Mereven bámulom az utca kövét, mikor a környék csöndjét egy már agyon taposott műanyag pohár csörömpölése zavarja meg. Hirtelen bevillant a kép a western filmekből, melyekben a már elhalt kócok kósza futásai teszik kietlenné a tájat...csak úgy gurult és vergődött, ahogyan dobálta a szél. És az eddigi kiegyensúlyozott némaság rideg valósággá változott. Meghallottam, ahogy süvít a szél, és csak úgy tépkedi a fenyőágakat. Miközben megfagy az orrom, tehetetlenségemben felpillantok, és munkásokat látok. Építkeznek. Majd egy nem messzi kertből kutyacsaholás hallik.
Hátrál a tér. Lassan kezd olyanná válni, mintha csak egy képernyő előtt ülnék, és mindez film lenne. Mögöttünk egy csoport gyerek közelít. Arcuk fáradt és az ő orruk is fázik...
Nem nézek hátra, mint ahogyan senki sem; csak megyek előre. Mellettünk gyorsabb léptekkel surran el egy tanárnő; köszön. Fáradtságából még egy mosolyra is telik és tovább halad. Megy haza, mint ahogyan mindannyian. Magunk mögött hagyva a kötelességeket és szabályokat megtestesítő épületet, az iskolát...
Megyünk haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése