NŐI LEVELEK
Nem szerelmes levelekre gondolok, a rózsaszínekre és kékekre, melyeknek borítékján aranybetűkben kanyarog dallamosan holmi képtelen becenév, amivel önmagát dédelgeti a levél küldője. Bármily paradoxul hangozzék - a szerelmes női levelek nem jellegzetesen nőies levelek, nem "a" női levelek - a Nagy Szenvedély megszállottja, éppen azért, mert megszállott állapotban van, önmagáról normális képet nem adhat, megnyilvánulásai nem jellemzőek rá: sematikusak, csak tüneti érvényűek, mint a lázbeteg tünetei, amik inkább a betegséget írják körül és határozzák meg, mint a beteget. Még fokozni is merném a paradoxont: a szerelmes nő, míg ez az állapot tart, nem nőies, legalább abban az értelemben nem, hogy a tipikusan nőies tulajdonságokat megállapíthassuk róla. Ha meggondoljuk, hogy túlságosan szerelmesnek lenni, felolvadni a szerelemben maradék és fenntartás nélkül, a közfelfogás szerint is "férfiatlan" dolog, ha férfiról van szó (gondolj Des Grieux és Werther émelygős alakjára) - talán nem tűnik olyan furcsának állításom, hogy a két nem jellegzetes tulajdonságai és különbségei legkevésbé akkor jellegzetesek és különbözőek, mikor legnemibb vonatkozásukban kerülnek szembe egymással: a szerelem állapotában. Úgy látszik, a szerelem hatalmasabb törvénye vagy princípiuma az életnek, mint a kétneműség. Vagy mondjuk így: nem a kétneműség szükséglete hozta létre a szerelmet, hanem a szerelem szükséglete bontotta két nemre az embert és állatot (érdekes! nem is mindegyiket!), de csak azért, hogy egyesítse őket - az egyesülés elemi erejének hőfokában elmosva megint a kettős jelleget. Egyszóval - levelekről lévén szó - tessék megfigyelni, milyen egyformák ezek a szerelmes levelek éppen azért, mert írójuk azt hiszi, csak vele történhetett meg, ami mindenkivel megtörténik. A Nagy Illúzió, ugyanis, ami a nagy szenvedély állapotában abból áll, hogy legsajátabb, legegyénibb, legmegkülönböztetőbb testi-lelki élményünknek hisszük a legáltalánosabb, mindnyájunkban, még nemek különbségén túl is legegyformábban lezajló élményt - íme, a szerelmi történetek nagy sikerének a titka.
És íme a titka annak, miért érti meg a férfi a nőt csak a szerelemben. A szerelmes nő történetén éppen úgy meghatódom, mint ahogy a nők elolvadnak a hősszerelmes kínjait szemléltető könyvben, drámában, mozivásznon. Ezen a ponton megértjük egymást, mert ezen a ponton leginkább hasonlóak vagyunk - körülbelül ugyanazt érezzük, hiába versenyzünk egymással a megható szerelmi játékban, hogy "ki szereti jobban a másikat". A csók ízét még élettanilag is egyformán élvezzük - azt a bizonyos almát nem Éva nyújtotta Ádámnak, és nem Ádám nyújtotta Évának: a Szerelem Fájáról, rajtuk kívül eső valóságból tépték, s együtt ízlelték meg, isten vagy ördög ajándéka volt, ma se tudjuk még biztosan: de ajándék volt, nem egyik vagy másik fél birtoka - az egyetlen közös szerzemény.
Könnyű hinni a szerelmes levélnek, amiben mindig találsz valamit magadból - de ha érezni akarod, milyen másféle istenmunkája a nő, mint te vagy, lapozd végig egy nő levelezését, amit barátnőivel folytatott vagy rokonaival, vagy amit ismerősöknek ír, nem női szándékból, nem női minőségében. Régi női leveleket olvastam a minap, ugyanabból a korszakból, ugyanarról a helyről, ahonnan abban az időben magam is írtam leveleket - ezek is a kezembe kerültek. Megdöbbenve, elcsodálkozva és kissé meg is szégyenülve tettem le a két köteget - istenem, micsoda különbség! Amit én írtam, logikus és világos volt: minden szava megállja a helyét ma is, mintha csak arra ügyeltem volna, hogy hazugságon vagy tévedésen rajta ne kaphasson az utókor - a női levél pongyola és sebtiben rögtönzött ákombákom, hevenyészetten odadobott jelentéktelen, összefüggéstelen impressziók válogatás nélkül összedobált kuszasága - és mégis, most, hogy évek múlva elolvastam őket, ezeket tartanám meg az utókor számára, ha az utókorról felteszem, hogy szeretné megelevenítve látni a mi korunkat.
Pesti Napló, 1926. május 31.
