2026. október 28., szerda

Visszalátogató

     Mit elköltöztünk, elmenekültünk Hartlepool-ból. Mégis vannak dolgok, amik miatt visszahúz a szívem. Legfőképp a barátok és a tenger; a végeláthatatlan és nyugodt tengerpart. Ami igaz, itt is van nem messze tőlünk, mégis más; nekem túl zsúfolt. Nem hittem volna, hogy hiányozni fog, de felmérve a jelenleg elérhető lehetőségeimet, bizony jól esett visszatérni a megszokott partszakaszokhoz. Plusz csodálatos idő volt a kimozduláshoz. A szirtek látványa, a tiszta sós pára és a víz édes hínáros illata összevethetetlen a folyótorkolat hajódokkjainak mocsaras halszagával.


Végtelenül sűrű napjaim vannak. Több hetes szervezés után vasárnap megtartottuk az aktuális Magyar Találkozót. Sokan nem jöhettek el, mert az ősziszünet alatt haza látogattak vagy éppen most betegedtek le, ráadásul még szélvihar is volt. De talán pont ezért volt olyan igazán családias a hangulat. Egy kis szünidei pihenőt követve folytatjuk majd az önként vállalt kötelezettségeinket és a következő, Mikulás napi találkozó programjain törjük a fejünket. 
És ha azt gondoljátok, hogy a bulit követő napon egész nap csak az ágyban pohengettem… akkor bizony nem ismertek! 




   Sokmindenre fényderült az emlúlt hetekben. Többek között arra, kik is az igazi barátok. Mert megtévesztő azt hinni, hogy azok akik évtizedek óta a közelünkben vannak és úgy véljük ismejük őket… de vajon tényleg azok-e, akiknek gondoljuk. Nem biztos hogy a barátaink. Lehet hogy csupán sorstárs, mint az egyetemi évfolyamtársak, kollégiumi szobatársak vagy azok, akik életünk járulékos hozzátartozói, mint például a rokonok. Mert hiába fűz hozzájuk szorosabb  vérszerinti kötelék, ha nem bízhatok bennük. Azt hiszem ezzel az újrafelismeréssel megtanultam a leckét. Barát az, aki függetlenül az együtt töltött időtől mély benyomást tesz ránk, így tehát lehet az egy átbeszélgetett éjszaka is. Olyan személyiség, aki pozitív irányban motivál, kimondatlanul is jó hatással van ránk, akiben emiatt megbízunk és bizalmunkba avatjuk és őszinte velünk. Mindez pedig kölcsönös, de ami a legfontosabb hogy sose ártana nekünk szándékosan. Sokáig azt hittem a tettek fontosabbak, de 2000 km-re az eddig ismert életemtől ezek a tettek már nem olyasfélék, hogy átugrasz hozzám felvidítani, ha úgy érzed pocsék napom volt, vagy tele a hócipőm és kiszakítasz a megszokottból egy városi sétával. Ezek átalakultak; megvannak még, csak kicsit másképp, lelki síkon. Rámírsz vagy felhívsz hogy itt legyél velem. Vagy csak gondolsz rám, mert megérzem és tudom, hogy itt vagy velem. Ez felértékeli a baráti kacsolataimat és örömmel mondhatom van belőlük jópár. Igaz szerteszét a nagyvilágban, de vannak, úgyhogy boldog vagyok, hogy ezt újra tisztán látom és nekem most több nem is kell.

2026. október 25., vasárnap

Kutyára kamion

 Az idei ősz életbevágóan fontos volt számomra. Ezek a vidám elmékképek fogját tartani bennem a lelket a következő; kezdetben szürke majd mélabús hónapokban.


Gondterhelt napokom vagyok túl. Az eddig ismert világom teljesen kifordult magából. Nagyon szomorú vagyok, mert a legközelebbi rokonaim bántottak meg. Egy olyan helyzetbe sodortak, amelyre csak egy morálisan elfogadható válaszreakció lehetséges részemről. Annak érdekében hogy ne legyen családi viszály, le kell nyelnem a békát. Nem tudom mit gondoljak, mit érezzek. Nincsennek válaszok, mert nem adnak, kitérnek előle. Csak csend van, passzív hallgatás. Így mit is gondolhatnék? Pedig több, egymástól teljesen eltérő elméletem is van a miértekre; hogy hogy alakulhattak így a dolgok. Nem csak az fáj, hogy titkolták vagy hazudtak, ha az jobban tetszik, hanem az, hogy emiatt nekem is hazudnom kellett, hogy ne idézzek elő mégnagyobb kellemetlenséget. Így most a saját lelkiismeretemmel kell számotvetnem.  Az egyik legnagyobb áldozatot hoztam, amit szülő tehet: fenntartom a látszatot. Mert ami történt, az csak ránk, érintettekre tartozik, nem tehetem tönkre a szociálisan még fejlődő  gyermekeim érzelmi biztonságát azzal, hogy elszakítom őket a gyökereiktől ezzel lerombolva a kristálypalotáikat, mert az az ő boldogságukat fenyegetné most és a jövőben egyaránt. Ez az ár, amit fizetnem kell. 

Ami őket, a kedves rokonaimat illeti, olyan, mintha meghaltak  volna… számomra, minden bizonnyal. Mindent elpusztítottak abból, amim volt; nem csak a felnőtt életem gondolati alapjait, amit a körülöttem lévő világról hittem, hanem a teljes gyermekkorom minden kedves emlékeit is. Megváltozott minden egy pillanat alatt. Egy apa, egy testvér… számomra üresek, idegenné váltak.

2026. október 23., péntek

Elköszönt az idei ősz

   Minden pillanatát élveztem a hosszúra nyúlt, csodálatosan színpompás, meleg ősznek, melynek a hétvégi Boleo nevű vihar vethet véget🌬️🍁🍂

Végig söpörve a tájakon lecsupaszítva a fákat, hogy teret engedjen a csillámlóan szikrázó hónak… idén talán fehér karácsonyunk lesz ❄️🩵💙🤍

2026. október 2., péntek

Őszi hangulatban


     Hosszú hetek, hónapok óta ámulatba ejt a nem mindennapi időjárás. Lassan véget ér a hosszan elnyúló nyár, mely ember emlékezet óta a legmelegebb és szárazabb volt itt a szigetországban. Bárkivel is beszéltem erről, még az idősebbek is csak hüledezett. Különleges nyár volt, de azt hiszem ez csak a kezdet.

Pontosan emlékszem, ahogy pár éve még azt ecseteltem, hogy itt nincsennek illatok. Most október elején járunk és az alacsony szögben selymes aranysárgán szikrázó még meleg napsütéshez a kellemesen enyhe szél rózsával kevert édes avar illatottal tölti fel a völgyeket és a zártabb utcákat.

   Nem titok, gyerekkoromban a tavasz volt a kedvenc évszakom, eleinte az üres tél utáni élettel teli vibráló zsongással, aztán mert lenyűgözött a megújúló életerő zabolátlansága. Az a fékevesztett  bizsergés, ahogy szerelemmel telik meg minden! Aztán egy hideg, de kristálytiszta decemberi napon elvarázsolt a tél valódi szépsége is és azóta is rajongok a hóért.

De az ősz csak mostanra hódított teret a szívemben. S talán csak a szülőföld távolsága teszi, hogy a honvágy felerősítette az érzékeimem eziránt,  de az idei meleg nyár kicsalta a természet illat-aromáit, ami különleges, már-már elfeledett érzéseket hozott elő bennem. Fantasztikus érzés volt ma a parkban sétálni. Mégis a legszebb ebben az egészben, a mulandósága. A színek, a fények, a hangulat melyet mindez előidéz,  mind csak röpke pillanatok, mely mintha órákig nyúlt lassú percekig lennének jelen, de csupán addig amíg fel nem ismerjük s aztán tovafolynak normál tempójukban és már vége is.

Az ősznek én eddig a komor, édesen bús oldalát láttam. Az eső romantikáját, mely hideg cseppjeivel is képes felperzselni a megtörve vágyakozó szíveket. De ez most valami egészen más. Az elmúlás pillanatai…  vidám köntösben.