A minap egy régi iskolatársammal váltottam pár email-t a karácsonyi üdvözletek apropóján. Arról beszélgettünk, hogy mennyire éljük, azt az életet, amit gyerekként elképzeltünk magunknak. És ha igen, ha nem, megtaláltuk-e a hivatásunkat, ami boldoggá tesz. Mi, Istent nem félők sokmindenben hiszünk. Különböző erőkből, próbálunk erőt meríteni a nehéz időkben, ami végül kinek-kinek saját ízlése szerint összevegyített hitvilága lesz. Sarkosítva mondhatnám azt is, hogy templomok nélküli "vallást" teremtünk magunknak. Ebbe a karmától kezdve a cshi energiáin át egészen az önmagunkba vetett hitig minden belefér. Mivel nem kaptuk készen, magunk próbálunk keretet szabni a világmindenség törtéseinek okaiként. És a miértekre kapott válasz gyakran kanyarodik vissza önmagunkhoz, lényünk teljes elfogadásához, mely nélkül nem teljesíthetjük be a nekünk kijelőlt utat/sorsot. Így lezárásul a következő gondolatot kaptam:
"Az akadályok arra vannak, hogy megmérjem, valóban elköteleződtem-e önmagam mellett, vagy kifogásokat keresek-e, hogy miért ne lépjek bele az erőmbe."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése