Az idei ősz életbevágóan fontos volt számomra. Ezek a vidám elmékképek fogját tartani bennem a lelket a következő; kezdetben szürke majd mélabús hónapokban.
Gondterhelt napokom vagyok túl. Az eddig ismert világom teljesen kifordult magából. Nagyon szomorú vagyok, mert a legközelebbi rokonaim bántottak meg. Egy olyan helyzetbe sodortak, amelyre csak egy morálisan elfogadható válaszreakció lehetséges részemről. Annak érdekében hogy ne legyen családi viszály, le kell nyelnem a békát. Nem tudom mit gondoljak, mit érezzek. Nincsennek válaszok, mert nem adnak, kitérnek előle. Csak csend van, passzív hallgatás. Így mit is gondolhatnék? Pedig több, egymástól teljesen eltérő elméletem is van a miértekre; hogy hogy alakulhattak így a dolgok. Nem csak az fáj, hogy titkolták vagy hazudtak, ha az jobban tetszik, hanem az, hogy emiatt nekem is hazudnom kellett, hogy ne idézzek elő mégnagyobb kellemetlenséget. Így most a saját lelkiismeretemmel kell számotvetnem. Az egyik legnagyobb áldozatot hoztam, amit szülő tehet: fenntartom a látszatot. Mert ami történt, az csak ránk, érintettekre tartozik, nem tehetem tönkre a szociálisan még fejlődő gyermekeim érzelmi biztonságát azzal, hogy elszakítom őket a gyökereiktől ezzel lerombolva a kristálypalotáikat, mert az az ő boldogságukat fenyegetné most és a jövőben egyaránt. Ez az ár, amit fizetnem kell. Ami őket, a kedves rokonaimat illeti, olyan, mintha meghaltak volna… számomra, minden bizonnyal. Mindent elpusztítottak abból, amim volt; nem csak a felnőtt életem gondolati alapjait, amit a körülöttem lévő világról hittem, hanem a teljes gyermekkorom minden kedves emlékeit is. Megváltozott minden egy pillanat alatt. Egy apa, egy testvér… számomra üresek, idegenné váltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése