Mostanában sokszor eltöprengek azon ki vagyok. Elképesztően “fontos” feladataim közepette azon morfondírozom miért nem tudom a dolgokat a maguk idejében csinálni… és ez számos tevékenységre érvényes, bármire, mindenre, ami én vagyok. Például, hogy rámjön az alkothatnék, egy kis rajzolgatás régi már-már megkövűlt szénpaszteleimmel… de hajnali kettőkor. Hogy elmennék sétálni délelőtt, de teregetnem kell. Vagy végre erőltetés nélkül csak úgy kedvem lenne angolozni kicsit, de éppen bevásárolok. Netán félretolva kötelességeimet végre ráveszem magam egy kis sétáta, ami nálam az ördög játékszere, mert csak halogatom, pedig nagyon nagy szükségem lenne rá, de amint elindulok már haza sem akarok jönni és órákra eltűnök… így nincs ebéd vagy ismét szalad a háztartás. Folytonos megalkuvás az életem, amit nagyon nehezen viselek és egyszerűen képtelen vagyok rálelni az arany középútra. Annak ellenére, hogy senki nem kényszerít rám semmit; nincs kötelező munkaidőm vagy időbeosztásom… csak rengeteg feladat, amiket egyszerűen nem vagyok képes jól beosztani. (És ugyan sejtem, hogy a szavaknak hatalmas ereje van és nem jó lenne még gondolati szinten sem a fejemre hozni a bajt, de most benyelt az örvény és ki kell írnom magamból.) Annyira szeretnék fejlődni ebben most, hogy felismertem ezt, de nem tudom hogy fogjak hozzá. Persze kis lépésekben… de mi legyen az első?
Mindig ott akadok el, hogy a miértek keresésénél lyukadok ki. De számít az igazán? Tényleg tudnom kell ahhoz, hogy változtatni tudjak? Persze ez logikusan hangzik, de valószínűleg annyira mélyen gyökereznek bennem az okok, hogy hosszú terápia kellene a megtalálsukra, felismerésükre, feloldásukra… nekem viszont most siklik ki az életem, most nem érzem jól magam benne igazán. Most, hogy a gyerekek kicsit nagyobbak és néha akad egy kis szusszanatnyi időm észrevenni a hiányosságaimat, mégsem tudok velük foglalkozni, mert nincs rá kapacitásom. Hol rontom el? Hogy csináljam másképp? Vagy ez lenne a kimerültség és ennyi, ne gondoljam túl?
Sokszor előfordul, hogy döntésképtelen vagyok és majd hogy nem pánikba esek olyan banális dolgok eldöntésében, mint például melyik paradicsom csomagot válasszam vagy milyen pékárút vigyek haza. És ezek teljesen leszívnak. Mintha az élet maga lenne az én kriptonitom.
Mégcsak nem is halok az árral… csupán sodródom vele; dobál amerre visz és visz amerre akar. Már jó ideje elvesztettem az uralmat az életem felett, de csak mostanában tudatosodott ez bennem. És a legfélelnetesebb, hogy tehetetlennek érzem magam. Pedig, ha valamim volt egykor, az a magabiztosságom.
Valami mindig eltereli a figyelmemet… a sok új dolog, a szűnni nem akaró változások, a feladataim (a gyűlöletes házimunkák), a kötelességeim (a gyerekek), a dolgok amiket meg kéne csinálnom, de nem jut rájuk időm, mert igazából nem akarok foglalkozni velük, de muszáj, a fájdalmaim, amiből egyre több van és ami mégtöbb aggodalmat és bizonytalanságot generál. Úgy érzem ezek mind gúzsba kötnek.
De van ennél rosszabb is, a legszőrnyűbb felismerés, hogy mindenben, amiről azt hittem képes vagyok rá, kudarcot vallottam; barátként, társként, anyaként. Ja, sok egyéb mellett nem tartom magam jó anyának. A türelem sosem tartozott, az erényeim közé, mégis belevágtam. Ideig-óráig elég volt, de végül világossá vált számomra, hogy több kell… jóval több. És a helyzet az, hogy szülőnek lenni egyet jelent végtelenül türelmesnek maradni, ami nekem nem megy és a szívem szakad belé hogy tudom mikor teszek vagy mondok olyat, amivel ártok nekik, mert összetörök egy darabot a lelkükből, ahogy velem is történt… ami nem lehet mentség, hiszen felnőtt ember vagyok, em igaz? tudnom kéne uralkodni magamon. De én ezek szerint rossz ember vagyok. Mindezek tetejébe, a másik legnagyobb hibám a pocsék memóriám. Tudom, hogy segíthetnék magamon, ha vissza tudnék emlékezni mit hogyan gondoltam vagy hogy történt, amiből következtetéseket levonva tanulhatnék a hibáimból és fejlődhetnék, de csak falakat látok, nagy, üres falakat. Mintha nem lenne előzmény, pedig rengeteg év és milliónyi történés áll már mögöttem, én mégsem tudok ezekre visszatekinteni… nincs mibe kapaszkodnom.
És nem tudom, hogy ezek a hibáim a személyiségemből fakadnak vagy a gyerekkori traumák visszhangjai, amikkel foglalkoznom kéne szakember bevonásával, mert ez így nem mehet tovább. Nem tudom meddig fogom bírni és rettegek attól, hogy egyszer besokallok és valami megbocsájthatatlan meggondolatlanságot teszek csak hogy szabaduljak ebből az egészből.
Minden olyan körülményessé vált, szövevényes és áttekinthetetlen. Egyszerűbb életre vágyom, ami a gyerekek előtt volt. Nem is tudom, talán a felelősség súlya roppantott így össze. Mintha kimaradt volna egy merföldkő az anya lettem és az ikrekkel áldott meg az Ég állomás között.
Sokszor gyötör a bűntudat.
Önző vagyok?
Multidimenzióssá vált az életem és úgy érzem széthasadok.
…
Meg kell találnom az egyensúlyt, ahol a szerepköreim kielégítő teljesítése mellett én is jelen vagyok, elégetten és boldogan.
Igen… boldog akarok lenni.
