Sikerült elkövettem a legnagyobb hibát, az egyetlen "bűnt", amit itt nem illi, elpityeredtem a kurzus vége felé. Annyira kimerültem és tele lett a búrám a hülyeségekkel is, amiket a tanár mondott az egyes szavak jelentésreiől... Meg akart győzni, hogy a 'lelkiismeretes' és az 'önző' ellentétpárok. De több fogalommal hasonlóképpen nincs tisztában. Nem tudom, hogy ez most csak rá igaz, vagy az angolok általánosságban gondolják így ezeknek a fogalmaknak a jelentését másként... Túl komolyan veszem? De így elég nehéz megfogalmazni őket és a feladat pont az volt, hogy egyezünk ki egy közös definícióban... Már ezen is nehezen tettem túl magam, erre rátromfolt a világ legborzalmasabb feladatával, egy memóriajátékkal, amit ki nem álhatok, mert mindig pocsék voltam benne.. jah, rettenetes a memóriám!
Aztán a végére elkapott a gépszíj, beszippantott a spirál és egyszerűen nem tudtam uralkodni az érzéseimen! Olyan ciki volt! Senki sem szereti a picsogókat, akik elsírják magukat az első nehézségeknél. De ez így nagyon nincsen jól, ez nem egészséges! Nagy baj van nálam odabent, amit rendbe kéne mostmár tenni. Akkora a kupi, hogy folyton átesek valamin. Eddig is érzékeny voltam, de mostmár ott tart a dolog, hogy a legkisebb ártalmatlan arármi is felzaklat. Le kell számolnom a multammal. Le kell zárnom, a régi sérelmeket, mert kísértenek. Ideje felnőnöm.
Ilyenkor úgy érzem túl merev vagyok, zárkózott az újdonságokra és hogy nem megy nekem ez a nyelvtanulósdi. Annyira mélyen megutáltatták velem a suliban az angolt, elhitették, hogy nem vagyok rá képes. Most pedig nagyon nehéz lebontanom ezeket a falakat.
Motiválhatna a többiek hozzáállása. Ők mind olyan hálásak! Nekem is van miért, mégsem vagyok képes értékelni azt amim van, amit elértem, pedig kéne, megérdemelném... illene.
Ez vajon személyiséghiba, velem van a baj? Ilyen vagyok? Hálátlan. Vagy csak a körülmények tettek ennyire szívtelenné?
Nem mondom, hogy most túl jól érzem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése