27

     A szobámat magam választhattam ki. Amikor már kinőttem az emeletes ágyat és több magányra is vágytam, három szobánk állt használaton kívül. Ebből egy lomtárként funkcionált, kettő pedig nyári szoba volt, ahogy mi hívtuk, amolyan vendégszoba féleség, bár bútorozatlanok. Én az emeleti nyugati szobát választottam, szemben a lépcsővel, Apuék szobája felett. Amíg még nem volt a sajátom, amolyan dzsembori szobának használtuk. Hatalmas szimpla és szétnyitható szivacsok voltak benne, amikből sátrat építettünk és abban fetrengve rongyosra hallgattuk magnón a szomszéd fiúkkal, akiké a kazetta volt, a Rapülőket. Más bútor nem is volt, csak a szivacsok meg egy piros mozdonylámpa, ami két színes körtével világított. Gondosan karban tartottuk és törölgettük róla a port. Az izzókat pedig hangulatunktól függően cserélgettünk benne. A fal fehér volt és a kültéri festék miatt durva felületű...mi pedig szép színes krétákkal dekoráltuk. Volt egy sárkányunk, ami úgy keletkezett, hogy egy beázás foltot rajzoltunk körbe, majd szeme lett, pikkelyei és csökevényes karja. A déli fal teljes egésze egy nagy rácsos ablak, keskeny és befelé lejtő párkánnyal. Nyitható ablak csak egy darab négy kockás rész. Amikor odakint még hideg volt, de sütött a nap, az ablak alatt a földön fekve sütkéreztünk, este pedig a várost és a csillagokat lestük távcsővel.

     

28

     Zsuzsámék akkoriban a Déli pályaudvar mellett laktak egy társasház ötödik emeletén. Sokat lébecoltam náluk. A liftjük már akkor is ritkaságszámba ment, pláne hogy működött is! Az alig 1x1 méteres fa fülkének üvegezett harmonika ajtaja volt és súlyérzékelős billenős padlója. Amikor belépett valaki felkapcsolódott a lámpa. Kedvelt szórakozásom volt úgy utazni, hogy a padló feletti peremre álltam a talpam külső részével, gondosan egyensúlyozva, így a lift nem érzékelt, és sötétben utazhattam. Igazán különleges volt.

29

     Nem tudom hányan mondhatják el magukról, hogy igaz baráttal rendelkeznek, legalább eggyel. Zsuzsámmal a mi barátságunk még az általános iskolában kezdődött, a bénák matek óráján. Nálunk ugyanis talán az elsők között vezették be, hogy bizonyos tantárgyakból képességek szerint bontott, és az egész évfolyamból vegyes csoportokat hozzanak létre, az eredményesebb tanulmányi előrehaladásért. Sorstársi viszonyunk csak hamar "öri bari" státuszba sodort minket. Iskolaidőben csak egy-egy szünetet tudtunk végig dumálgatni, és azt is titkolózva, mivel elég éles osztály-harcok voltak nálunk. Ezért elkezdtünk fecnikre firkált üzeneteket váltani úton-útfélen, majd leveleket adogattunk, sőt küldözgettünk egymásnak, végül lett egy levelező füzetünk, tele bizalmas és gyerekesen őszinte butaságokkal. Egyszer el is veszett, igaz csak egy padban lett ott felejtve, és még aznap meg is került, ránk mégis a frász jött, tekintve a benne szereplő számos véleményt, vagy cikizést, amin keresztül egy kisiskolás feldolgozza a napi sérelmeit. Ezután inkább tanítás után beszéljük meg dolgainkat. Ahogy kitavaszodott, szokásunkká vált, hogy a hazafelé éppen útba eső Rigó Jancsi cukrászdában felváltva meghívjuk egymást fagylaltozni. Akkor még öt forint volt egy gombóc fagyi. Bár nem mehettünk minden nap, idővel mindet végig kóstoltuk. Azóta vallom azt, hogy a jó cukrászda ismérve a citrom és a csokoládé. Ha ezek finomak, akkor a többi ízben sem csalódhatunk.

