... Nem lakott ott senkim. Középiskolásként mégis keresztül-kasul bebarangoltam, osztályfőnökömnek köszönhetően. Ő "rángatott bele" ebbe az egészbe. Igazából semmi keresnivalóm nem lett volna ott, mert az előző osztályával volt ez neki nyári program, valahogy mégis közéjük keveredtem. Gimi másodikos voltam, míg ők már egyetemisták. Legkisebbként úgy vigyáztak rám, mint a hímes tojásra!
Ezek bő egyhetes vándortúrák voltak. Hol a Börzsönyt jártuk be, hol Észak-, vagy Dél-Bakonyt. Az előre megtervezett napi kilóméter mennyiséget, amit főleg a szintkülönbség és a terepviszonyok befolyásoltak, szigorúan be kellett tartani, mert néha ezen múlt az éjszakai szálláshelyünk. Sötétedésig, de inkább még szürkület előtt el kellett érnünk az alvóhelyet a nyugodt és biztonságos letáborozáshoz. Persze, ha ez mindig így is történt volna, nem lenne miről sztorizgatni. Mert volt, hogy valakik ;P leszakadtak és eltévedtek, emiatt a keresésük út- és idő többletet rótt az egész csapatra. Máskor az időjárási viszonyok nehezítették az előrejutást; olyan istenes eső mosta a tájat velünk együtt, hogy akadt olyan zoknim, ami még haza érve is nyírkos volt!
És hogy miért jutott ez eszembe?
A versek miatt. Amiket hiába olvastam és ízlelgettem oly nagy szeretettel, hogy órákat tudtam eltölteni elemezgetésükkel, megtanulni sosem tudtam őket. Egyszerűen nem rendelkezem azokkal a tanulási stratégiákkal, hogy hosszútávon valamit szóról-szóra megjegyezzek. Foszlányokat inkább, izgalmas szófordulatokat, pár sort, ami kellemesen rímel. De elejétől a végéig... A Himnusz és a Szózat talán azért kivétel, mert azt énekelve tanultuk. S talán pont ezért a Huszt az egyetlen vers, amire emlékszem kisiskolás koromból. S hogy miért fontos ez? Mert ciki. Legalábbis akkor az volt, amikor az egyik szállásadónk kedves meglepetés gyanánt, egy 'ki mit tud' pontszerző játékkal egybekötött éjszakai túraversennyel készült nekünk. Már nem emlékszem pontosan, de valami cserkész táborban száltunk meg aznap és ezzel szerették volna bemutatni nekünk a számukra oly kedves hegyet és a környékét. Vegyes csapatokban indultunk sötétedés után. A különböző állomáshelyeken feladatokat kellett megoldani, melyekért pontokat kaptunk. Az a csapat nyert, aki minden állomást megtalált és a legtöbb pontot szerezte, ugyanis a feladatokat minden csapattagnak teljesítenie kellett. Fogalmam sincs hanyadikak lettünk. De arra pontosan emlékszem, hogy az egyik feladat az volt, hogy verset kellett mondani és nekem nem ment. Ismerve magam és a képességeimet engem ez egy cseppet sem zavart, de a többiek miatt írtó ciki volt és ez már jelentősen feszélyezett. Annyira, hogy nem is akartam velük a barakban aludni, helyette inkább a szénaboglyát választottam, amit frissen raktak aznap a szín alá. És ebben a szorult helyzetemben derült fény egy fontos dologra, hogy ki az, akire igazán számíthattam akkor. Mert nem kellett egyedül megküzdenem az új élmény adta izgalmakkal, (félelmeivel) hogy milyen is a boglyában aludni, életemben először, tizenhét évesen. Fantasztikus, maradandó élmény volt! Egyszeri és a maga nemében megismételhetetlen; az első valódinak tűnő "nagy szerelem" bimbózó románcának bódítóan ártatlan összebújásával.
Sosem gondoltam izgalmasnak az életem. Eseménydúsnak inkább. S mivel szépnek sem tartottak soha, de osztályelső se voltam, én lettem mindig a furcsa lány. Hihetetlen, hogy az elbeszéléseim alapján, az derül ki (még számomra is!), hogy annak ellenére mennyi nehézséget görgettek elém folyton mégis megadatott a magam fura, viccesen idétlen, rajongásokkal teli, néha végtelenül hosszúra nyújt plátói gyermekkori szerelmi élet. Bárcsak tudatában lettem volna ennek akkor, talán nem kudarcnak élem meg, tele sok-sok fájdalommal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése