A mai nap megint eszembe jutott egy álmom. Régi álom, egyszer már megálmodtam. És ne is olyan rég, körülbelül egy hónapja ismét, csak egy kicsit másképp. A történet a következő:
"Szegeden voltam, körülöttem színes pusztaság, sárga, rózsaszín és élénk zöld rétek ameddig a szem ellátott. A telepjárónkkal voltam és egy ismerősömért kellett elmenni. Velem volt még két egykori csoporttársam Eszter és Hajni. Valami oktatáshoz kellettünk. Sietve indultunk utunkra, mert tornádó riadót rendeltek el. Mentünk, ahogy csak tudtunk, padlóig nyomtam a gázt, versenyt futva az idővel, mígnem egy elhagyatott hangárhoz értünk. Gazdasági épületnek használták, szürke volt és márcsak a lélek tartotta össze, meg a rozsda. Az ég haragos zölden rikított és gyülekeztek a sötétszürke gomolyagok. Vibrált a levegő és egyre erősebben fújt a szél. Az élpület előtt almafa állt és mosolygós piros almákat termett. Nagyon éhesek voltunk, ezért bementem az épületbe, hogy megkérdezzem szedhetünk-e almát, természetesen kifizetjük az árát. Odabent sötét volt és riadt emberek rohangáltak kisebb csoportokban menedéket keresve a vihar elől. Furcsa hangulata volt az épületnek, a termek, mintha régi háborús kínzóhelyek lettek volna. Az egész egy hatalmas útvesztő volt, omladozó falakkal. Végül találtam valakit, akitől kértem az almából. Mikor kiértem egy zsákkal a kezemben már nagyon közel volt a vihar. Megfeledkeztem az éhségemről és a keresett személy is inkább úgy döntött, hogy marad és nem indul el velünk a bizonytalan pusztába, sarkunkban a viharral. Izgatott rettegés hangulata ülte meg a légkört. De nekünk vissza kellett érünk Szegedre. Nekiindultunk hát ismét a nagy útnak, tudva, hogy a torádó csak pár kilóméterrel mögöttünk tombol. De nem féltünk, legalábbis én nem. Tudtam, hogy semmi rossz nem történhet velünk, és még idejében elérjük a híd lábához rögzített hálót, amibe ilyenkor, mint egy zsebbe bele kellett bújni és nem kaphatott fel a szél. Az autót magunk mögött hagyva rohantunk a hálókhoz. A Tisza parti fákat csakúgy csapdosta a szél. Susogtak, nyikorogtak, de egy sem csavarodott ki. A Tisza vize háborodottan tajtékzott. Utolért minket is a vihar. Hideg volt, reszkettem, és fájt, ahogy a hideg vizzel vert az eső, mintha jég is lett volna benne, érintése csítpe a bőrömet. De biztonságban voltunk. Nagyon élveztem, hogy az első sorból nézhetem az előadást. Újjongani volt kedvem torkom szakadtából. Égtelen robajjal tombolt az ég. A szinte közvetlenül felettük kisülő villámok fülsiketítő csattanással hasították a levegőt. Aztán lassan elült a vihar, a felhők szétoszlottak és a lemenő nap sugarai arany színnel vonták be a tájat. Mire kimásztunk a hálókból ránk találtak. Megkönnyebülten örültek, mert elindulásunkat követően nem sokkal kereső csapatokat indítottak értünk, aminek már 93 napja. Nekünk csak egy napnak tűnt. Szegedet elkerülte a nagy vihar, de a pusztának nem kegyelmezett, minket is beleértve."
Minden álmomat elmesélem valakinek. De ennél zavart ez a szám "93", mert nagyon erősen élt bennem. Gondolkoztam, mit is jelenthet, aztán az egyik húgom elszólta magát: kb. annyi nap múlva lesz a szülinapod... Kirázott a hideg. Nem létezik, hogy én, aki naptár nélkül azt sem tudom milyen nap lesz holnapután, megálmodjam hogy pontosan hány nap múlva lesz a három hónappal későbbi szülinapom. De az ember ösztöne és a tudatalatti sokkal nagyobb hatalom a megélt valóságban eltőltött emberi észleléseknél. Ezért felcsaptam egy naptárt, és a legnagyobb megdöbbenésünkre tényleg 93 napnak kellett eltelnie addig a bizonyos napig.
Ma ismét eszembe jutott ez az álom. Már csak 9 nap van hátra. Furcsa lény az ember. Olyan természeti lény, aki hajlamos megfeledkezni arról, amije van: ösztönei.
Hogy múlik az idő, és én még mindig csak huszonegynehánynak érzem magam :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése