nekivágni a messzeségnek

vagy inkább ezt hívják tévedésnek?

megszabadulni mindentől, ami hazaköt,

aztán külföldön rájönni, hogy szíven üt

a magyarság hiánya, az összekacsintás bája

a szerelővel, a zöldségessel, mert érti, tudja, 

hogy a szabadság csak egy mendemonda

én nem tudom, mi a szabadság,

de rájöttem, hogy már nem érdekel

nekem az örökölt pulcsi is megfelel

nem akarok már menekülni,

anyám tekintete elől messze repülni,

szeretnék inkább a szemébe nézni, amíg lehet

és hinni, hogy az vagyok, aki bármit megtehet

na jó, bármit azért mégse, de elutazhatok a hétvégére

és a buszból nézhetem az áprilisi havat

és elhihetem, hogy most vagyok szabad.

***

A szöveg Lackfi kreatív írás kurzusán készült Jenei Gyula Kutyadal c. verse alapján.