Árnyék

 Nem mondom, jó ideje már, hogy írtam!

... Bizony lett volna mit... a gondolatok valahogy mégsem formálódtak szavakká, történetekké. Pedig itt tülekednek bennem mind, csak a kitörésre várva; kesze-kusza csomókba kötve, kisebb-nagyobb kupacokat alkotnak és háborognak. Nem tudom azért elégedetlenek, mert nincsennek kellőképpen rendszerezve vagy azért, mert kimondatlanok. Csak lapulnak és csendben háborognak. Megvallom őszintén kicsit tartok tőle, hogy néha egy-egy kibukik belőlem, amolyan nyers Freud-i elszólásként; bárdolatlanul és kelletlenül, talán még illetlenül is időzítve... Lehet eljött az ideje, hogy felszámoljam őket. De nem azért, mert annyira kedvem volna most a múlton tépelődni, megrágni, lenyelni, megemészteni és túllépni végre rajta, hanem egyszerűen mert kell a tárhely ;)

Véget ért az idillikus gyermekkor, amibe olyan makacsul kapaszkodtam. És sokáig tartott, míg felismertem, hogy a külvilág már egy felnőttet lát, ha rám néz és nem azt, akinek én önmagamat érzem... és az események felpörögtek. Már nincs olyan, hogy a percek ólom lábakon vánszorognának. Az évek, 5 évek repülnek percnyi gyorsasággal! És bizony mondom, ember legyen a talpán, aki képes megkapaszkodni valamiben és megállni ebben az őrült forgatagban; két lábban a földön, a realitás talaján.

Mintha külön vált volna a kettő: az ábrándozás és a valós élet. Pedig gyerekként még okyan szépen meg voltak egymás mellett. Gondolom mert önámítás volt. És ahogy felnyílt a szem és az agy látta mi mozgatja a hétköznapokat ráeszmélt, hogyha be akarja fizetni a számlákat, akkor már nincs helye a bolondos álmodozásoknak. Csak amikor ez a felelőségteljes fennmaradásért küzdő agy megfáradtan elpihen akkor van egy kevéske, talán pár pillanatnyi ideje az ábrándosnak felocsudni... amíg el nem alszik ő is nyomban.

Valahogy így élem a mindennapjaimat; így sodródom egyre messzebb valódi önmagamtól. Biztosan így van ez rendjén. Csak arra kell vigyázni, hogyha mi már elvesztünk, legyen valaki, aki ismert minket azelőtt és időnként visszaránt bennünket a magunk valójába.