Ugyan a reggelek még csípősek, a korahajnalban még sötétben trillázó énekes madarak és a délelötti szél virágillata már fennen hírdetik a tavasz eljöttét. Egyenlőre még csak a csendesebb napszakok pillanatait hatja át az éledő természet misztikus bizsergése, szemmel látthatóvá majd vsak a fák virágbaborulásakor válik igazán. Szeretem ezt a bizsergéssel teli időszakot, mert ez jófajta feszültség, olyan belülről fakadó, változást generáló feszültség. Inkább izgatottság.
Most épp sétáltatom magam a rugby pályák körül, amíg az edzés tart, miközben elmélázok létezésem értelmén és a rövidtávú céljaimat igyekszem letisztázni a fejemben. De csak igyekszem és azt is elég gyengén, mert a cinegék tavaszi éneke folyamatosan eltereli a figyelmemet és kiütítik elmém. Üres vagyok, de ez a megbékélt teli üresség. Az, amit a túráimon is szerettem, ami miatt csináltam, mert kikapcsolt. Az az érzés, amikor nem számít milyen az életed, mik a problémáid, a feladataid vagy a kötelességed, csak te vagy, te és a fák, az aromákkal telt illatok és az erdő zajos csendje, amik egyszerű, de határozott érzéseket váltanak ki a bensődben… és tudod ki vagy. A külvilág hangjai csak halk morajlások, melyet játszi könnyedséggel lép át a belőled fakadó energia. Az erő, ami mindig is ott volt, csak elnyomtad, de most meglátta a résnyire nyitva hagyott ajtót és kitőrt a félhomályból. Hahó! Még mindig itt vagyok! Hiába dugtál a spájzban a befőttek mögé!
De miközben fellélegezve megörülsz magadnak, már nincs időd kiélvezni a boldogságod, mert csupán két perced maradt hogy haza induljatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése