Nagyon hosszú idő óta, ma hajnalban ismét álmodtam. Fantasztikus volt! Bár a történet vége már-már katasztrófa filmbe illő volt, mégis jó álom volt. Az egész valami ódon kollégiumszerű épület zárt üveg folyosóján kezdődött. Egy sötétbarna, tömör fából épült polcsor előtt kuporogtam egy lánnyal és tartós étel adományokat válogattunk. A kb. derékig érő szekrény végig futott az egész fekete-fehér és sötétszürke csempével borított folyosón. A hatalmas kazettás ablakok keretén a fehér zománcfesték már sok helyen letört és a portól opálos üveg miatt éles félhomály uralkodott. A lány kedves volt világosbarna, hosszú haját copfban viselte. Csendben beszélgettünk, mintha rosszban sántikálnánk, pedig csak a dolgunkat végeztük. Néha odajött hozzánk egy idősebb valaki, megnézze jól csináljuk-e. Aztán bejött a képbe egy nagy fa a lány háta mögött. A következő folyosó csarnokká szélesedett és egy hatalmas fa volt az épületben. Illetve egy fiú, az én hátam mögött. Barna haja volt és körszakálla, kedves sötét szeme. Valakinek a szobatársa volt, de ismertük és jóban voltunk. Mintha a szobája a folyosó végén lévő ajtótól nyílt volna, legalább is az ágya ott volt. Pihent, éppen ébredt. Hason feküdt és a jobb karja lelógott a földre. Amíg mi pakoltunk, beszélgetni kezdtünk vele. Aztán én átmentem a fához és felmásztam rá. A tetején szinte lábujjhegyen állva néztem szét a semmibe kapaszkodva, aztán a legnagyobb meglepetésemre alábuktam és a levegőben bukfencet vetve repültem körbe az ága, amin addig álltam. Állat jó érzés volt! Minden félelem nélkül újra szabad voltam! Repültem! Már csak megszokásból is levettem a szemüvegem és egy kisebb ágra akasztottam, nehogy leessen és összetörjön. Abbahagyhatatlan volt, körbe repültem a hatalmas fa felső ágainak mindegyikét. Nem emlékszem milyen fa volt, csak terjedelmes és nyitott ágazatára, élénkzöld lombjára és az illatára. A felhőtlen gyermekded boldogságot egy váratlan fordulat szakította félbe. Egy vékony, fehér, a fellegekből a föld felé nyomuló széltölcsér, igen-igen, egy tornádó. Bár közel volt, mégis csak olyan hangosabb útépítkezéshez hasonló hangja volt. ahogy közeledett becsapni a csapni a házak közé a utcákra. Aztán még egy és még egy újabb keletkezett. A környék embereinek alig volt hova menekülnie, mert kelepcébe fogták őket ezek a kisebb széltölcsérek. Én is futásnak eredtem, közben találkoztam a lánnyal és a fiúval, akik a folyosón a világ legnagyobb nyugalmával beszélgettek. Csakhogy én nem messzire futottam, hanem közelebb a tölcsérhez, hogy meglessem az erejét. Aztán nekem is menekülőre kellett fognom, amikor eszembe jutott a szemüvegem, amit a fán felejtettem és ami nélkül nem látok az orromig se. Így hát elindultam visszafelé, a kollégium robusztus épületébe. Kicsit megváltozott a környék, mert egy téren találtam magam, melynek túloldalán volt a fa egy csarnok biztos menedékében. Mellettem egy olasz kis étterem, fekete-fehér kockás csempével és kinti asztalok, piros napernyőkkel. Már nem ért váratlanul, amikor pontosan előttem kezdett kialakulni egy hatalmas tölcsér, sokkal nagyobb az eddigieknél. Mintha értem jött volna, hogy megakadályozzon, elállja az utamat. De én tudtam, hogy csak feltartóztatni tud. Berohantam az étterembe. Akkor már semerre sem volt menekülés, a pusztulás elkerülhetetlen volt. Gyorsan feltérképeztem a helységek elrendeződését, befutottam mindenhova, aztán vissza a legelső helységbe, ami a mosdó volt. Arra gondoltam, akármilyen nagy is egy tornádó, a vízcsöveket mindig éppen hagyja, ezért egy övvel odakötöztem magam a mosdókagyló alatti vízszintes és földbe leszálló vízcsőhöz, majd amennyire tudtam összefonva a karom még jól bele is kapaszkodtam. A velőtrázó mély morajlás a vért is megfagyasztotta az ereimben. Igyekeztem magamnál lenni, amikor a többi vendéget mohón felkapkodta az asztalok mellől a szívóerő. A leomlott falakon túl láttam az embereket az utcán, ahogy megdöbbenve nézték végig sorunkat és tehetetlenül várták, hogy vége legyen és jöhessenek segíteni. Eltűnt a fal a mosdókagyló mögött... eltűnt a mosdókagyló és engem kezdett el kóstolgatni a pokol kín tornáca. Ott lobogtam a csőbe kapaszkodva és arra gondoltam, hogy úgy is megmenekülök, mert ez egy álom és mégha nem is az lenne, akkor sem így kéne lennie, mert nekem még dolgom van. Nem tudom meddig tarthatott az egész, de körülöttem szinte minden megsemmisült. A fenyegető tölcsér csak gondolt egyet és pár pillanat altt erejét vesztve köddé vált. Az emeletes háztömbből csak egy pár kiálló faldarab maradt a kiálló csövekkel, mint egy bontáson, ahol mindenütt sittörmelék hever. Én ott maradtam, a csőnek kötözve és valahogy nehezen ment örülni a szerencsémnek csak kábáb néztem körbe. Alig láttam túl a pusztuláson, így nem tudom mi lett a fával és rajta a szemüvegemmel.
