Az emberi gondolkodás furcsa jószág. Mindenevő. Először csak nézi mit tettek az orra elé, szagolgatja, ismerkedik vele. Aztán felbátorodik és nyalogatni kezdi, kóstólgatja, ízleli. Miután úgy látja, hogy nem ártlmas rá nézve, a szájába veszi, rágcsálja, próbálja meghatározni az ízeit, míg végül lenyeli. Eltűnt a szeme elől. Így hát elkezd gondolkodni, hogy hová tűnhetett. Még a szájában érzi az ízét, amikor belenyilal a felismerés, hogy ő pusztította el. Mély levegőt vesz és zihálva visszaöklendezi. Boldogság önti el, hogy megmentette. Nézi-nézegeti, de valahogy már nem ugyanolyan, mint először volt. Szagolgatja, megböki orrával, végül megnyalja, de az íze is más lett. Nem hagyja nyugodni a dolog. Jár-kel felette és minduntalan gyanús pillantásokat vet felé. A többiek időnként közelebb kerülnek, hogy ők is szemügyre vegyék azt a valamit. Egy ideig hagyja, had nézegessék. Aztán az egyre nagyobb és egyre kiváncsibb tömeg megrémíti. Félteni kezdi tölük az ő valamilyét és a békés megfigyelés mérges acsarkodásba torkollik. Mindenkit elüldözött. Egy idő után azon elvetemülteket is, akik továbbra is a közelében maradtak. Hatalmas űrt érez. És az a valami már megint csak ott fekszik előtte, ártatlanul. Megbánta már, hogy olyan ellenséges volt és legszívesebben mindenkinek odaadná a valmamit, hogy játszon vele egy kicsit. Annyira elszégyellte magát, hogy végül nem gondolkozott tovább és hamm, bekapta a valamit. Ráharapott egy nagyot hogy ketté törjön és lenyelte. Ült a jószág egymagában, valamivel a hasában. A társai lassan újra közeledtek, de úgy érezte, hogy az a valami megfeküdte a gyomrát. Sokat szenvedett vele, csikarta a hasát. Azóta másképp él. Néha eszébe jut kis kalandja, mikor másokat lát így őrlődni magában. De azt megtanulta, hogy ne legyen irígy kutya. Az azóta talált valamiket a többieknek is megmutatja. Szépen elosztoznak rajta, így a mérgelődés helyett több ideje jut más dolgokra. Talán nem is tudja, de ő egy szerencsés állat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése