Elindőztem volna… mégis be kellett érnem pár pillanattal a nosztalgikus érzés élvezetében mikor ma York városában olyanra leltem, amivel itt még nem találkoztam. A napok óta tartó - Angliára korántsem jellemző - kiugróan magas hőmérséklet rég megszokott nyári jóérzésekkel töltött el. Azt gondoltam azért más itt minden, mert a különböző éghajlat miatt más például a talaj s emiatt más növények élnek itt. De a fák ugyanazok. Aztán arra, hogy talán az erős tengeri sós pára befolyásolja az illatokat azzal, hogy szinte teljesen elnyomja azokat, de ez az elmélet a sziget belsejében valahogy nehezebben állja meg magát. Sokáig nem szerettem a nyarat a meleg miatt, ami ellen nem lehet védekezni, hiszen az ember a bőrét aligha vegheti le, de idővel megtaláltam benne a szépséget egy-egy kedves emlékhez kötődő érzés kapcsán. Úgy látszik csupán meleg kellett ahhoz, hogy a dolgok ugyanolyanok legyenek, mint emlékeimben, s erre a hársfák az élő bizonyíték. Ez a tikkasztó hőség kellett ahhoz, hogy illatukat előcsalja s én máris otthon érezzem magam, ami furcsa érzés tudván, hogy nem ott vagyok mégis felemelő, mert így mégjobban otthon érzem magam itt. Kábulatos. Sokáig volt bűntudatom, amiért otthagytam a szülőhazámat és ez éveken át tartó vívódása volt lelkemnek. A legrosszabb mindig hazalátogatáskor volt, amit a sóvárság és a folytonos elvárások miatti gyomorgörcs kettősége hatott át, csak ez nem a kellemesen borzongató “vágysz rá, de rettegsz is tőle” érzés… És akkor itt vannak ezek a hársfák, ezek az égbe nyúló illatbombák, amik visszarántanak a múltba miközben egy York városához méltatlan hosszúságú csupán nyúlfarknyi sétát követve pakolok a kocsi csomagtartójába indulásra készen a kétórás hazaútra, vissza Newcastle-be.
2026. június 27., szombat
Hársfaliget árnyékában
Elindőztem volna… mégis be kellett érnem pár pillanattal a nosztalgikus érzés élvezetében mikor ma York városában olyanra leltem, amivel itt még nem találkoztam. A napok óta tartó - Angliára korántsem jellemző - kiugróan magas hőmérséklet rég megszokott nyári jóérzésekkel töltött el. Azt gondoltam azért más itt minden, mert a különböző éghajlat miatt más például a talaj s emiatt más növények élnek itt. De a fák ugyanazok. Aztán arra, hogy talán az erős tengeri sós pára befolyásolja az illatokat azzal, hogy szinte teljesen elnyomja azokat, de ez az elmélet a sziget belsejében valahogy nehezebben állja meg magát. Sokáig nem szerettem a nyarat a meleg miatt, ami ellen nem lehet védekezni, hiszen az ember a bőrét aligha vegheti le, de idővel megtaláltam benne a szépséget egy-egy kedves emlékhez kötődő érzés kapcsán. Úgy látszik csupán meleg kellett ahhoz, hogy a dolgok ugyanolyanok legyenek, mint emlékeimben, s erre a hársfák az élő bizonyíték. Ez a tikkasztó hőség kellett ahhoz, hogy illatukat előcsalja s én máris otthon érezzem magam, ami furcsa érzés tudván, hogy nem ott vagyok mégis felemelő, mert így mégjobban otthon érzem magam itt. Kábulatos. Sokáig volt bűntudatom, amiért otthagytam a szülőhazámat és ez éveken át tartó vívódása volt lelkemnek. A legrosszabb mindig hazalátogatáskor volt, amit a sóvárság és a folytonos elvárások miatti gyomorgörcs kettősége hatott át, csak ez nem a kellemesen borzongató “vágysz rá, de rettegsz is tőle” érzés… És akkor itt vannak ezek a hársfák, ezek az égbe nyúló illatbombák, amik visszarántanak a múltba miközben egy York városához méltatlan hosszúságú csupán nyúlfarknyi sétát követve pakolok a kocsi csomagtartójába indulásra készen a kétórás hazaútra, vissza Newcastle-be.
2026. június 9., kedd
Felhők az égen
No, nem kell megijedni… ezek csak szavak. Mélyen szántóak, néhol erősek, de igyekeznek a legigazabbak lenni, nem ártanak senkinek. Jobb, hogy kiírom őket, tomboljanak odakint és ne engem zaklassanak. Keregessenek felhőket az égen az olyan megnyugtató. Engem megnyugtat. Sokszor azon kapom magam, hogy a felhőkre révedek, elveszek közöttük bámulva az eget. Nézem hogy változnak, növekednek, ahogy fodrozódva, kitüremkedik egy-egy újabb dudor rajtuk nagyobbá téve az egészet. Vagy ahogy egyik a másik elé bekúszva színét hófehérből haragos szürkévé változtatja. Mindeközben ott van az ég mögöttük, hol kristály kéken, hol opál zölden, hamvas barack sárgán és gyöngyház fehéren, mely színek magukban nem is léteznek… gyönyörűséges pillanatok ezek. Az ember úgy érzi ráeszmélt az élet értelmére. Mert ahogy az ég színei is csak a felhők kontrasztjában érvényesülnek, úgy értékelődnek fel az öröm sziporkái is a mélabús, szomorkás mindennapokban.
Nézzetek a felhőkre barátaim és lássátok meg a mögötte rejlő színes eget! Találjátok meg a csodát és vele érkezik a boldogság is.
Egy halom roncs
Mostanában sokszor eltöprengek azon ki vagyok. Elképesztően “fontos” feladataim közepette azon morfondírozom miért nem tudom a dolgokat a maguk idejében csinálni… és ez számos tevékenységre érvényes, bármire, mindenre, ami én vagyok. Például, hogy rámjön az alkothatnék, egy kis rajzolgatás régi már-már megkövűlt szénpaszteleimmel… de hajnali kettőkor. Hogy elmennék sétálni délelőtt, de teregetnem kell. Vagy végre erőltetés nélkül csak úgy kedvem lenne angolozni kicsit, de éppen bevásárolok. Netán félretolva kötelességeimet végre ráveszem magam egy kis sétáta, ami nálam az ördög játékszere, mert csak halogatom, pedig nagyon nagy szükségem lenne rá, de amint elindulok már haza sem akarok jönni és órákra eltűnök… így nincs ebéd vagy ismét szalad a háztartás. Folytonos megalkuvás az életem, amit nagyon nehezen viselek és egyszerűen képtelen vagyok rálelni az arany középútra. Annak ellenére, hogy senki nem kényszerít rám semmit; nincs kötelező munkaidőm vagy időbeosztásom… csak rengeteg feladat, amiket egyszerűen nem vagyok képes jól beosztani. (És ugyan sejtem, hogy a szavaknak hatalmas ereje van és nem jó lenne még gondolati szinten sem a fejemre hozni a bajt, de most benyelt az örvény és ki kell írnom magamból.) Annyira szeretnék fejlődni ebben most, hogy felismertem ezt, de nem tudom hogy fogjak hozzá. Persze kis lépésekben… de mi legyen az első?
Mindig ott akadok el, hogy a miértek keresésénél lyukadok ki. De számít az igazán? Tényleg tudnom kell ahhoz, hogy változtatni tudjak? Persze ez logikusan hangzik, de valószínűleg annyira mélyen gyökereznek bennem az okok, hogy hosszú terápia kellene a megtalálsukra, felismerésükre, feloldásukra… nekem viszont most siklik ki az életem, most nem érzem jól magam benne igazán. Most, hogy a gyerekek kicsit nagyobbak és néha akad egy kis szusszanatnyi időm észrevenni a hiányosságaimat, mégsem tudok velük foglalkozni, mert nincs rá kapacitásom. Hol rontom el? Hogy csináljam másképp? Vagy ez lenne a kimerültség és ennyi, ne gondoljam túl?
Sokszor előfordul, hogy döntésképtelen vagyok és majd hogy nem pánikba esek olyan banális dolgok eldöntésében, mint például melyik paradicsom csomagot válasszam vagy milyen pékárút vigyek haza. És ezek teljesen leszívnak. Mintha az élet maga lenne az én kriptonitom.
Mégcsak nem is halok az árral… csupán sodródom vele; dobál amerre visz és visz amerre akar. Már jó ideje elvesztettem az uralmat az életem felett, de csak mostanában tudatosodott ez bennem. És a legfélelnetesebb, hogy tehetetlennek érzem magam. Pedig, ha valamim volt egykor, az a magabiztosságom.
Valami mindig eltereli a figyelmemet… a sok új dolog, a szűnni nem akaró változások, a feladataim (a gyűlöletes házimunkák), a kötelességeim (a gyerekek), a dolgok amiket meg kéne csinálnom, de nem jut rájuk időm, mert igazából nem akarok foglalkozni velük, de muszáj, a fájdalmaim, amiből egyre több van és ami mégtöbb aggodalmat és bizonytalanságot generál. Úgy érzem ezek mind gúzsba kötnek.
De van ennél rosszabb is, a legszőrnyűbb felismerés, hogy mindenben, amiről azt hittem képes vagyok rá, kudarcot vallottam; barátként, társként, anyaként. Ja, sok egyéb mellett nem tartom magam jó anyának. A türelem sosem tartozott, az erényeim közé, mégis belevágtam. Ideig-óráig elég volt, de végül világossá vált számomra, hogy több kell… jóval több. És a helyzet az, hogy szülőnek lenni egyet jelent végtelenül türelmesnek maradni, ami nekem nem megy és a szívem szakad belé hogy tudom mikor teszek vagy mondok olyat, amivel ártok nekik, mert összetörök egy darabot a lelkükből, ahogy velem is történt… ami nem lehet mentség, hiszen felnőtt ember vagyok, em igaz? tudnom kéne uralkodni magamon. De én ezek szerint rossz ember vagyok. Mindezek tetejébe, a másik legnagyobb hibám a pocsék memóriám. Tudom, hogy segíthetnék magamon, ha vissza tudnék emlékezni mit hogyan gondoltam vagy hogy történt, amiből következtetéseket levonva tanulhatnék a hibáimból és fejlődhetnék, de csak falakat látok, nagy, üres falakat. Mintha nem lenne előzmény, pedig rengeteg év és milliónyi történés áll már mögöttem, én mégsem tudok ezekre visszatekinteni… nincs mibe kapaszkodnom.
És nem tudom, hogy ezek a hibáim a személyiségemből fakadnak vagy a gyerekkori traumák visszhangjai, amikkel foglalkoznom kéne szakember bevonásával, mert ez így nem mehet tovább. Nem tudom meddig fogom bírni és rettegek attól, hogy egyszer besokallok és valami megbocsájthatatlan meggondolatlanságot teszek csak hogy szabaduljak ebből az egészből.
Minden olyan körülményessé vált, szövevényes és áttekinthetetlen. Egyszerűbb életre vágyom, ami a gyerekek előtt volt. Nem is tudom, talán a felelősség súlya roppantott így össze. Mintha kimaradt volna egy merföldkő az anya lettem és az ikrekkel áldott meg az Ég állomás között.
Sokszor gyötör a bűntudat.
Önző vagyok?
Multidimenzióssá vált az életem és úgy érzem széthasadok.
…
Meg kell találnom az egyensúlyt, ahol a szerepköreim kielégítő teljesítése mellett én is jelen vagyok, elégetten és boldogan.
Igen… boldog akarok lenni.
2026. május 15., péntek
Rising Sun Country Park
Ma a Rising Sun Country Park-ot kezdtem el felfedezni. (6,1 miles = 9,8 km)
Egy kis történelmi visszatekintés:
A területet száz éve még szénbányászatra használták. 1906-ban nyílt az első tárna, 1915-ben a második. A bányatársaság nagy hangsúlyt fektetett az egészségre és a biztonságra. A bányászok megfelelő munkaruha híján eleinte öltönyben, ingben és kalapban dolgoztak. A bányászok tetőtől-talpig fekete szénporral borítva mentek haza a munkaidő végén, majd 1969-ben megnyitott az első zuhanyzó. Ezzel 1947-ben nagy elismerést kapott. A bányát ezután is folyamatosan fejlesztették.
Mire 1957-ben a harmadik tárna is megnyílt, az első kettő közel 385 méter mélységű volt és az első tárnát már csak a harmadik szellőztetésére használták.
A bányászat mindig is nagyon veszélyes foglalkozas volt. A legnagyobb veszélyt a gázszivárgások jelentették, mely jelenség nem csak robbanásveszélyes volt, de számos esetben fulladásos halált okozott.
1966-ban a Rising Sun Colliery elnyerte a legbiztonságosabb Northumbriai bánya címét, melyet magasszínvonalú és folyamatosan megújúló technikai vívmányaival és eszközeiért érdemelt ki. Ilyen volt például a biztonságos lámpa, amely bár lánggal működött mégis kevésbé volt robbanásveszélyes köszönhetően George Stephenson és Sir Humphray Davy közös úttörőmunkájának. Az Észak-keleti régiókban eleinte a “Geordie-lámpa” volt a legnépszerűbb, majd később a Davy-lámpa átvette helyét.
A szén árának folyamatos csökkenésével a bánya egyre veszteségessebb lett, míg 1969 májusában bezárt.
A területet ezután rehabilitálták. A tárnákat feltöltötték és újra átadták a természetnek. A bányászok által használt temérdek vasútvonalak némelyike azonban fennmaradt és most “Waggonway” néven séta- és bicikliútként szolgálja a közösséget.
…
A North Tyneside-on, vagyis a Tyne folyótól északra fekvő terület ma egy Budapest méretű nagyváros perem kerületében fekszik. Méreteit tekintve megdöbbentő mégis mennyire elveszik a tájban. Alig 2 perce, hogy a napközben is forgalmas főút felől elindultam a sétaúton már mindent túlordító vegyes madár csicsergés vett körül elzárva a külvilág zajaitól. Mintha egy buborékba léptem volna. A színek, az illatok mind felerősödtek és az idő megállt. Május van. És a májusi eső itt is olyan hatással van a természetre, mint Magyarországon. A szinte már elviselhetetlenül fülledt 18 fokos párás tengeri levegőt kellemesen felfrissítik az itt egyébként ritkaságszámba menő villámlással-dörgéssel kísért nyári záporok. A fák zsenge hajtásai szinte vibrálnak eső után míg az addig szelíden mosolygó virágok és fű illatát felverik az égből aláhulló kövér esőcseppek. A völgyre ráül valami megmagyarázhatatlan romantika és az embert óhatatlanul is elragadja a kéjes erotika utáni vágy és csak andalog a kitaposott erdei ösvényen. Útját derékmagasságig érő csalánosban kanyargó patak kíséri, melynek jéghideg vizében vörösbegyek és kócsagok oltják szomjukat. Partjait fiatal fűzfák, boglárkák és éppen csak bimbózásnak indult sárga liliomok szegélyezik. Az ágak sűrűjében rejtőző feketerigók, süvöltők és kitudja még milyen énekes madarak gurgulázó énekétől zsibbadt aggyal a gondolkodás már a múltba veszett és helyét az olyan dolgokon való elmélkedés veszi át, mint például az élet működése. Mert ahogy mész ezen az erdei úton szinte meghipnotizálva, nem vagy tudatában önmagadnak mégis a legvalóságosabb érzés a bőrödben lenni éppen abban a pillanatban. Az idő visszatér a maga valójában és te pontosan érzed annak jelenlétét, nem azt hogy múlik, hanem hogy van. Nézel előre, nézed ahogy a fák és bokrok lombjai alagútszerűen körbeölelik az utat és megerősödik benned a felismerés, hogy ez maga az élet. Egy út melyen csak menni kell. Melyet sokminden körülvesz és a látnivalóktól időnként elfáradsz és megállsz pihenni, de szemeddel már keresed a következő néznivalót, az új úticélt. És időnként az erdőben egy-egy párhuzamos ösvény halad melletted, néha eltűnik, aztán egybeolvad a tieddel, s később elágazáshoz érsz, ahol döntened kell merre mész tovább. Olyankor megtorpanunk kissé. Megpróbáljuk előre látni a jövőt ezért bekukucskálunk mit rejthetnek, jól megnézzük a lehetőségeket, de nem akarunk sokat tétlenül ott állni… veszel egy nagy levegőt, behúnyod a szemed és elindulsz amerre a szíved húz “remélve” hogy olyat találsz melyben örömöd leled.
https://www.facebook.com/share/15qXs5dK1Tx/?
2026. május 14., csütörtök
Barangolás Forest Hall környékén
Ma végre nekiindultam felfedezni kicsit a környéket ahová költöztünk 🥰
Kb 3 órás séta volt, közbeiktatva két kisebb bevásárlás, miközben 4x is elkapott egy nyári zápor (ebből az egyik jégesővel). Szerencsére tömérdek hatalmas fa tarkítja a vidéket, így mindig volt hova behúzódni.
A Killingworth-i tavat sétáltam körbe, megcsodálva a közben velem szembejövő ipari emlékműveket, szobrokat és védett tájházat, melyek mind egy gazdag múltról tanúskodnak.
Furcsa, hogy sose szerettem a történelmet, a helytörténelemért viszont rajongok! Imádom, például, hogy itt Angliában a körforgalmakat ipari emlékművekkel és különböző eszközökkel díszítik, melyek fontos része voltak az adott hely történelmének. Pl: gőzgép, mozdony, bányakocsik vagy bányász pónik szobra, úszóaknák - eredeti, hatástalanított (tengerparti városokban)… de láttam már repülőgépet (Tornaby) és óriás ananász szobrot is 🥰
A terület neve Forest Hall, mely egykori erdős-ligetes tájegység volt. Szerencsére mindmáig fennmaradt számos apró erdős része, melyek mindegyikén több séta útvonal is húzódik kedvezve nemcsak a kutyasétáltatóknak, de a természet szerelmeseinek is. Itt pillanatok alatt az erdő csendjében találhatjuk magunkat, hiszen csak egy karnyújtásnyira van a házak között 🌳💚
Maga a környék csodálatos, dimbes-dombos, kanyargós utcáival, virágos előkertes régi házaival, melyek nem ritkán a viktoriánus korból maradtak fenn... mintha csak megállt volna az idő. Az ember megáll e házak előtt, megfordul és szinte látja azt a tájat, mely körülölelte a házat újkorában. A vakító sárgaszínű és mézédes illatú repcével tarkított erdős domokdalakat, a patkónyomos, helyenként sáros földutakat és a mező felől eső elől haza siető szénával megrakott szekereket.
Egyenlőre tisztázatlan okok miatt képeket sajnos nem tudok beilleszteni, de szívesen megosztom a nagyvilággal a közösségi médiára feltöltött album linkjét 😉
https://www.facebook.com/share/1AjaupyuaD/?
2026. május 13., szerda
Idézet
mert nincs mit mondanom...
Azért hallgatok,
mert él bennem a remény,
hogy a csendjeink még őrzik ...
a szeretet hangjait...
A szavakon túli néma térben...
- Nagy Judit -
2026. március 26., csütörtök
Egy új fejezet
Életem könyvében számos fejezet után itt egy újabb. Minden olyan simán alakult, ennek így kellett lennie. Ahogy rábukkantunk a házra, ahogy másnapra időpontot kaptunk és ami meglepetés a helyszínen ért… a háromszobás házról kiderült, hogy az inkább négy! Kérdéses sem volt, hogy még ott a helyszínen le lett foglalózva az ingatlan. Pedig sok kritériumnak kellett megfelelnie, igaz beértük volna 2 szobával is, hiszem most is így élünk, de hosszútávon azért mégis kényelmesebb, ha az ember nem a nappaliban csövezik és van egy hely ahová visszahúzódhat, magára csukva az ajtót. Garázs nincs, mintahogy füves kert se, viszont az összes kocsi és lakókocsi befér a ház mellé/elé és a lebetonozott hátsó udvar előnye is meg van… nem kell többet füvet nyírni, viszont élvezhetem a dézsás virágoskert üdítő látványát. Igazából a nagy kert lustává tett minket. Olyan kényelmes volt a megléte, hogy nem voltunk rákényszerítve a kimozdulásra. De ez most változni fog. Szerencsére itt mindenfelé zöld terek vannak a házak között, pont azért, hogy a gyerekek ne az otthon csendjét lármázzák fel. Iratlan szabály egyébként, hogy este 6-kor mindenki bemegy és nincs kint hangoskodás. Ezalól csak a nyáriszünet időszaka és a hosszúhétvégék lehetnek kivételek. Én ezzel együtt tudnék élni… a gyerekeimmel már nehezebb ezt betartatni, annak ellenére, hogy jóformán itt nőttek fel. Számukra a nap addig tart, amíg világos van… csakhogy az akár éjjel 11 óra is lehet! Márciustól egyre nő a világos órák száma. Áprilisban már este 9-kor megy le a nap, hát szülő legyen a talpán, aki képes a gyerekét 8-kor fektetni, mert másnap iskola… De majd kinövik.
Hab a tortán.
Szegény barátnőmék egy évnyi kuporgatás után végre neki tudtak állni a tetőtér használható padlássá alakításába (szigetelés, padló burkokás, feljáró kiépítése)… nekünk meg mindez az ölünkbe pottyant.
A mindent IS tudó szomszéd.
Ahogy elkezdtük áthordani a cuccainkat, a szomszéd rögvest lecsapott ránk hogy megtudja kifélék, mifélék vagyunk. S minthogy ikerház, falszomszédok vagyunk. Sok izgalmas részletet tudtunk meg új otthonunk múltjáról. Például kiderült, hogy talán nem is volt annyira véletlen elírás a szobák száma a hírdetésben; talán nem akarták, hogy egy bizonyos emberfajta kibérelhesse ezt a házat. Itt ugyanis canabis farm üzemelt. Egy késő esti razzia alkalmával csaptak le rájuk és ürítették ki a padláson olyan nagy gonddal berendezett ültetvényt. Viszont ennek köszönhetően most hang- és hőszigetelt, járólapos padlásunk van. Az áramvezetéket hatóságilag elcsípték, de ez minket nem akadályoz abban, hogy hosszabbítóval felvigyünk egy steklámpát. Végre görnyedés nélkül és kényelmesen férnek el a szezonális cuccaink (értsd ezalatt: karácsonyi díszek, tovább örökíthető kinőtt gyerekruhák, jelenleg nem használt izék meg bigyók dobozszám…).
Igazán kellemes meglepetés volt ez, mely mégjobban növelte eszmei értékét a szemünkben, amely sosem volt kérdéses, mert szerelem volt első pillantásra 💕
2026. március 3., kedd
Mi a legfontosabb?
Hosszú és fáradságos küzdelmek után történt valami… valami megváltozott. Magam sem tudom pontosan körülírni, de valami más lett. De jó más. Számomra élvezetes. Újra önmagamnak éreztem magam, a jelenben, mégha nem is tudatosan és csak így utólag rádöbbenve. Nem tudom, hogy a költözés dob fel ennyire vagy a legújabb ismerettségek, de ahelyett hogy összeroppannék, szárnyalok!
Sok furcsa dolog járt az eszemben minap. Romantikus lélek lévén sokáig tartott észrevennem a valóságot. Lehet naivitásnak hívni, én inkább elvarázsoltnak éltem meg. Olyan fogalmakhoz ragaszkodtam, mint az örök barátság… meg lelkitárs. De kegyetlen leckék árán kellett megtanuljam hogy ezek számomra nem adattak meg. Vagy ha voltak is, elkallódtak valahol útközben. És ma már nem tudom, ha voltak is, azok maradtak-e. Túl sok elvárásom volt a barátságaimmal szemben. Elvárások?! Számomra a legfontosabb az volt mindig is, hogy legyen kire számítanom. Például átmehetek hozzá bármikor, akár az éjszaka közepén, ha rosszul érzem magam és beszélgetni szeretnék valakivel, aki ismer és tudja hogy nyugtasson meg. Ez elég nagy önzőség, nem igaz? Pedig én ilyennek tartottam magam és beletettem a 100%-om, titkon csupán azt vártam cserébe, hogy ezt viszonozzák… csakhogy nem vagyunk egyformák és az a másik 100%-ék talán másképpen volt teljes, én mégis csalódásnak éltem meg. Kiegyenlítetlennek. Talán mégsrm ismertem olyan jól őket. Vagy túl sokat akartam? Mostanra felhagytam ezeknek a romantikus ábrándoknak a kergetésével. Beérem annyival is, ha nem akanak szándékosan ártani nekem. És ha ennél több jön, az már olyan extra, amiért igazán hálás tudok lenni. A kedvesség elég. Régen alábecsültem a jelentősségét, de ma már látom, nem is kell ennél több… és a világ jobb hely lenne.
2026. február 8., vasárnap
Kitavaszodott
Ugyan a reggelek még csípősek, a korahajnalban még sötétben trillázó énekes madarak és a délelötti szél virágillata már fennen hírdetik a tavasz eljöttét. Egyenlőre még csak a csendesebb napszakok pillanatait hatja át az éledő természet misztikus bizsergése, szemmel látthatóvá majd vsak a fák virágbaborulásakor válik igazán. Szeretem ezt a bizsergéssel teli időszakot, mert ez jófajta feszültség, olyan belülről fakadó, változást generáló feszültség. Inkább izgatottság.
Most épp sétáltatom magam a rugby pályák körül, amíg az edzés tart, miközben elmélázok létezésem értelmén és a rövidtávú céljaimat igyekszem letisztázni a fejemben. De csak igyekszem és azt is elég gyengén, mert a cinegék tavaszi éneke folyamatosan eltereli a figyelmemet és kiütítik elmém. Üres vagyok, de ez a megbékélt teli üresség. Az, amit a túráimon is szerettem, ami miatt csináltam, mert kikapcsolt. Az az érzés, amikor nem számít milyen az életed, mik a problémáid, a feladataid vagy a kötelességed, csak te vagy, te és a fák, az aromákkal telt illatok és az erdő zajos csendje, amik egyszerű, de határozott érzéseket váltanak ki a bensődben… és tudod ki vagy. A külvilág hangjai csak halk morajlások, melyet játszi könnyedséggel lép át a belőled fakadó energia. Az erő, ami mindig is ott volt, csak elnyomtad, de most meglátta a résnyire nyitva hagyott ajtót és kitőrt a félhomályból. Hahó! Még mindig itt vagyok! Hiába dugtál a spájzban a befőttek mögé!
De miközben fellélegezve megörülsz magadnak, már nincs időd kiélvezni a boldogságod, mert csupán két perced maradt hogy haza induljatok.
2025. december 21., vasárnap
Levél az Univerzumnak
Kacifántos tévút áll mögöttem. Több évnyi tétlenség, mégsem elpazarolt idő, mert HISZEM, hogy mindennek meg van az értelme. HISZEM, hogy nekem erre volt szükségem… elveszni, hogy újra önmagamra találjak és egy felújított, fejlesztett változatban éljek tovább. Mert miközben az élet haladt előre én egy kapszulában rekedtem, ahol szép lassan minden megfakult és amikor erre ráeszméltem minden összezavarodott, mert minden értékem csak halvány körvonal volt.
Elfelejtettem az első gondolatot, ami igazán motivált, amivel teljesen azonosulni tudtam és a sajátomnak éreztem. Ez pedig nem más, mint Walt Disney válasza az Oscar díj átadó után, amit a Hófehérke című első, egész estés animációs mesefilm után mondott:
“Amit el tudsz képzelni, azt meg is tudod valósítani.”
Számos élethelyzetben, krízisben segített át ez a gondolkodás. De csak most kezdem megérteni miről is szól igazán. Mondok pár mondást, ami biztosan ismerős:
“Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.” vagy
“Mindenki a maga sorsának kovácsa.”
de a Bibliában is megírtak hasonlót:
“Kérjetek és megadatik.”
Én kerestem a kiutat és jött is az útmutatás egy régi kedves ismerősöm képében. Ő mutatott rá ismét az ösvényre, amiről letértem. Ami egyfajta megnyugvást hozott, ugyanakkor megriadtam attól, hogy újra hatalmába kerített az egész gyerekkoromban belém táplált önbizalom hiányból fakadó bizonytalanság érzése… képes leszek rá? Na és most itt megállunk. Ezt kell abbahagynom! Ezt. Saját magam szabok gátat önmagamnak… Érzem, hogy többre vagyok képes… bármire! Mégis tudatosítanom kell ezt magamban. Valami visszatart, visszafog… és az énmagam vagyok. Túl kell tennem magam a gyermekkorban elszenvedett ártásokon. Tudatosan kell gondolkodnom és beismernem valamint elfogadnom, hogy mindaz a rossz és negatív NEM ÉN VAGYOK! Én nem az vagyok, amiket mondtak rám, mert nem érzem magam annak, tehát azok az állítások nem lehetnek igazak.
Igyekszem pozitívan gondolkodni önmagamról és csak azt elhinni, amit igaznak érzek. Azt hiszem sejtem az előttem álló út kezdeti lépéseit és már rá is eszméltem annak nehézsegeire. Rettenetesen nehéz lesz úgy kommunikálnom kifelé magamnak, hogy az állításaim ne negatívak legyenek. Ennek művészetét ugyanis csodálatosan elsajátítatták velem. De ez alapvetően csak szemléletváltás kérdése.
Fantasztikus utazás lesz újra felépíteni magam, mint egy házat a tornádó után magmaradt darabkákból. És ahol hiányzik oda majd újat teszünk, olyat amitől kellemes lesz majd abban a házban élni; olyat, amitől az otthon lesz.
“Kedves Univerzum,
Köszönök minden lehetőséget, ami azért teremtődött, hogy szárnyaimat bontogatva kiteljesedhessem. Hálás vagyok az újra felismerésért, hogy bármire képes vagyok, ha elhiszem. Én egy csodálatos lélek vagyok, aki szikrázik és kisugárzó életenergiája fényt visz mások szívébe. Jól esik újra a rend lehetőségét látni magamban és tisztában lenni a cselekvés képessének bennem rejlő hatalmával. Szeretném végre azt az életet élni, amit megérdemlek. Szeretnék egy házat, ahol békés otthont teremthetek, harmónikus családi élettel. Jóbarátokat és kellemes társaságot magam körül. Embereket, akik támogatnak utamon, mert látják a bennem rejlő erőt.
Szeretnék kézműves foglalkozások tartásával lehetőséget adni az embereknek, hogy időt tölthessenek szeretteikkel. Szeretnék fejlődni a vállalkozásomban, hogy növekedhessen és egy magasabb szintre léphessek. Minden vágyam, hogy főállásban foglalkozhassam a kézműveskedéssel, mert az tesz boldoggá. Egyszerűen ez vagyok. Ettől érzem magam teljesnek. Ez az, ami csak úgy jön belőlem újabb és újabb ötletekkel.
Szeretném visszakapni a legjobb barátomat, a lelkitársamat, a szerelmemet, akivel elindutunk a közös úton még fiatalon, kajla kamaszként és családot alapítva most a jövő nemzedék útját igyekszünk egyengetni. Szeretnék újra közel kerülni hozzá és boldog lenni a Vele töltött időben minden egyes percben.”
2025. november 26., szerda
Hullámzó érzelmek
Rémesen kimerítő dolog folyton aggódni. Hetekkel az események után már javában folyik a rendőrségi eljárás, nekem mégis belesejdul a hasam, hogy tényleg vége van-e már és reggelente azzal a félelemmel nyitok ajtót, hogy vajon mit találok odakint. Lelkileg volt kimerítő. De úgy tűnik vége van, elkapták a tetteseket és elcsendesülnek a dolgok. Lassan bennem is elül az aggodalom és most hogy nem terhelnek le ilyen gondok, szinte új erőre kaptam és valami újba fogtam.
Kézműves foglalkozást szervezek egy barátommal abban a városban, ahová költözünk majd tavasszal. Rettentő izgalmas ez számomra és nem csak azért mert ez álmaim “munkája”, hanem mert úgy nez ki piaci résre akadtunk. Elenyésző számban vannak felnőtteknek is ilyen foglalkozások, gyerekeknek meg szinte semmi. Pedig a lehetőségek tárháza kimeríthetetlen… legalább is szerintem. Annyi ötletem lenne, hogy szezonálisan mi mindent csinálhatnánk; a karácsonyfa díszektől kezdve a koszorúkon és lakás díszeken át az ékszerdobozokig…
A marketing azonban egyikünknek sem erőssége. Azt gondoltuk elegendő 3 héttel az esemény előtt elkezdeni meghírdetni a jelentkezést. De már eltelt egy hét és semmi nem történt. Nem mondhatnám, hogy a pénz túlzottan motiválna minket, mert örülök, ha nem lesz anyagilag vesztességes ötlet. És ez több annál; közösséget formálunk, adunk valamit az embereknek, amit örömmel csinálnak. Egy kellemes hangulatú találkát, ahol beszélgethetnek, új ismerettségeket köthetnek vagy a meglévőket ápolhatják. Szeretném, ha összejönne. Drukkoljatok.
2025. október 27., hétfő
Menni kell…
Olyan sok szeretnivaló van Hartlepoolban. Ez egy tökéletesen élhető méretű tengerparti kisváros Anglia észak-keleti partján, amit a mikroklímája tesz még különlegesebbé. Ugyanis egy tenger öbölben foglal helyet, ahol történetesen a tengeri feláramlás tartja távol szinte folyamatosan az esőt. Úgy kell ezt elképzelni, hogy amíg a város határán túl kb 5 km-re körülöttünk mindenhol szakad az eső, vagy köd van, addig itt hétágra süt a nap. Igaz, a halászatból élő, később hajógyári város látott már szebb napokat is. Virágkorának tanújelei némán ma is jelen vannak. Az ipar megszüntével azonban a munkanélküliség okozta kétségbeesés szép lassan kezdett eluralkodni a közhangulaton. Az emberek bár probáltak továbbra is nyitottak maradni, mindez már kevésnek bizonyult a 2022-es migráns dömping ellen. A EU-ból való kiválás következtében számos cég és iparág kivonult a térségből, mert nem jutott ingyen/olcsó munkaerőhöz, plussz számos többlet költségük generálódott. Így viszont sokan elköltöztek innen és rengeteg önkormányzati lakás maradt üresen. A kormány megoldásként a londoni menekült táborokból költöztetett ide családokat. Ami nem lett volna olyan rossz ötlet, ha egyrészt ezt mértékkel teszi, másrèszt figyelembe veszi, hogy ez a térség erőteljesen Brexit párti. Vagyis az itteniek túlnyomó többsége helyi születésű, alacsonyan iskolázott egyszerű emberek és még a hazafias büszkeség is túlteng bennük… vagyis nem kifejezetten befogadóak az idegenekkel szemben. És ez nem politika. Ez csak az élet, ami körülvesz itt és amiről egészen eddig nem akartam véleményt formálni. Egészen idáig.
Az elmúlt hetek szótlansága azokra az eseményekre vezethető vissza, amit el kellett szenvednünk. Ami miatt gyanakvó lettem és mindenkiről csakis a rossz szándékot tudom feltételezni. De miért is lenne másképp, amikor zaklatás áldozatai lettünk. Bizony. Hosszú hetek óta tartó megaláztatás tárgya vagyunk. Célpont, pusztán azért mert külföldiek vagyunk. Nem mondom, hogy a rendőrség tehetetlen, de már az ötödik feljelentés után sem történik semmi érdemi változás az ügyben. Lehet, hogy a háttérben információ gyűjtés és megfigyelés zajlik, de ezekről minket nem tájékoztatnak. Én csak annyit tudok, hogy féltem a családom, fáradt vagyok és szomorú… nem is, inkább csalódott. Végtelenül kiábrándult, pedig hiszek az emberi jóságban, mégsem tudom ésszel felfogni, hogy lehetnek valóban olyan buták az emberek hogy erről megfeledkezzenek. Teljesen megértem a mostani kényes társadalmi problémákat, melyek, az utóbbi években csak fokozódtak és aminek mint betelepült, én is része vagyok a családommal. De hihetetlen, hogy a tudatlanság mennyire fel tudja erősíteni azt a fajta büszkeséget mely a csordaszellemet táplálja… a csürhét. Az ostoba, buta, egyszerű embereket, akiknek annyira fáj a saját nyomoruk, hogy ezért irígységből, bosszúból másokat piszkálnak. Mert mérgesek. De annyi eszük nincs, hogy felfogják, hogy nem velünk van bajuk. És a legszebb az egészben, hogy ez a véleménye a háttérben szítja az indulatokat, aminek az a következménye, hogy estéről-estére tizenéves kölykök dobálják meg tojásokkal a házunkat, a kocsinkat… és mi estéről-estére csak fotózzuk ezeket a károkat, jelentjük, majd az éjszaka közepén lemosunk mindent, mert bár nem tettünk semmi rosszat és nem vagyunk haragosai egyik szomszédunknak se, mégis szényenkezem emiatt. És ez a tettük mint valami billog, egy skarlátbetű ordít, hogy minket itt már nem látnak szívesen. És igen, ez volt az az utolsó csepp a pohárban. Költözésre kényszerülünk, mert cuki kisváros is lehetne ez, deeee mégsem az. Kár érte, mert a szívembe zártam. Megszerettem minden egyes városrészének (melyek hajdan csak falvak voltak) sajátos törtènetével, négy különböző tengerpartjával, parkjaival, természeti kincseivel, történelmi múltjával és különlegességeivel együtt.
Nagyon nehéz ez az én lelkemnek, bár tudom, hogy ésszerű a döntés. De még nehezebb a srácaimnak, akik számára ez az otthonuk, mert olyan kicsik voltak, amikor kiköltöztünk, hogy nem emlékeznek másra. Az az én életem volt, az övék itt van. Igyekszem hártalépni egy nagyot és távolabbról a jövő felé nézni, de higgyétek el nekem, nincs szívszorítobb egy anya számára, mint ballagás előtt kitépni a gyerekeit az iskolából, ahová ovis kora óta járnak és szétszakítani az évek során fonódott baráti kötelékeket. Azokat a biztos pontokat, amikbe egy gyerek kapaszkodik a családon kívül. Ami viszi őt a kamaszkorba és tovább. Még nem mondtuk el nekik az elhatározásunkat, nem is tudom hogy kellene. Alszom még rá párat, hogy letisztuljanak a gondolataim és képes legyek a jót és pozitívat meglátni ebben a kialakult helyzetben, és úgy beszélni velük erről, hogy ne veszteségként fogják fel és ne áldozatnak érezzék magukat, hanem a lehetőségeket lássák meg ebben változásban.
2025. október 8., szerda
Közeleg a szezonja
Évekig sóvárogva vadásztam mindhiába az éjszakai égbolt ama csodálatos jelenségét, melyet Aurora Borealis-nak, Északi- vagy Sarkifénynek neveznek. Nem is tudom hova tűntem az utóbbi években, s hogy nem adtam hangot örömömnek, mikor egy hűvös októberi estén végre részese lehettem e látványnak.
![]() |
| Szabadszemmel |
… Mondanám, hogy gyönyörűséges volt, de szabadszemmel nem volt több halványzöld, vibráló sejtelemnél az északi horizont felett. S minden vizuális élményem csupán a kamera érzékenységének volt köszönhető. Ettől még az érzés elmondhatatlan, s büszkén jelenthetem hogy ezzel egy újabb dolgot húzhattam ki a bakancslistámról. De mivel az élmény mégsem volt teljes, így félsikernek könyveltem el. Vagyis ne higgyétek, hogy nem akarom igazából látni, a saját szememmel, 3 másodperces exponálási idő nélkül.
![]() |
| 3s expozíciós idővel |
S minthogy a Föld forog is meg ferdül is a tengelye körül, a téli hónapokban ismét gyakrabban lesz látható. És mégha az előrejelzésekkel ellentétben nem is észlelhető, sosem elpazarolt idő kimenni és az eget kémlelni. Ritka, hogy csak a saját társaságomat élvezhetném. A világ tele van hozzám hasonló kiváncsi emberekkel, akik nem állják meg hogy szóba ne elegyedjenek mindenkivel.
2025. október 7., kedd
Idézet
ahol minduntalan arról álmodozik az ember,
mi minden történhetett volna.
A boldogság a természetes fejlődés gyümölcse,
és annak az eredménye, ...
hogy maximálisan kihasználjuk a lehetőségeinket."
(T. Harv Eker)
Ki nem mondott szavak
Teljesítménytúráim során számos csodálatos, lenyűgöző és hihetetlen tájat láttam az ország erdeit, mezeit barangolva. Egy alkalommal valami igazán szépet láttam, egy tengerszemet, azt hiszem, de már fogalmas sincs merre jártam és már abban sem vagyok biztos, hogy tudom-e mit láttam. A vize kristálytiszta volt mégis opálosan sejtelmes és vakítóan türkizes világoskék. Egyszerűen vadító volt, mégis csendesen bájos ahogy megbújt az őt körülövező erdő sűrűjében. Olyan őszintén, amilyen én sose leszek magamhoz és olyan ártatlanul, mely hosszúra nyúlt gyermekkoromban voltam mielőtt rákaptam volna az önámításra. De ez egy másik tengerszem volt, nem az “igazi”, amely csak szerintem tiszteletbeli, hiszen kialakulásának történetét tekintve jogtalanul birtokolja e címet. Csupán egy elárasztott felszíni bánya, tehát bányató. Ugyanakkor megjelenését tekintve kiérdemelte ezt a titulust és ugyan ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem. Még sose jártam arra, az országnak annyira észak-keleti részén, bár szerettem volna. Látképét csupán fényképekről ismerem képzeletben mégis eljátszottam a gondolattal, hogy meglátogatom. S míg így tettem ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem:
“A Tiszteletbeli
Mit is mondhatnék... Itt vagyok, hazánk egyik legszebb vidékének vadregényes szirtjein. Ahol az ember alkotta tájat a természet visszahódította és féltve őrzött kincse töretlen bájával méltán érdemelte ki a tengerszem elnevezést.
A hely varázsának kimondhatatlan bénító hatása van. Az ember nehezen veszi rá magát, hogy tovább induljon. Nekem sem sikerül. Nem is erőltetem. Lenyűgözve kémlelem a tájat és hagyom magam elveszni benne.”
Sajnos ez gyakran megesik velem, hogy eljátszom a képzeletemmel, ami egyfelől igazán hálás adottság, ugyanakkor egy hasztalan képesség, ha nem tudom kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Időnként komolyan leterhel a megléte mert szivesebben időzöm ott, mint a valóságban. Ugyan ki akarna félbeszakítani egy mámoros nyáresti beszélgetést csak hogy kivegye a mosást a gépből.
Ezek nem csak teljesen légből kapott történetek, amit én találtam ki, a legtöbbnek van valami valóság alapja. A helyszíneket könnyű körül írni, hiszen ott a hangulat megragadása a lényeg, vagyis az akár fiktív is lehet. Persze segít, ha van az embernek valami megközelítő emléke, mert attól hihetőbb lesz és könyebb kialakítani a cselekmény szempontjából konfortos hátteret a szereplők számára. Így gördülékenyebbé is válik a gondolatmenet. Ami igazi kihívást jelent az a cselekmény lebonyolítása a résztvevők által. És bár szerintem jellemvonálasaim sorát nem gazdagítja se türelem, se kitartás, ezen a részleten mégis órákig képes vagyok elidőzni akár hetekek át. Karaktereim személyiségalapját olyan személyek adják akiket nem ismerek igazán vagy csak összefutottam velük egy-egy program alatt (tábor, fesztivál, közös kurzus vagy tanulmányi project…). De pont ez a felületesség biztosítja azt a rugalmasságot amely teret enged a kepzelőerőnek és hagyja szárnyalni azt. És ami a cselekményeket illeti… nos az én életem tele van “mi lett volna” szituációkkal, melyek egészen más végkimenetelt kapnak ábrándozásaimban attól függően mit hiányolok az életemből. És ennél a pontnál válik elgondolkodtatóvá ez az egész. Hogy ezt mégis miért, s mivégre? Régi, meg nem történt eseményeken kattog az elmém. Kezdem azt gondolni, hogy ez már klinikai jelenség és ideje volna felkeresnem egy szakembert, amire azonban se időm, se pénzem nincs. Azt hiszem csak magányos vagyok és így öngyógyítok. Vagy az elnyomott tudatalattim próbálja eképpen felhívni magára a figyelmet miszerint a megélt életem nem egészen vág egybe a régen elvárttal.
Tanácstalan vagyok. És ez már évek óta tart… belefáradtam.
2025. október 1., szerda
Elvarratlan szálak
Nem tudom mások hogy éreznek az írással kapcsolatban, mármint milyen érzések kavarognak bennük, amikor kikívánkozik az a valami, de mégsem jön olyan könnyen. Nálam két módja van az írásnak. Az egyik, amikor csak úgy kibuggyan belőlem az egész, elejétől a végéig minden, egy adott gondolatmenettel kapcsolatban. Ez azonban már igen régen fordult elő, pedig olyan kényelmes. Persze ezt egészen addig nem tudtam, amíg nem találkoztam a másik állapottal, a hosszú hetekig, hónapokig kínzó nyűglődéssel, amikor fogalmam sincs hogy fejezzem ki magam vagy mit is akarok egyáltalán kiadni magamból és ezért sehogy sem állnak össze a fejemben a mondatok. És annak ellenére, hogy ez rémes érzés, mégis örülnöm kéne bizonyos felismeréseknek. A gond csak az, hogy nem merek velük szembenézni. Mert egy dolog sejteni magunkban (mélyen magunkban) és megint más azt leírni, pláne ország-világ előtt. Tudom én, hogy nem velem van a gond. Kevés fesztiválra járok mostanság és pálinka sem folyik az asztalon. Világosabb is van a kelleténél, itt északabbra valahogy több a szórt fény, a nyarak sem olyan gatya rohasztó melegek és a tábortüzek is elég visszafogottak, mondhatni grillnyiek… Ne tévesszen meg senkit ez az ömlengés, nem vagyok nosztalgikus hangulatban, egyszerűen csak hiányoznak az évszakokhoz köthető megszokott a dolgok, amikben felnőttem. Most éppen a nyár. A fülledt nyáresték, a tücsök-dalos hűvös éjszakák, egy rock koncert zsivaja utáni fülzsibbasztó csend és az ismeretlen kedves idegenek, akiknek úgy nyílik meg az ember ártatlanul, hogy aztán soha többé nem látja őket, közben viszont nagyon is hiányoznak és nem múló sajgó űrt hagynak maguk után. Mert van, amihez egy félhomályában maradt sátor ragacsos sörpadja kell és hogy az a szó elszálljon.
2025. szeptember 11., csütörtök
Rózsabokrok alatt
2025. szeptember 7., vasárnap
A tenger maga
Olyan hatalmas a tenger. Még úgy is hogy csak egy szeletkét látok belőle. Imádom. Lenyűgöz mindene, a természete, a színei, a mérete… a távolság eltörpül már part közelben is. A legkisebb hullám is nagyobb fél méternél… és akkor még csendes dagályról beszélünk. Nem mintha máskor nem hullámozna, csak akkor nem így.
Ezzel szemben a dagály, egyre erősödő robajjal tör előre, feljebb és feljebb a parton roham leptekkel. Csörtet és csapkodva dúl-fúl akár egy tomboló kiskamasz. A part megtelik a szikláknak csapódott hullámok párájává foszlott mivoltával. A levegő elnehezül és feszült bizsergés veszi át a helyét. Mindkettő fantasztikus érzés.
2025. szeptember 5., péntek
Nevezett könyvek
2025. május 15., csütörtök
Virsli ala Söréd
15 éve már, hogy nyaraimból egy hetet Sörédnek adtam, ahol félelmetes mélységeiben csodálkozhattam rá az emberség mibenlétére. Életemben nem voltam még annyira kimerült és energikus lelkileg egyszerre. Ma reggel pedig a semmiből került elő egy falatka abból az időszakból… igazából galádul rám vetette magát a múlt rejtelmes homályából, azzal a szemtelenül fiatalos életérzéssel, melynek alapvető elképzelése a jövőt illetően, hogy az egy rikító, szivárványszínű, nyami illatú örökkétartó boldogság.
Szívből ajánlom mindenkinek, aki már nem mer világmegváltó terveket szövögetni, de bevállal egy kis hétköznapi kihívást, mindenképp próbálja ki a főtt virslit, mustárral és paradicsommal ;)







