Életem könyvében számos fejezet után itt egy újabb. Minden olyan simán alakult, ennek így kellett lennie. Ahogy rábukkantunk a házra, ahogy másnapra időpontot kaptunk és ami meglepetés a helyszínen ért… a háromszobás házról kiderült, hogy az inkább négy! Kérdéses sem volt, hogy még ott a helyszínen le lett foglalózva az ingatlan. Pedig sok kritériumnak kellett megfelelnie, igaz beértük volna 2 szobával is, hiszem most is így élünk, de hosszútávon azért mégis kényelmesebb, ha az ember nem a nappaliban csövezik és van egy hely ahová visszahúzódhat, magára csukva az ajtót. Garázs nincs, mintahogy füves kert se, viszont az összes kocsi és lakókocsi befér a ház mellé/elé és a lebetonozott hátsó udvar előnye is meg van… nem kell többet füvet nyírni, viszont élvezhetem a dézsás virágoskert üdítő látványát. Igazából a nagy kert lustává tett minket. Olyan kényelmes volt a megléte, hogy nem voltunk rákényszerítve a kimozdulásra. De ez most változni fog. Szerencsére itt mindenfelé zöld terek vannak a házak között, pont azért, hogy a gyerekek ne az otthon csendjét lármázzák fel. Iratlan szabály egyébként, hogy este 6-kor mindenki bemegy és nincs kint hangoskodás. Ezalól csak a nyáriszünet időszaka és a hosszúhétvégék lehetnek kivételek. Én ezzel együtt tudnék élni… a gyerekeimmel már nehezebb ezt betartatni, annak ellenére, hogy jóformán itt nőttek fel. Számukra a nap addig tart, amíg világos van… csakhogy az akár éjjel 11 óra is lehet! Márciustól egyre nő a világos órák száma. Áprilisban már este 9-kor megy le a nap, hát szülő legyen a talpán, aki képes a gyerekét 8-kor fektetni, mert másnap iskola… De majd kinövik.
Hab a tortán.
Szegény barátnőmék egy évnyi kuporgatás után végre neki tudtak állni a tetőtér használható padlássá alakításába (szigetelés, padló burkokás, feljáró kiépítése)… nekünk meg mindez az ölünkbe pottyant.
A mindent IS tudó szomszéd.
Ahogy elkezdtük áthordani a cuccainkat, a szomszéd rögvest lecsapott ránk hogy megtudja kifélék, mifélék vagyunk. S minthogy ikerház, falszomszédok vagyunk. Sok izgalmas részletet tudtunk meg új otthonunk múltjáról. Például kiderült, hogy talán nem is volt annyira véletlen elírás a szobák száma a hírdetésben; talán nem akarták, hogy egy bizonyos emberfajta kibérelhesse ezt a házat. Itt ugyanis canabis farm üzemelt. Egy késő esti razzia alkalmával csaptak le rájuk és ürítették ki a padláson olyan nagy gonddal berendezett ültetvényt. Viszont ennek köszönhetően most hang- és hőszigetelt, járólapos padlásunk van. Az áramvezetéket hatóságilag elcsípték, de ez minket nem akadályoz abban, hogy hosszabbítóval felvigyünk egy steklámpát. Végre görnyedés nélkül és kényelmesen férnek el a szezonális cuccaink (értsd ezalatt: karácsonyi díszek, tovább örökíthető kinőtt gyerekruhák, jelenleg nem használt izék meg bigyók dobozszám…).
Igazán kellemes meglepetés volt ez, mely mégjobban növelte eszmei értékét a szemünkben, amely sosem volt kérdéses, mert szerelem volt első pillantásra 💕
Hosszú és fáradságos küzdelmek után történt valami… valami megváltozott. Magam sem tudom pontosan körülírni, de valami más lett. De jó más. Számomra élvezetes. Újra önmagamnak éreztem magam, a jelenben, mégha nem is tudatosan és csak így utólag rádöbbenve. Nem tudom, hogy a költözés dob fel ennyire vagy a legújabb ismerettségek, de ahelyett hogy összeroppannék, szárnyalok!
Sok furcsa dolog járt az eszemben minap. Romantikus lélek lévén sokáig tartott észrevennem a valóságot. Lehet naivitásnak hívni, én inkább elvarázsoltnak éltem meg. Olyan fogalmakhoz ragaszkodtam, mint az örök barátság… meg lelkitárs. De kegyetlen leckék árán kellett megtanuljam hogy ezek számomra nem adattak meg. Vagy ha voltak is, elkallódtak valahol útközben. És ma már nem tudom, ha voltak is, azok maradtak-e. Túl sok elvárásom volt a barátságaimmal szemben. Elvárások?! Számomra a legfontosabb az volt mindig is, hogy legyen kire számítanom. Például átmehetek hozzá bármikor, akár az éjszaka közepén, ha rosszul érzem magam és beszélgetni szeretnék valakivel, aki ismer és tudja hogy nyugtasson meg. Ez elég nagy önzőség, nem igaz? Pedig én ilyennek tartottam magam és beletettem a 100%-om, titkon csupán azt vártam cserébe, hogy ezt viszonozzák… csakhogy nem vagyunk egyformák és az a másik 100%-ék talán másképpen volt teljes, én mégis csalódásnak éltem meg. Kiegyenlítetlennek. Talán mégsrm ismertem olyan jól őket. Vagy túl sokat akartam? Mostanra felhagytam ezeknek a romantikus ábrándoknak a kergetésével. Beérem annyival is, ha nem akanak szándékosan ártani nekem. És ha ennél több jön, az már olyan extra, amiért igazán hálás tudok lenni. A kedvesség elég. Régen alábecsültem a jelentősségét, de ma már látom, nem is kell ennél több… és a világ jobb hely lenne.
Ugyan a reggelek még csípősek, a korahajnalban még sötétben trillázó énekes madarak és a délelötti szél virágillata már fennen hírdetik a tavasz eljöttét. Egyenlőre még csak a csendesebb napszakok pillanatait hatja át az éledő természet misztikus bizsergése, szemmel látthatóvá majd vsak a fák virágbaborulásakor válik igazán. Szeretem ezt a bizsergéssel teli időszakot, mert ez jófajta feszültség, olyan belülről fakadó, változást generáló feszültség. Inkább izgatottság.
Most épp sétáltatom magam a rugby pályák körül, amíg az edzés tart, miközben elmélázok létezésem értelmén és a rövidtávú céljaimat igyekszem letisztázni a fejemben. De csak igyekszem és azt is elég gyengén, mert a cinegék tavaszi éneke folyamatosan eltereli a figyelmemet és kiütítik elmém. Üres vagyok, de ez a megbékélt teli üresség. Az, amit a túráimon is szerettem, ami miatt csináltam, mert kikapcsolt. Az az érzés, amikor nem számít milyen az életed, mik a problémáid, a feladataid vagy a kötelességed, csak te vagy, te és a fák, az aromákkal telt illatok és az erdő zajos csendje, amik egyszerű, de határozott érzéseket váltanak ki a bensődben… és tudod ki vagy. A külvilág hangjai csak halk morajlások, melyet játszi könnyedséggel lép át a belőled fakadó energia. Az erő, ami mindig is ott volt, csak elnyomtad, de most meglátta a résnyire nyitva hagyott ajtót és kitőrt a félhomályból. Hahó! Még mindig itt vagyok! Hiába dugtál a spájzban a befőttek mögé!
De miközben fellélegezve megörülsz magadnak, már nincs időd kiélvezni a boldogságod, mert csupán két perced maradt hogy haza induljatok.
Kacifántos tévút áll mögöttem. Több évnyi tétlenség, mégsem elpazarolt idő, mert HISZEM, hogy mindennek meg van az értelme. HISZEM, hogy nekem erre volt szükségem… elveszni, hogy újra önmagamra találjak és egy felújított, fejlesztett változatban éljek tovább. Mert miközben az élet haladt előre én egy kapszulában rekedtem, ahol szép lassan minden megfakult és amikor erre ráeszméltem minden összezavarodott, mert minden értékem csak halvány körvonal volt.
Elfelejtettem az első gondolatot, ami igazán motivált, amivel teljesen azonosulni tudtam és a sajátomnak éreztem. Ez pedig nem más, mint Walt Disney válasza az Oscar díj átadó után, amit a Hófehérke című első, egész estés animációs mesefilm után mondott:
“Amit el tudsz képzelni, azt meg is tudod valósítani.”
Számos élethelyzetben, krízisben segített át ez a gondolkodás. De csak most kezdem megérteni miről is szól igazán. Mondok pár mondást, ami biztosan ismerős:
“Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.” vagy
“Mindenki a maga sorsának kovácsa.”
de a Bibliában is megírtak hasonlót:
“Kérjetek és megadatik.”
Én kerestem a kiutat és jött is az útmutatás egy régi kedves ismerősöm képében. Ő mutatott rá ismét az ösvényre, amiről letértem. Ami egyfajta megnyugvást hozott, ugyanakkor megriadtam attól, hogy újra hatalmába kerített az egész gyerekkoromban belém táplált önbizalom hiányból fakadó bizonytalanság érzése… képes leszek rá? Na és most itt megállunk. Ezt kell abbahagynom! Ezt. Saját magam szabok gátat önmagamnak… Érzem, hogy többre vagyok képes… bármire! Mégis tudatosítanom kell ezt magamban. Valami visszatart, visszafog… és az énmagam vagyok. Túl kell tennem magam a gyermekkorban elszenvedett ártásokon. Tudatosan kell gondolkodnom és beismernem valamint elfogadnom, hogy mindaz a rossz és negatív NEM ÉN VAGYOK! Én nem az vagyok, amiket mondtak rám, mert nem érzem magam annak, tehát azok az állítások nem lehetnek igazak.
Igyekszem pozitívan gondolkodni önmagamról és csak azt elhinni, amit igaznak érzek. Azt hiszem sejtem az előttem álló út kezdeti lépéseit és már rá is eszméltem annak nehézsegeire. Rettenetesen nehéz lesz úgy kommunikálnom kifelé magamnak, hogy az állításaim ne negatívak legyenek. Ennek művészetét ugyanis csodálatosan elsajátítatták velem. De ez alapvetően csak szemléletváltás kérdése.
Fantasztikus utazás lesz újra felépíteni magam, mint egy házat a tornádó után magmaradt darabkákból. És ahol hiányzik oda majd újat teszünk, olyat amitől kellemes lesz majd abban a házban élni; olyat, amitől az otthon lesz.
“Kedves Univerzum,
Köszönök minden lehetőséget, ami azért teremtődött, hogy szárnyaimat bontogatva kiteljesedhessem. Hálás vagyok az újra felismerésért, hogy bármire képes vagyok, ha elhiszem. Én egy csodálatos lélek vagyok, aki szikrázik és kisugárzó életenergiája fényt visz mások szívébe. Jól esik újra a rend lehetőségét látni magamban és tisztában lenni a cselekvés képessének bennem rejlő hatalmával. Szeretném végre azt az életet élni, amit megérdemlek. Szeretnék egy házat, ahol békés otthont teremthetek, harmónikus családi élettel. Jóbarátokat és kellemes társaságot magam körül. Embereket, akik támogatnak utamon, mert látják a bennem rejlő erőt.
Szeretnék kézműves foglalkozások tartásával lehetőséget adni az embereknek, hogy időt tölthessenek szeretteikkel. Szeretnék fejlődni a vállalkozásomban, hogy növekedhessen és egy magasabb szintre léphessek. Minden vágyam, hogy főállásban foglalkozhassam a kézműveskedéssel, mert az tesz boldoggá. Egyszerűen ez vagyok. Ettől érzem magam teljesnek. Ez az, ami csak úgy jön belőlem újabb és újabb ötletekkel.
Szeretném visszakapni a legjobb barátomat, a lelkitársamat, a szerelmemet, akivel elindutunk a közös úton még fiatalon, kajla kamaszként és családot alapítva most a jövő nemzedék útját igyekszünk egyengetni. Szeretnék újra közel kerülni hozzá és boldog lenni a Vele töltött időben minden egyes percben.”
Rémesen kimerítő dolog folyton aggódni. Hetekkel az események után már javában folyik a rendőrségi eljárás, nekem mégis belesejdul a hasam, hogy tényleg vége van-e már és reggelente azzal a félelemmel nyitok ajtót, hogy vajon mit találok odakint. Lelkileg volt kimerítő. De úgy tűnik vége van, elkapták a tetteseket és elcsendesülnek a dolgok. Lassan bennem is elül az aggodalom és most hogy nem terhelnek le ilyen gondok, szinte új erőre kaptam és valami újba fogtam.
Kézműves foglalkozást szervezek egy barátommal abban a városban, ahová költözünk majd tavasszal. Rettentő izgalmas ez számomra és nem csak azért mert ez álmaim “munkája”, hanem mert úgy nez ki piaci résre akadtunk. Elenyésző számban vannak felnőtteknek is ilyen foglalkozások, gyerekeknek meg szinte semmi. Pedig a lehetőségek tárháza kimeríthetetlen… legalább is szerintem. Annyi ötletem lenne, hogy szezonálisan mi mindent csinálhatnánk; a karácsonyfa díszektől kezdve a koszorúkon és lakás díszeken át az ékszerdobozokig…
A marketing azonban egyikünknek sem erőssége. Azt gondoltuk elegendő 3 héttel az esemény előtt elkezdeni meghírdetni a jelentkezést. De már eltelt egy hét és semmi nem történt. Nem mondhatnám, hogy a pénz túlzottan motiválna minket, mert örülök, ha nem lesz anyagilag vesztességes ötlet. És ez több annál; közösséget formálunk, adunk valamit az embereknek, amit örömmel csinálnak. Egy kellemes hangulatú találkát, ahol beszélgethetnek, új ismerettségeket köthetnek vagy a meglévőket ápolhatják. Szeretném, ha összejönne. Drukkoljatok.
Olyan sok szeretnivaló van Hartlepoolban. Ez egy tökéletesen élhető méretű tengerparti kisváros Anglia észak-keleti partján, amit a mikroklímája tesz még különlegesebbé. Ugyanis egy tenger öbölben foglal helyet, ahol történetesen a tengeri feláramlás tartja távol szinte folyamatosan az esőt. Úgy kell ezt elképzelni, hogy amíg a város határán túl kb 5 km-re körülöttünk mindenhol szakad az eső, vagy köd van, addig itt hétágra süt a nap. Igaz, a halászatból élő, később hajógyári város látott már szebb napokat is. Virágkorának tanújelei némán ma is jelen vannak. Az ipar megszüntével azonban a munkanélküliség okozta kétségbeesés szép lassan kezdett eluralkodni a közhangulaton. Az emberek bár probáltak továbbra is nyitottak maradni, mindez már kevésnek bizonyult a 2022-es migráns dömping ellen. A EU-ból való kiválás következtében számos cég és iparág kivonult a térségből, mert nem jutott ingyen/olcsó munkaerőhöz, plussz számos többlet költségük generálódott. Így viszont sokan elköltöztek innen és rengeteg önkormányzati lakás maradt üresen. A kormány megoldásként a londoni menekült táborokból költöztetett ide családokat. Ami nem lett volna olyan rossz ötlet, ha egyrészt ezt mértékkel teszi, másrèszt figyelembe veszi, hogy ez a térség erőteljesen Brexit párti. Vagyis az itteniek túlnyomó többsége helyi születésű, alacsonyan iskolázott egyszerű emberek és még a hazafias büszkeség is túlteng bennük… vagyis nem kifejezetten befogadóak az idegenekkel szemben. És ez nem politika. Ez csak az élet, ami körülvesz itt és amiről egészen eddig nem akartam véleményt formálni. Egészen idáig.
Az elmúlt hetek szótlansága azokra az eseményekre vezethető vissza, amit el kellett szenvednünk. Ami miatt gyanakvó lettem és mindenkiről csakis a rossz szándékot tudom feltételezni. De miért is lenne másképp, amikor zaklatás áldozatai lettünk. Bizony. Hosszú hetek óta tartó megaláztatás tárgya vagyunk. Célpont, pusztán azért mert külföldiek vagyunk. Nem mondom, hogy a rendőrség tehetetlen, de már az ötödik feljelentés után sem történik semmi érdemi változás az ügyben. Lehet, hogy a háttérben információ gyűjtés és megfigyelés zajlik, de ezekről minket nem tájékoztatnak. Én csak annyit tudok, hogy féltem a családom, fáradt vagyok és szomorú… nem is, inkább csalódott. Végtelenül kiábrándult, pedig hiszek az emberi jóságban, mégsem tudom ésszel felfogni, hogy lehetnek valóban olyan buták az emberek hogy erről megfeledkezzenek. Teljesen megértem a mostani kényes társadalmi problémákat, melyek, az utóbbi években csak fokozódtak és aminek mint betelepült, én is része vagyok a családommal. De hihetetlen, hogy a tudatlanság mennyire fel tudja erősíteni azt a fajta büszkeséget mely a csordaszellemet táplálja… a csürhét. Az ostoba, buta, egyszerű embereket, akiknek annyira fáj a saját nyomoruk, hogy ezért irígységből, bosszúból másokat piszkálnak. Mert mérgesek. De annyi eszük nincs, hogy felfogják, hogy nem velünk van bajuk. És a legszebb az egészben, hogy ez a véleménye a háttérben szítja az indulatokat, aminek az a következménye, hogy estéről-estére tizenéves kölykök dobálják meg tojásokkal a házunkat, a kocsinkat… és mi estéről-estére csak fotózzuk ezeket a károkat, jelentjük, majd az éjszaka közepén lemosunk mindent, mert bár nem tettünk semmi rosszat és nem vagyunk haragosai egyik szomszédunknak se, mégis szényenkezem emiatt. És ez a tettük mint valami billog, egy skarlátbetű ordít, hogy minket itt már nem látnak szívesen. És igen, ez volt az az utolsó csepp a pohárban. Költözésre kényszerülünk, mert cuki kisváros is lehetne ez, deeee mégsem az. Kár érte, mert a szívembe zártam. Megszerettem minden egyes városrészének (melyek hajdan csak falvak voltak) sajátos törtènetével, négy különböző tengerpartjával, parkjaival, természeti kincseivel, történelmi múltjával és különlegességeivel együtt.
Nagyon nehéz ez az én lelkemnek, bár tudom, hogy ésszerű a döntés. De még nehezebb a srácaimnak, akik számára ez az otthonuk, mert olyan kicsik voltak, amikor kiköltöztünk, hogy nem emlékeznek másra. Az az én életem volt, az övék itt van. Igyekszem hártalépni egy nagyot és távolabbról a jövő felé nézni, de higgyétek el nekem, nincs szívszorítobb egy anya számára, mint ballagás előtt kitépni a gyerekeit az iskolából, ahová ovis kora óta járnak és szétszakítani az évek során fonódott baráti kötelékeket. Azokat a biztos pontokat, amikbe egy gyerek kapaszkodik a családon kívül. Ami viszi őt a kamaszkorba és tovább. Még nem mondtuk el nekik az elhatározásunkat, nem is tudom hogy kellene. Alszom még rá párat, hogy letisztuljanak a gondolataim és képes legyek a jót és pozitívat meglátni ebben a kialakult helyzetben, és úgy beszélni velük erről, hogy ne veszteségként fogják fel és ne áldozatnak érezzék magukat, hanem a lehetőségeket lássák meg ebben változásban.
