Láthatatlan eső

     Sokan nem hiszik majd el, de az ablakomban ülök. Csakhogy nem akármilyen ablak ez. Különlegessége nem csak azon puszta tényen alapszik, hogy a kizárólagos tulajdonom, hanem azon is, hogy egy kivételesen nagy párkánnyal bír. Akkorával, melyen kényelmesen elfér a sportot már régen látott, de akkor formásra edzett hátsófelem.

Szeretek itt üldögélni. És azon kevés szerencsések közé tartozom, akik ezt az időjárástól függetlenül is művelhetik.

A szobám az emeleten van, mint a királykisasszonyoknak a mesében, a vár legfelső fokán, ahonnan belátják a messzeséget, lovagjuk után sóvárogva. Innen epedezem én is... lovagom után, kalandok után, fényes ötletekért és még sorolhatnám. Jó itt. Csendes megfigyelője lehetek birodalmam életének... nem mintha olyan sűrűn lakott könyéken élnénk...

Már este van. Itt az esték a legjobbak, sokkal mozgalmasabbak, mint a nappalok. Per pillanat sötétnek kéne lennie, mégis a város fényei által megvilágított rózsaszín felhők alkotnak félhomályt. Még ciripelnek a tütykék... szemmel nem láthatóan hallható, hogy őket sem zavarja a komisz szeptember csínytevése. Egész megnyugtató... többen játszanak több szólamban. Az embert egy édes-fájdalmas hangulat keríti hatalmába... a szűnni nem akaró nyár utolsó kétségebesett rándulásai. A föld még fűszeres meleget illatozik magából, a szellő viszont, mely még mindig nem döntötte el honnan is szeretne fújni igazán, hűvösen lengi körbe a tájat, csak úgy, olyen tétován. Amikor a hegyek felől fúj, illata téliesnek tűnik. A nyár végi viharokban lehullott és a múlt heti esőktől ázott avar illatát sodorja felém. De van még más is. A füst. A füst illata, mely jelzi, hogy kellően hideg van már ahhoz, hogy befűtsenek, és mely a telet juttatja eszembe. Szalámi illata van. Ilyet csak télen érez az ember. Nem tudom igazán miért van ilyen illata, de még az is meglehet, hogy nincs is, csak én gondolom így, mert a szaláminak is ilyen füst illata van. Vajon más is így érzi? Vagy, ahogy mondani szokták: "csak az orrodban maradt a szag". Kár lenne ezért a remek hangulatért. Képzeljétek csak, optikai tuning, csak az orromban éreztem a hangulatot, tök gáz.

És mi van az esővel? A láthatatlan esővel. Merthogy nem esik, és köd sincs, a fákról és az ereszekről azonban kitartóan csöpögnek a jól meghízott, kövér cseppecskék. A hangjuk árulja el őket, az, ahogy az ereszről a tetőre esnek, mély, öblös hanggal válva apróbb darabra. Nem tudom honnan esik. Lehet, hogy a Bükkös-patak az. Ki tudja? Lehet, hogy úgy gondolta ma erre folyik a kereteken keresztül, a tetőnkön át... Ez a szeptember rejtélye... hát meghagyom neki.