Úgy érzem, ma visszavonhatatlanul megérkezett a tavaszt!
Hosszú otthonlét után, megvárva a jobb időt, rendeltem néhány antikváriumi könyvet, amik megérkeztek és átvehetem őket. Úgy hogy irány a város sűrűje. Nem sokkal ebéd után indultam. Már a kapun kilépve, ahogy a ház fogságából megszabadulva felerősödtek a élet hangjai, a tavaszi madarak civitelése megdobbantották szívemet és hihetetlen jókedvet ültettek belé. Ám a tavsz érkezése számomra nem csak a hangok, a meleg napsütés és friss föld illata. Valami ennél is több. Valami, ami emberibbé teszi az embert, mert megnyitja szívüket mások felé. Azon röppke negyed óra alatt, amíg elsétáltam a metróállomásig ketten is úgy köszöntek rám, mintha régi ismerősök lennénk. Mondanom se kell, egyiküket sem ismertem, de ezt nem volt szívem a tudomásukra hozni, inkább mosolyogva visszabiccentettem nekik. Szeretem az ilyen napokat, amikor ki tudja miért, elhatalmasodik rajtam egy érzés, hogy ezt a napot már semmi sem ronthatja el, ajándékba kaptuk és csak élvezzük, hogy vagyunk a világon. És ha még lehet tetőzni ezt a felemelő érzést, akkor bevallhatom, hogy egy nosztalgikus hangulatú sétával az Andássy úton sikerült! Az antivárium egy, az Andrássy úttal párhuzamos utcában van. Nem túl szívderítő környék, de ahogy az ember egy-egy kereszt utcában kikukkant az Andrássy út monumentális társasházaira, melyek egy forradalmi korszakot idéznek fel bennünk, egy csapásra elfelejti a mellékutcát átható savanyú és csípős kutyapisi szagot. Az ilyen könyv beszerző körútaimon általában a Kodály körönddön szállok ismét buszra. Mondhatom, fantasztikus látvány, ahogy a teret szegélyező, hatalmas platán fák ágai alól kilépve hirtelen kitisztul a légtér és máris az Andrássy út egy lecsendesült öblében találjuk magunkat, mégis közvetlenül az út mellett! Szeretem ezt a teret, megnyugtat. Valami megmagyarázhatatlan biztonságérzéssel tőlt el a teret alkotó ódon házak ölellése. A négy házból még csak egyet újítottak fel, pedig nővéreik is megérdemelnék ezt a gondoskodó törődést. Nem is tudom kinek a dolga lenne ez, avjon önkormányzati házak ezek, vagy magán kézben vannak? Csak állok ott allattuk, nézek fel rájuk a magasba és azon merengek, lehet, hogy gazdátlanok szegények. Mind négy másmilyen, ugyanakkor hasonlóak, olyanok, ők, mint négy nővér. Ahogy a tavaszi zsibongástól kimerült, még zsenge nap megfáradtan alább bukik, utolsó sugaraival kedvesen cirógatja ereszcsatornáik mívesen megmunkált ívét. Búcsúzkodik tőlük, régi ismerősöktől. Az ember tekintetét pedig fogva tartja az apró ablakos, tornyos padlás-tetők titokzatos mivolta. Álmokat szövöget, elmereng, vagy csak révedez a távoli múltba miközben a buszra vár... a buszra, ami aztán visszarepíti a jelen korba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése