Idézet: "Nő vagyok. "

"Nő vagyok.

Nem kértem, nem választottam, kaptam. Olyan világba születtem, ahol annyian élünk egyedül, mint még soha a történelemben. Olyan világba, amelyben kénytelenek voltunk magunkra vállalni számos olyan feladatot, ami eredetileg nem a miénk volt. Nem mi akartuk így, de alkalmazkodnunk kellett, ha nem akartuk esetlenül, céltalanul, nélkülözve élni a mindennapjainkat.

Nő vagyok.

Tanácstalanul, tehetetlenül állok a feladat előtt, amelyet ez a kor kényszerített rám. Társat találni és sikeresen működtetni egy kapcsolatot a Férfival, aki nem találja a helyét. Szerepeit félig átvállalták, ő azonban egyelőre nem képes, vagy nem hajlandó magára venni eredetileg női szerepköröket. Így a feladatok egyenlő megosztása ritkán valósul meg, s a Nő belegörnyed.

Ember vagyok.

Olykor hisztis, gyakran fáradt, szeretet- és figyelemhiányos. És nem azért, mert én nem adom meg magamnak azt, amit meg kell. Nem azért mert „nem szeretem eléggé önmagamat". Azért, mert az ember alapvetően, ösztönszerűen társas lény, és vágyik a törődésre. Nőként IS.

Nő vagyok.

Szeretem a Férfit. Tisztelni akarom, becsülni, felnézni rá, segíteni őt, de néha a saját energiáimat emésztem apadásig ezzel a feladattal. És gyakran már azt sem tudom, hogyan kellene segítenem. 

Nő vagyok.

És kérdések ezrei járnak a fejemben. Nekem ki segít Nőnek lennem? Ki óvja a lépéseimet a nőiség, felnőtt lét, anyaság felé vezető rögös úton? Az én lelkemmel ki törődik? Mindig, mindig, mindig én?

 

Nő vagyok.

Én is szeretnék néha arra hazamenni, hogy kész a vacsora, le van töltve a film, és a durcás, fáradt arcomra valaki türelemmel teli szeretettel néz. Szeretném, ha valaki az én sebeimnek is mögé látna. Ha egy átgondolatlan mondatomra nem az lenne a válasz, hogy „Most megint mi a bajod?", vagy hogy „Nem értelek."... Csak egy szimpla „SEMMI BAJ."-ra vágyom.

 

Nő vagyok.

S emiatt néha azt gondolom, hogy a szülői házat elhagyva nekem már soha nem fog olyan törődés jutni, amilyenre vágyom. Néha azt gondolom, hogy egy nő legbelül mindig egyedül van. Hogy X éves kora után folyton csak „nevel". Először önmagát, aztán a Férfit, majd, ha szerencsés, akkor a gyermekeit.

 

Nő vagyok.

Néha, csak néha, csak egyszer egy hónapban, csak egy percre... engem is öleljen át valaki, mint anya a gyermekét. Csak egy kicsit ne kelljen mindig olyan fenemód érettnek, talpraesettnek és megértőnek lenni.

 

Nő vagyok.

Hogyan adjam át a stafétabotot a Férfinak, aki elfelejtette, miképpen kell vinni azt...?! Miért mindig én irányítsak, titokban, a háttérből, észrevétlenül.? Szeretnék néha jogosan fáradt lenni, és belezuhanni a fotelba egy fárasztó munkanap után.

 

Ember vagyok.

Hibákkal, sérülésekkel, s megannyi emlékkel teli ember. Örök gyerek. De már csak legbelül...?”💕

(Ismeretlen szerző)

(Forrás: Kamunikacio blog s.)

Újévi kívánság - Mi legyen legbelül?

Önazonosság. Az örök gyerek. Egy olyan tiszta minőség, ami nem akar, nem ítélkezik, nem fél és rácsatlakozik a pillanat hullámára. 

Kifogások

A minap egy régi iskolatársammal váltottam pár email-t a karácsonyi üdvözletek apropóján. Arról beszélgettünk, hogy mennyire éljük, azt az életet, amit gyerekként elképzeltünk magunknak. És ha igen, ha nem, megtaláltuk-e a hivatásunkat, ami boldoggá tesz. Mi, Istent nem félők sokmindenben hiszünk. Különböző erőkből, próbálunk erőt meríteni a nehéz időkben, ami végül kinek-kinek saját ízlése szerint összevegyített hitvilága lesz. Sarkosítva mondhatnám azt is, hogy templomok nélküli "vallást" teremtünk magunknak. Ebbe a karmától kezdve a cshi energiáin át egészen az önmagunkba vetett hitig minden belefér. Mivel nem kaptuk készen, magunk próbálunk keretet szabni a világmindenség törtéseinek okaiként. És a miértekre kapott válasz gyakran kanyarodik vissza önmagunkhoz, lényünk teljes elfogadásához, mely nélkül nem teljesíthetjük be a nekünk kijelőlt utat/sorsot. Így lezárásul a következő gondolatot kaptam: 

"Az akadályok arra vannak, hogy megmérjem, valóban elköteleződtem-e önmagam mellett, vagy kifogásokat keresek-e, hogy miért ne lépjek bele az erőmbe." 

A képek hatalma

35 évig éltem (bár nem folyamatosan) Budapesten és annak ellenére, hogy rengeteg program kapcsán ismerkedtem a város legkülönbözőbb részeivel, igazán csak akkor szetettem meg ott lakni, amikor egy fotós a képeivel felnagyította annak szépségei. 

Nincs ez másképp Hartlepool-lal se. Valljuk meg őszintén nem több egy átlagos tengerparti településnél, ami ráadásul múltját tekintve még ipari is, így nem épp a legromantikusabb kinézetű vidéki városka. De van történelme és egy hihetetlenül kemény őslakos magja, akiknek imádata cselekedeteiken és képeiken keresztül magával ragad bárkit, aki csak egy kicsit is nyitott rá.

Kép és kép között is van különbség, méghozzá óriási! Mert varázserő rejlik azokban, amit a szíven keresztül fotóznak. Amit olyan ember készít, mégha nem is profi eszközökkel, aki szereti az adott témát. Ezért, így karácsonyt várva, hoztam egy kis kóstolót Tőlük, hogy Ti is lássátok e csodát, egy kis szeretnivaló Hartlepool-t az ittélők szemén, szívén keresztül. Engem beszippantott.

 

 

1914 December

1914 December 16-án 137 férfi, nő és gyermek vesztette életét, amikor német hajók bombázták Hartlepool városát. Kiterjedt dokkjai és ipara miatt sokkal jelentősebb célpontnak számított, mint az üdülőhelyként ismertebb Scarborough.

Bár a szárazföldi egység kora hajnalbban értesítést kapott egy lehetséges támadásról, s emiatt éles lőszerrel készenlétbe helyezték a partvédelmi ágyúkat, a tengeren lévő járőregységeket nem figyelmeztették és a rossz időjárási körülmények miatt csak négy romboló volt kint a tengeren, míg két könnyűcirkáló és egy tengeralattjáró – melyek más körülmények közt szintén kint lettek volna – a kikötőben horgonyoztak. 

Mivel a támadó cirkálók tengeri ütközethez volt felszerelve, megfelelőbb fegyverekkel még ennél is nagyobb pusztítást végezhettek volna. Csak a kis és közepes kaliberű tüzérségével lőtt a célpontjaira, míg a nehéztüzérségét kisebb kivetőtöltetekkel megtöltve az esetlegesen felbukkanó tengeralattjárók ellen tervezték alkalmazni. A nehéztüzérséget pefig csak akkor vethették be, ha a partvédelem ágyúi tüzet nyitnak rájuk. A lövedékek nagyrészénél a kis távolság miatt (4500 m) a gyújtószerkezet nem is aktiválódott, így becsapódáskor nem robbantak fel vagy gellert kapva irányt váltottak és a városban pusztítottak az értékes célpont helyett (kábelgyár, hajógyár, gázüzem...). 

Az akció mindösszesen 16 percig tartott. Ezalatt polgári lakosságból 86 fő életét veszítette és 424-en megsebesültek. A britt fegyveres erők 7 halott katonát és 14 sebesültet veszítettek, míg németeknél 9 tengerész vesztette életét és 12-en megsebesültek.

300 épületet értek kisebb-nagyobb károk.  A kikötőben egy fatelep és egy magtár az értékes nyersanyagaikkal lángba borultak. A hajógyárak különösen megsínylették a támadást, daruk és összeszerelő műhelyek lettek a tűz martalékává, valamint két épülőfélben lévő hajó és a kikötőben horgonyzó négy gőzös is találatot kapott. A városi vasútállomás és a sínek egy része is megrongálódott. 

A meglepetés szerű támadásnak és az értelmetlen emberveszteségnek az oka a brit kormányzat azon téves feltevése volt, miszerint az angol partok immunisak a német támadásokkal szemben és ezért a partvédelmi ütegeket csak sűrűn lakott területekre telepítették. Ez sokkolta a britt közhangulatot. 

Az írás kényszere

Fogalmam sincs mikor írtam utoljára, csak azt, hogy hányszor akartam. Rengetegszer. És igazából nem is vagyok már benne biztos, hogy ez normális. Néha kicsit olyan kényszeresnek érzem, pedig csak arról van szó, hogy szeretném elmondani mi minden történik velem, bennem, körülöttem... ki kell írnom magamból dolgokat. Vajon ez már önmutogatás? Mert azt nem szeretném. Viszont arra képtelen vagyok, hogy abbahagyjam az írást. Időnként eszembe jut, hogy írnom kéne, mármint magasabb szinten, de mostanában annyi ilyen világ megváltó mélyenszántó írás született, hogy nem látom értelmét... De akkor minek kaptam ezt a "képességet", az írás kényszerét, ha nem használom semmire?

Annyi minden történt mostanában. Sokáig húzódott az ősz. A levegő megtelt valami bizsergető, csodaváró varázslattal, ahogy a Nap a háztetők vonala alá bukott és nem világít be a kertekbe napközben. Hosszúak az éjszakák és valahogy minden elcsendesedett kicsit. Elfáradtunk azt hiszem. Belefáradtunk ebbe az évbe is, amitől változást vártunk, de csak újra kezdődik minden előről... Sose lesz vége. A felnőtt élet, amire gyerekként készültünk, szülőnek lenni, amit és ahogy láttunk az már nem létezik. A felhőtlenül boldog gyerekkor fogalma megszűnt létezni. Hiába minden tudományunk, ismeretünk és módszerek sokasága, egy egész generáció nő fel bizonytalan krízis helyzetben. Pont, amikor már úgy éreztem, hogy az emberiség magához tért és képes levedleni egyes évszázados hibáit, a megszokás hatalmát, főleg a gyereknevelés területén... Újra sötét középkor lett. Az egész egy nagy őskáosz, amit a bizalmatlanság táplál. Annyi mindenfélét állítottak biztosan, egy időben egymásnak ellentmondó "tényeket"... persze, hogy nincs már hitünk. Miben legyen?

És miközben a világ megpróbálja túlélni önmagát, nekünk meg kell tudnunk látni a szépet és jót mindenben, akármiben, akármennyire aprócska is. Ez az "Új világ" csodája. Az égbolt színétől egészen egy szemét kupacig most minden felértékelődött, minden békés pillanat.

A Halloween elmúltával itt már gőzerővel szoktak karácsonyra dekorálni, mert imádják és szeretik kiélvezni a hangulatát. De idén mintha fenntartással kezelnék ezt az egészet, minha kiábrándultak volna a csodákból... már nem hisznek benne. Nagyon nehezen vették rá magukat, hogy megnyíljon a szívük erre az érzésre és elkezdjenek készülni a karácsonyra. Továbbra sem hiszek a reményben, egyszerűen nem megy, viszont bízva-bízok lelkem minden rezdülésével, abban hogy helyreáll a világ rendje és nem kell félelemmel megélnünk minden közös eseményt. Ezt kívánom újévre. Ezt kívántam tavaly Karácsonykor is és minden egyes szülinapi gyertya fújáskor.

... Visszaszívom... 

Koccanás

Túl vagyok életem első rácsúszászos koccanásán. Az éjjel (legalább is engem) váratlanul lepett meg a havazás. Hajlanra több, mint 10 cm hullott! És még ígerik a nap folyamán a folytatást! Imádom! De az előbb indulást, hogy aztán ott várjunk akár 20 percet is a bárhol, már nem annyira. De visszatérve. Az én hibám volt, egyértelműen, elnéztem, csak egy pillanatta és ennyi elég volt, hogy a csigaként araszoló sor megálljon. Szerencsére egy karcolás sem esett egyik kocsin sem. De azért ijesztő volt. Felébredtem, annyi szent!