Ifjúkori romantikus zsizsegésem mára átcsapott szentimentalitásba. Szomorú vagyok, sőt néha mintha keseregnék is egy szám miatt... Egy szám miatt! Nem, nem a korom az, az sosem zavart :) De ez a szám nem egészen 20 évig kísérte életemet.
A teljesítmény túrázást a középiskolában kezdtem. Akkor még nem sejthettem milyen fontos része lesz az életemnek. Az osztályfőnököm szervezte, de igazából fogalmam sincs hogy keveredtem bele, mert a régebbi tanítványaival volt ez közös programuk. Vagyis én voltam a kis fekete bárány, a zöldfülű újjonc, akire külön oda kellett figyelniük, mert velük ellentétben, akik mind egyetemisták voltak, én még csak 16 éves pisis gimis :) Ennek ténye azonban már az első nap végére feledésbe is merült, miután hősiesen túléltem egy földcsuszamlást harmadmagammal. Valahol a Mártába mentünk és a túrát megelőző napokban többször volt felhőszakadás a nagy nyári hőségben. Így amikor mi bátrak (három barom) letértünk az ösvényről, mert torony iránt biztosan gyorsabb lesz a feljutás - gondoltuk - jött az elkerülhetetlen... Pici lány, alig 50 kg és a 16 kilós zsákja egyik pillanatról a másikra megállíthatatlanul elindult lefelé csúszva a hegyoldalon. A zsenge gallyaknak tűnő facsemeték csak úgy suhantak el mellettünk! A sáros massza furcsa robogó hangja visszhangot vert a szurdokban, én pedig hamarosan térdre rogytam, úgy csúszva tovább háttal a völgynek. Az ember nem is hinné milyen nehéz megkapaszkodni ilyen helyzezben; bármiben! Sorra kaptam az ágak után, aztán mikor végleg hasra estem megpróbáltam mihamarabb oldalra fordulni, hogy ne nyomjon agyon a zsák. Végül egy gyökér kitartott és megálltam a szánkázásban. A töbiek is megúszták. Még fel sem ocsudtam megdöbbenésemből, amikor a felmentő sereg megérkezett. Megúsztuk. Teljesítmény túrázók első lecke: "Sose térj le a kijelőlt ösvényről" (mert veszélyes!, Te marha).
A második pedig, hogyha nem találsz jelzést, akkor menj vissza az utolsóig, amit láttál.
Ez a két legfontosabb és kb az összes követendő szabály. Ez utóbbi is alapja egy jó sztorinak, ami szintén ezen az első, mondhatni beavató túrán történt. És pont ebből kifolyólag, hogy megnyugtassam aggódó szüleimet, kaptam egy mobil telefont; persze csak kölcsön Apuét. Egy ősrégi Nokia volt farmer tokban. Nagy, bumszli és könnyen kezelhető. Nálam kellett legyen plusz súlyként, mert persze több haszna nem volt. Akkoriban nemhogy térerő nem volt mindenhol, de a lefedettség is maximum 50% volt az országban.
Szóval a 18. szülinapomra kaptam egy saját számot. Ami azóta is az enyém. Egy szám. Egy szám, három készülék és két szolgáltató 19 év alatt. És bár nem szívesen válok meg tőle, mégis eljárt felette az idő. Ez jutott eszembe minap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése