Pontosan emlékszem, ahogy pár éve még azt ecseteltem, hogy itt nincsennek illatok. Most október elején járunk és az alacsony szögben selymes aranysárgán szikrázó még meleg napsütéshez a kellemesen enyhe szél rózsával kevert édes avar illatottal tölti fel a völgyeket és a zártabb utcákat.
Nem titok, gyerekkoromban a tavasz volt a kedvenc évszakom, eleinte az üres tél utáni élettel teli vibráló zsongással, aztán mert lenyűgözött a megújúló életerő zabolátlansága. Az a fékevesztett bizsergés, ahogy szerelemmel telik meg minden! Aztán egy hideg, de kristálytiszta decemberi napon elvarázsolt a tél valódi szépsége is és azóta is rajongok a hóért.
De az ősz csak mostanra hódított teret a szívemben. S talán csak a szülőföld távolsága teszi, hogy a honvágy felerősítette az érzékeimem eziránt, de az idei meleg nyár kicsalta a természet illat-aromáit, ami különleges, már-már elfeledett érzéseket hozott elő bennem. Fantasztikus érzés volt ma a parkban sétálni. Mégis a legszebb ebben az egészben, a mulandósága. A színek, a fények, a hangulat melyet mindez előidéz, mind csak röpke pillanatok, mely mintha órákig nyúlt lassú percekig lennének jelen, de csupán addig amíg fel nem ismerjük s aztán tovafolynak normál tempójukban és már vége is.
Az ősznek én eddig a komor, édesen bús oldalát láttam. Az eső romantikáját, mely hideg cseppjeivel is képes felperzselni a megtörve vágyakozó szíveket. De ez most valami egészen más. Az elmúlás pillanatai… vidám köntösben.
