Almás Diós Süti

Hozzávalók:
- 30 dkg finomliszt
- 10 dkg kristálycukor
- 3 db tojás
- 1 csomag sütőpor
- 30 dkg reszelt alma
- fahéj ízlés szerint
- kevéske tej (ezzel lazítjuk fel a tésztát)
- durvára vágott dió (a süti tetejére szórjuk sütés előtt)

Elkészítés:

Öntsük egy tálba a lisztet és keverjük el a sütőporral, majd adjuk hozzá a tojásokat, a reszelt almát és fahéjat. Ezt jól keverjük el. A tészta, amit kapunk elég sűrű és kemény lesz, ezért egy kevés tejjel lazítsuk fel.

Egy kizsírozott és lisztezett tepsibe öntsük a tésztát, és a tetejére szórjuk rá a durvára vágott diót. Kislángon, kb. 45 perc alatt süssük készre.

Őszi gondolatok

Kicsi voltam és zöld egy évvel ezelőtt. Gyorsan nőttem és színem is élesedett. A halványtól kezdve a középzöldig. Most a félsötétnél tartok. Hogy sokmindent megértem? Nem (igazán) lehet mondani. Szép napokat és hűvös reggeleket inkább. A kedvencem a napfelkelte előtti pillanatok és a völgyekben ülő köd látványa. Szerencsésnek mondhatom magam. Igazán jó helyen élek. Lehet, ez veszélyesebb, és erősebben is érnek a külső hatások, mégis nekem meg sse kottyan.

Azt bírom még a hajnalban, hogy akkor olyan kellemeses friss a levegő. ÉS ahogy a rigók énekelnek, az valami csodálastos!

Mindenfelé ellátok. A békés falvak utolsó házaitól a tágas mezőkön át, egészen a hegyek lábáig.

Ellentétben a delet nem szeretem. Néha, főleg nyáron úgy tűz a nap! Szinte kibírhatatlan. Aztán egy kellemes délután, majd besötétedik. Az égboltot is látom! Az egészet! Lenyűgöz a csillagok mozgása, de minden jelenség közül a legszebb a hullócsillag. Én is kívánnék, ha lenne mit. Azaz van valami, de azt még elképzelni sem merem, nemhogy kívánni!

A nyári vidámságot és nyüzsgést az augusztusi heves zivatarok követik. Imádom! Azt, ahogy a rekkenő hőségben és és földindulás közepette mindent elver a zuhogó eső!

Lassan múlnak a napok. Látom felnőni a harkály fiókákat. Az első repülési kísérleteket. Mikor még mindig pelyhesen követelték a falatot...

Végül ők is kirepültek a fészekből.

Nemsokára én is ezt teszem, csak még végignézem mindenki utolsó napját. Az elmúlás heteit. Azt mondják gyönyörű a végzetünk.

Aztán ahogy egyre hül a napi hőmérséklet, én is gyengébbnek érzem magam. Gyakoribbak az esők. Míg nem egy reggel a harmat helyett dér csillog a füveken. Reszketek, ahogy végigsüvít az érces szél a dombok között. Körülnézek és látom, a szomorúságot. Lepillantok és sárba tiport társaim fekszenek odalenn. Nem beszélnek. Nem mozdulnak. Repülnek az órák, hetek és túlesek a mélabúság legmélyebb pontjain. Sose gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet velem.

Egy nap csillagok esnek az égből. Hideg, fehér csillagok. Az ösvényen szaladgáló gyerekek ricsaja megzavarja a meghitt csendet. Hull a hó! - ordítják önfeledten. És ez már nem is folt a csendben, hanem egy része annak.

Szóval hónak hívják. Szép, ahogy lágyan táncolva leszáll a messziből, meseszéppé varázsolva az unalmas és sivárrá vált vidéket. Mintha csak porcukor lenne egy tortán.

Éjjel nagyon hideg van már és keményen fagy. Már nincs messze az idő, mikor én is indulok. Csak várok még, valamit.

A következő szombaton, ahogy szokásomhoz híven nézelődtem, már nem sokunkat láttam a helyén. Szokatlan érzésem van. Most hogy itt vagyok, izgulok és végig fut előttem eddigi életem sora. Más ez a nap. Az általános rosszidő ellenére ma süt a nap. Sőt szikrázik és csakúgy vakít! Köntösömön végigszalad szemem, amely aranylik a nap sugaraitól. Felnéze és minden színes. Vörös és rozsdabarna. Sárga és narancs. Kellemes szellő fújdogál és új erőt lehetne nyerni a gyenge fényből. Délután van, és már nem gondolok semmire. Sem az emlékekre, sem a jövőre. Csak gyönyőrködöm az egységben. Kis madarak csivitelnek körülöttem. és a falvakból mind kiözönlöttek a rétre. Ünnepelnek. Nevetnek és táncolnak. Játszanak és versenyeznek. A gyerekek fogócskáznak, míg az asszonyok sütögetnek. Messzire száll a sütemények édes illata.

A nagy örömujjongásnak hírtelen végeszakad és csend üli meg a tájat. Mindenki az eget kémleli. Derűsen süt a napocska, miközben csilingelve elkezd szállingózni a hó. Mosolyognék. Helyette azonban engedek a kísértésnek, és egy lágy fuvallattal elengedem magam. Pörgök, forgok, ahogy szállok a levegőben. Siklom a pelyhek között. Velem milliónyi rokon is követi ezt az utat. Most mi vagyunk a harmónia. Látom a világot egyre alacsonyabbról, miközben folyton azon jár az eszem, milyen is volt a látkép odafent. Megpróbálok minél több látványt magamba szívni, s csodálatos, ahogy a levegő átereszt a részeim között. Elmúlást érzek, miközben finoman földet érek. Nem sok erőm maradt, csak sóhajra tán egy kevés és egy utolsó gondolatra való: "Remélem hallja valaki e levél szavát. Ez voltam én, egy kedves kis jelkép, ki gazdámat díszítette, míg élt."

Majd magatehetetlenül várom, hogy betemessen a fehét lepel. Az ezernyi csillag, ami egyszer új életre kelt.

Láthatatlan eső

     Sokan nem hiszik majd el, de az ablakomban ülök. Csakhogy nem akármilyen ablak ez. Különlegessége nem csak azon puszta tényen alapszik, hogy a kizárólagos tulajdonom, hanem azon is, hogy egy kivételesen nagy párkánnyal bír. Akkorával, melyen kényelmesen elfér a sportot már régen látott, de akkor formásra edzett hátsófelem.

Szeretek itt üldögélni. És azon kevés szerencsések közé tartozom, akik ezt az időjárástól függetlenül is művelhetik.

A szobám az emeleten van, mint a királykisasszonyoknak a mesében, a vár legfelső fokán, ahonnan belátják a messzeséget, lovagjuk után sóvárogva. Innen epedezem én is... lovagom után, kalandok után, fényes ötletekért és még sorolhatnám. Jó itt. Csendes megfigyelője lehetek birodalmam életének... nem mintha olyan sűrűn lakott könyéken élnénk...

Már este van. Itt az esték a legjobbak, sokkal mozgalmasabbak, mint a nappalok. Per pillanat sötétnek kéne lennie, mégis a város fényei által megvilágított rózsaszín felhők alkotnak félhomályt. Még ciripelnek a tütykék... szemmel nem láthatóan hallható, hogy őket sem zavarja a komisz szeptember csínytevése. Egész megnyugtató... többen játszanak több szólamban. Az embert egy édes-fájdalmas hangulat keríti hatalmába... a szűnni nem akaró nyár utolsó kétségebesett rándulásai. A föld még fűszeres meleget illatozik magából, a szellő viszont, mely még mindig nem döntötte el honnan is szeretne fújni igazán, hűvösen lengi körbe a tájat, csak úgy, olyen tétován. Amikor a hegyek felől fúj, illata téliesnek tűnik. A nyár végi viharokban lehullott és a múlt heti esőktől ázott avar illatát sodorja felém. De van még más is. A füst. A füst illata, mely jelzi, hogy kellően hideg van már ahhoz, hogy befűtsenek, és mely a telet juttatja eszembe. Szalámi illata van. Ilyet csak télen érez az ember. Nem tudom igazán miért van ilyen illata, de még az is meglehet, hogy nincs is, csak én gondolom így, mert a szaláminak is ilyen füst illata van. Vajon más is így érzi? Vagy, ahogy mondani szokták: "csak az orrodban maradt a szag". Kár lenne ezért a remek hangulatért. Képzeljétek csak, optikai tuning, csak az orromban éreztem a hangulatot, tök gáz.

És mi van az esővel? A láthatatlan esővel. Merthogy nem esik, és köd sincs, a fákról és az ereszekről azonban kitartóan csöpögnek a jól meghízott, kövér cseppecskék. A hangjuk árulja el őket, az, ahogy az ereszről a tetőre esnek, mély, öblös hanggal válva apróbb darabra. Nem tudom honnan esik. Lehet, hogy a Bükkös-patak az. Ki tudja? Lehet, hogy úgy gondolta ma erre folyik a kereteken keresztül, a tetőnkön át... Ez a szeptember rejtélye... hát meghagyom neki.