Ismét eltelt egy hosszabb időszak, amikor bár lenne miről írnom, a gondolatok valahogy mégsem formálódnak szavakká, és csak fesztenek belül, magamban őrlődöm. A néma csend időszaka. Ki nem állhatom ezt az állapotot. Mintha nem volna célja az embernek, üres napok, értelmetlennek tűnnek, mégis eltelnek, miközben csak egyre haszontalanabbnak érzem magam, Bár azt vallom ,hogy az embernek arra van ideje, amire szán, mégis ezt jelenleg annyira nehéz teljesítenem. úgy elolvasnék egy könyvet, de még egy újságcikkre sem telik... és ez most nem önsajnálat. Még mindig csak a harmadik oldalom tartok egy könyvben, amit szeretnél elolvasni, de már arra sem emlékszem, amit eddig olvastam... valaki sétál az úton, akinek kalapja van... ennyi. Legalább egy fejezetnyire futna az időmből, hogy nagyjából egyben maraddjon a történet! Sosem hittem volna, hogy lesz ilyen időszaka is az életemnek, pedig mégcsak most kezdődik a daráló... végül engem is utúlért. Nagy küzdelem lesz ezt nem hagyni!
Úgy érzem, mintha mostanában nem tettem volna le az asztalra semmit, semmi őlem elvárható produktumot és ezért nem is várhatok az élettől változást. Furcsa ez az élet, a történések és az emberi gondolkodás. Mindig úgy tartottam, hogy tenni kell a boldogulásért, egyfajta "segíts magadon, Isten is megsegít" elven, de vannak az életben olyan nem várt fordulatok, amikre nem számítunk. Sokat gondolkoztam például az "azt kapod, amire szükséged van és nem azt, amire vágysz" mondáson, hogy van-e értelme. Hogy az életem esemélyei, fordulatai ténylegezt a célt szolgálják-e, hogyy tartsak valahová, hogy változzam, vagy ezt az egészet csak az ember képzeli el és vetíti rá az életére, ami egyszerűen csak zajlik. Lassan kezdek átpártolni az utóbbi elképzeléshez, miszerint csak vagyunk a világban és olyan nagy összetartó erő, mint "élet" nincs is valójában. Nincs semmilyen cél, nincs sors, csak események, amik véletlenszerűen megtörténnek velünk és gondolkodásunktól, hozzáállásunktól függően, asszerint, hogyan értelmezzük ezeket az eseményeket alakítjuk ki további életeseményeink láncolatát. Csak vagyunk, mint barmok az akolban, ki így, ki úgy. A többi köretpedig csak romanituk képzelgések összetartozásról, közös célról és a többi, és a többi. Kiábrándító felismerése ez elmémnek, önmagát meghazuttoló, de miben higgyen az ember? Mindenki abban, amiben akar.
Továbbra is fenntartom, hogy felesleges remélni. Bár eme érzés kialakulásának szikráját véltem felfedezni az elmúlt időszakban, rá kellett jönnöm, hogy semmi értelme. Nem látom és nem érzem... nem hiszem, hogy lehetne úgy ahogy remélem, csak fájdítom vele a szívem-lelkem, ezért felseleges és hiú ábrándnak vélem. Cáfoljon meg az élet, ha van mersze, állok elébe... azt hiszem. Csak bizonyítaná be egyszer, hogy a remények valóra válhatnak és ilyenformán van értelmük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése