Elvarratlan szálak

     Nem tudom mások hogy éreznek az írással kapcsolatban, mármint milyen érzések kavarognak bennük, amikor kikívánkozik az a valami, de mégsem jön olyan könnyen. Nálam két módja van az írásnak. Az egyik, amikor csak úgy kibuggyan belőlem az egész, elejétől a végéig minden, egy adott gondolatmenettel kapcsolatban. Ez azonban már igen régen fordult elő, pedig olyan kényelmes. Persze ezt egészen addig nem tudtam, amíg nem találkoztam a másik állapottal, a hosszú hetekig, hónapokig kínzó nyűglődéssel, amikor fogalmam sincs hogy fejezzem ki magam vagy mit is akarok egyáltalán kiadni magamból és ezért sehogy sem állnak össze a fejemben a mondatok. És annak ellenére, hogy ez rémes érzés, mégis örülnöm kéne bizonyos felismeréseknek. A gond csak az, hogy nem merek velük szembenézni. Mert egy dolog sejteni magunkban (mélyen magunkban) és megint más azt leírni, pláne ország-világ előtt. Tudom én, hogy nem velem van a gond. Kevés fesztiválra járok mostanság és pálinka sem folyik az asztalon. Világosabb is van a kelleténél, itt északabbra valahogy több a szórt fény, a nyarak sem olyan gatya rohasztó melegek és a tábortüzek is elég visszafogottak, mondhatni grillnyiek… Ne tévesszen meg senkit ez az ömlengés, nem vagyok nosztalgikus hangulatban, egyszerűen csak hiányoznak az évszakokhoz köthető megszokott a dolgok, amikben felnőttem. Most éppen a nyár. A fülledt nyáresték, a tücsök-dalos hűvös éjszakák, egy rock koncert zsivaja utáni fülzsibbasztó csend és az ismeretlen kedves idegenek, akiknek úgy nyílik meg az ember ártatlanul, hogy aztán soha többé nem látja őket, közben viszont nagyon is hiányoznak és nem múló sajgó űrt hagynak maguk után. Mert van, amihez egy félhomályában maradt sátor ragacsos sörpadja kell és hogy az a szó elszálljon.

Rózsabokrok alatt

     Az utolsó még meleg napsugarak cirógatják az arcom ezen a kora reggeli órán. A tervezett biciklizést egy megjósolt eső hiúsította meg, mely azomban azóta sem ért ide. De egy cseppet sem bánom. Így legalább sétálhatok kicsit városkánk csendes utcáin és elábrándozhatok a színpompás rózsabokrok mellett elhaladva. Bár leveleik színe már rozsdafoltos sárgába hajlik, szírmaikat teljesen széttárt virágaik szintúgy kiélvezik a nap kellemes sugarait, ahogy én. Ezek életük utolsó napjai, de dacára a helyenként megszáradt sziromleveleiknek, most is olyan szemgyönyörködtető a látványuk, mint aznap, amikor szirmot bontottak. 

A tenger maga

      Olyan hatalmas a tenger. Még úgy is hogy csak egy szeletkét látok belőle. Imádom. Lenyűgöz mindene, a természete, a színei, a mérete… a távolság eltörpül már part közelben is. A legkisebb hullám is nagyobb fél méternél… és akkor még csendes dagályról beszélünk. Nem mintha máskor nem hullámozna, csak akkor nem így.

Apálykor elcsendesedik a tenger, szelíden húzódik vissza, hullámai szinte észrevétlen fokozatosan kisímulnak. A parti föveny kiszélesedik és a nedves homokon visszatükröződik az ég kékje minden pajkos felhőjével együtt. Igazán békés, megnyugtató látvány. 

Ezzel szemben a dagály, egyre erősödő robajjal tör előre, feljebb és feljebb a parton roham leptekkel. Csörtet és csapkodva dúl-fúl akár egy tomboló kiskamasz. A part megtelik a szikláknak csapódott hullámok párájává foszlott mivoltával. A levegő elnehezül és feszült bizsergés veszi át a helyét. Mindkettő fantasztikus érzés.

Nevezett könyvek

    Fiatalabb koromban sok ismerősöm volt, mégis egy sem ismert igazán. De nem is kellett, hiszen ők csak kellemes időtöltés voltak, nem az volt a dolguk hogy, igazán ismerjenek. Éppen ezért magam sem értem miért döbbenek meg azon, hogy igazán senki sem ismer. És mivel az évek alatt elvesztem és már magam sem ismerem magam, nem csoda hogy az sem ismer, akivel együtt élek. És hogy mire ez a kacifántos iromány? Csak úgy eszembe jutott a könyvekről. Minden könyvről, a könyvekről általában… Na jó nem. Azokról a könyv illatú könyvekről beszélek, amiknek márcsak korukból is kifolyólag lelkük van… múltjuk, történetük, érzéseik…

Fura mik maradnak meg az emberben a gyerekkorukról. Nekem az egyik az, hogy a könyv érték. Éppen ezért féltve óvtam őket és ábmár a legjobb szándékkal adtam kölcsön őket, mindegyikbe beleírtam a nevem, hogy visszataláljanak hozzám. Visszatekintve abszurd mennyire ragaszkodtam a könyveimhez. Szinte emberfeletti hatalmat tulajdonítottam nekik a bennük rejlő tudás miatt. Mégsem tudatosult bennem, hogy nem a könyv az érték, hanem a tudás. 

 Emlékszem egyszer értetlenkedve megjegyezték, hogy minek írom bele a nevem, hiszen ez csak egy könyv. Rosszul esett, igazán rosszul. Sokáig nem értettem és puffogtam magamban annyira elvakított a tárgyakhoz való ragaszkodásom ereje. Az évtizedek során sem hagyott nyugodni a dolog, többször feljött bennem, de csak itt értettem meg igazán. Egy országban, ahol a könyv nem érték, filléres dolog, mégis vigyáznak rá és amint elolvasták rögvest továbbadják. Tovább, nem el, pénzért, adományboltba, ahol sok esetben a könyveket nem is pénzért adják, hanem ingyen. Akármennyit, bárkinek. 

Egy ideig szégyelltem magam emiatt a gyerekes birtoklási vágy miatt, de ez annak a korszakomnak a része volt, egy csúnya mellékhatás, de az is én voltam. Azóta már bizonyos mértékig fényt derítettem a forrásának okaira… de az már egy másik történet.

Virsli ala Söréd

     15 éve már, hogy nyaraimból egy hetet Sörédnek adtam, ahol félelmetes mélységeiben csodálkozhattam rá az emberség mibenlétére. Életemben nem voltam még annyira kimerült és energikus lelkileg egyszerre. Ma reggel pedig a semmiből került elő egy falatka abból az időszakból… igazából galádul rám vetette magát a múlt rejtelmes homályából, azzal a szemtelenül fiatalos életérzéssel, melynek alapvető elképzelése a jövőt illetően, hogy az egy rikító, szivárványszínű, nyami illatú örökkétartó boldogság. 

Szívből ajánlom mindenkinek, aki már nem mer világmegváltó terveket szövögetni, de bevállal egy kis hétköznapi kihívást, mindenképp próbálja ki a főtt virslit, mustárral és paradicsommal ;)

Nincs cím, nincs semmi csak szomorúság

Nem érdemes elolvasni, én se fogom.

Lehet hogy ez csak valami átmeneti válságos időszak, de teljesen elvesztem. Nincs semmi. Annyira hullámzó a kedélyem, hogy már engem is fáraszt. De leírom, csak hogy ki legyen írva, hátha segít, bár már ebben sem hiszek. Elfáradtam, kiégtem. Vannak jobb napok vagy részei a napnak, amikor úgy érzem elégedett vagyok magammal az életemmel, de amikor kicsit kiszabadulok a kötelezettségeim alól, akkor többnyire nem vagyok kibékülve a dolgaimmal. És mintha hiábavaló próbálkozás lenne csak irányítani a dolgok folyamát mert csak vergődöm, mint egy partra vetett hal. Szomorú és szánalmas látvány vagyok. 

Mégis mi ez, depresszió? Már nem vagyok az a vidám és cserfes lány, aki olyan szerethető volt. Zsémbes vagyok, házsártos és mindig mérges valamiért. Ez lennék én? Ez az igazi énem? Kiábrándító. Sose voltam kitartó, hosszútávon semmi sem motivált, mindig csak a következő dologra ugrottam, ami jött, mintha csak menekülnék egyik feladatból a másikba. Csakhogy ezek a “feladatok” inkább életesemények voltak, ciklusok, főiskola, kurzusok, táborok… Attól félek ez a mostani is az, a házasság, az anyagág. Miért nem tesz boldoggá amim van?

Sose tudtam értékelni, ha valamit befejeztem, így igazán lezárása sem volt semminek az életemben. Most úgy érzem nincs semmi mögöttem és hogy nem jelent semmit a múltam, a gyerekkorom, az élményeim… az a rengeteg sok izgalmas és boldog élmény… annyira jó volt, imádtam! …fényévekkel ezelőtt volt, egy másik élet… nem az enyém. Ez lenne a magány? 

Legutolsó bejegyzésem egy barát elvesztéséről szólt. Azokból nincs sok. Az évek során rájöttem, hogy nekem kettő is megadatott, de mire erre rájöttem, addigra elvesztettem őket. Mire kiderült miért fáj folyton a “hasa”… év alatt elvitte a rák, mert csak a végső stádiumra jöttek ki a fájdalmak. És  Ő még megpróbált küzdeni ellene, mert még élni akart és világot látni, meg evezni, mert az volt, evezős

Különleges volt, nagyon is.

…

Fogalmam sincs hogy állok fel ebből. Csak csinálom a következő feladatot és gondolom majd idővel másképp fogom érezni magam.

Vérszomjas Augusztus

Most tudtam meg. Most! Hogy egy jó barát, egy régi ismerős, akivel ugyan nem töltöttem sok időt, mégis mélyen a szívembe zártam, megbíztam benne, szerettem, tiszteletem, Ő volt a tartalék esküvői tanúm és már nincs többé. És nem szóltam Neki, hogy otthon leszek egy hónapig, mert úgy éreztem sok gondja van, pedig gyakran eszembe jutott, mert olyan rég találkoztunk, olyan régen beszéltünk már és annyira szerettem volna látni! De meghalt! Meghalt és mostmár nincs többé. Annyira sajnálom! Annyira mérges vagyok magamra, dühös és szomorú amiért hagytam hogy más dolgok fontosabbak legyenek. Fiatal volt, értékes ember, alig idősebb nálam és hihetetlenül okos, intelligens. Kutató orvos, aki a rák gyógymódját kereste, elhivatottan... Méllyen megrendít, hogy elment.

Most ez jön? Erről fog szólni a következő életszakasz, megtudni sorra kiket vesztünk el, azok közül, akik részei voltak a gyerekkorunkban, a fiatal felnőtt éveinknek?

Valóban hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról mi is fontos az életben igazán; de ilyenkor újra eszünkbe jut.

Egy gondolat vígasztal csak egy kicsit; hogy annyira közel voltam hozzá,amennyire csak lehettem, 2000 km helyett csupán pár száznyira.