...és nem olyan rég.

Akkor...

    

30

     Budapest közelsége ellenére egy igazi érintetlen "vadonban" nőttem fel. Egy hegyen, aminek nem csak a neve az. Budaörs városa szó szerint a lábaink alatt hever. A déli fekvésű helyoldalról 180 fokos szögben belátni a horizontot, így nekem nem volt túl nehéz elfogadnom azt a tényt, hogy a Föld kerek. Tiszta időben szabad szemmel ellátni egészen Dunaújvárosig. Nálunk még hallani a madarak hajnali csicsergését, bár a város zaja az évek múlásával egyre erősebb. Ez egy monoton búgás, ami aljas fejfájás formájában képes tönkre tenni az ember szombat reggelét. Sajnos most már ez is a csend része. Amikor elköltöztem otthonról hogy pécsi diák legyek, sokáig nyomasztott egy érzés. Nem tudtam kipihenni magam szabadidőmben, de hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni igazából mi bajom van. Aztán egy tanulós szombat délelőtt egy kis gép repült el felettünk, mire beugrott! Bár nem volt honvágy érzésem, mégis hiányzott az a környezet, ami addig, olyan sok éven át körülvett. A budaörsi reptér miatt nekem természetes a repülők motorzúgása. Hétvégente már reggel 7-8 felé motor próba van, aztán tan köröket repülnek szinte egész nap, időjárástól függően. Mivel a szüleim repülősök voltak, gyakran szórakoztunk azzal, hogy hangról megpróbáltuk megmondani milyen típusú gép repül éppen.
     Az emlékem is egy ilyen tipikus hétvégi nap. Tavasz volt, a föld már felengedett és édeskésen illatozott. A levegő langyos volt és a napnak is volt már egy kis ereje. A hóvirág már levirágzott és a talaj elég száraz volt ahhoz, hogy le lehessen rá feküdni. A hóbortos szél hol gyengén, hol erősebben kapott az ember hajába. Az ég mosolygósan kék volt és vibráló szürke pamacs felhők úsztak át rajta. A fű kezdett már magához térni és a fák rügyei már csaknem pattanásig feszültek ... Én meg csak feküdtem a kert aljában, egy lankás domboldalon és hol az eget bámultam ábrándozva, hol hason, a kezemen fekve követtem a hangyákat nagy igyekezetükben, vagy a poszméheket, ahogy ki-be repülnek a földbe ásott fészkük bejáratán. A feketerigók éneküket cifrázták, miközben néha hangos csiviteléssel osztozkodtak egymással a tojók kegyeiért. Békesség volt, véget nem érő nyugalom. Nem volt olyan feladat vagy kötelesség, ami megzavarhatta volna ezeket a hosszú pillanatokat.

...és hihetetlen, hogy találtam róla fényképet!

        

Tavaszi nagytakarítás

     Kisütött a nap, csak úgy szikrázik! Szinte elhiszem, hogy végre kitavaszodott. Ez azonban csak egy kis lélekmelengető a télutó előtt. Sokaknál ez a végkimerülés időszaka, többféle értelemben is. Túlélték a karácsonyi nagy hajcihőt; sikerült minden szerettüknek valamilyen ajándékot szerezni, több-kevesebb örömszerzéssel. Kifogadkozták magukat erre az évre is és most kasszasiker filmekbe illő célkitűzésekkel folytatják életüket. A fagyok hiányában lassan eluralkodik rajtuk az influenza és a különböző megfázásos betegségek. Mire végre megérkezik az igazi februári tél, nagy zimankóval, a lelkük is kimerül, kicsit fáziskéséssel éli meg az év végét. A dolgok lassan elszíntelenednek és mindent szürkének látnak. Nem véletlen, hogy ez, a karácsony után a legdepressziósabb időszak. De ez a magunkba fordulás egyben tökéletes alkalom is az éves számvetéshez is. Részemről én idén egy kicsit másképp közelíteném meg ezt a dolgot. Nem csak az elmúlt évet szeretném összegezni, hanem egy fél életet.  Ebben az évben lesz ugyanis harminc éve annak, hogy megszülettem, és itt vagyok. Eme jeles esemény tiszteletére igyekszem valami különlegessel előrukkolni. Az jutott eszembe tegnap, hogy harminc valamivel kéne kedveskedni ennek a szép kerek időszaknak. És mivel ez egy élet szakasza, arra gondoltam mazsolázhatnék az emlékeim között. Minden napra egy visszaemlékezés, harminc napon keresztül. Csak spontán, ami eszembe jut éppen... Na, ma még nem volt ilyen. Pedig az ember azt hinné ez olyan könnyű. Nem szeretnék mindenáron emléket előkaparni. De van még időm, csak most indult el a nap :)

Hajnali pudingozás

     Ha szegény "Öreglányom"-on működne a net, akkor most nem egy jegyzetfüzetbe körmölnék az utcalámpák narancsos fényének homályában, a hideg konyhában kuporogva egy tál epres-csokipuding mellett. De ennek is megvan a maga hangulata. Igazság szerint imádok kézzel írni és azon nagyon kevesek közé tartozom, akik még a mai napig képesek regény méretű levelet írni vagy képeslapot küldeni utazásai során és a postai vignetta helyett bélyege kérni mindezekre a postás kisasszony legnagyobb megdöbbenésére. Ugyanis a számítógép nyomtatta matrica "bélyeg" létezése óta már nem csak azt felejtették el, hogy hová tették a bélyeges könyvet, hanem azt is, hogy hol a bélyegpárna... Na igen. Ez vagyok én. De a legviccesebb az egészben, hogy bennem még él a hit, hogy egyszer emberemre akadok és email helyett posta fordultával kapok választ leveleimre.
Ha a sok-sok apró építőkocka és maszat között, amiből felépül a lelkem választanom kéne egy legfőbb jellemzőt, ami irányítja cselekedeteimet, akkor azt mondanám, hogy az ajándékozás a mozgatórugóm. Készíteni másoknak, gondolni rájuk, odaadni és várni a hatást...mintha mindig karácsony lenn. A gond csak az,hogy annyira beleélem magam a dologba, annyira várom hogy örüljenek, hogy legtöbbször csalódom, amiért nem okozok akkora örömet, mint vártam. Na igen...nehéz megfelelni az elvárásaimnak :)
De most komolyan, ez nem mások hibája, elnézést érte, csakis az enyém. Mindent túlagyalok, túl elképzelek, aztán persze rosszul esik, ha nem egészen úgy jön ki a lépés. Ezért is bírom nehezen a változásokat, mindazok ellenére, hogy eléggé alkalmazkodó a természetem. Talán csak ezért viselem viszonylag jól.
A mai napig emlékszem a legelső változás, ami lavinát indított el; az első hipermarket megépülése volt Budaörsön. Ennek eredménye az önkormányzat bevételnövekedése mellett egy piros csík volt a hegyeink között, mely ott éktelenkedett a nyugati égbolt alatt, zavarva ezzel az addig megszokott éjszakai látképet. A feketéből szürkébe vesző hegyoldal éjszakai sziluettjét egy élesen világító csík törte ketté. Mintha a világvége lenne és a táj összes békés szépsége oda folyna bele, mint valami fekete lyukba. És ez csak a kezdet volt.Mára már a csillagokat is alig látni a horizonthoz közel..
     Mostanában sokat gondolkozom azon, kicsoda vagyok. Úgy érzem elvesztem a hirdetőtáblák és reklámok fényében. Csak annyira van időm és energiám, hogy létezzek. A társadalmi elvárások egy egyre bővülő feladataim, szerepeim mellett már alig marad erőm önmagam lenni... a kislánynak a hegyről. Görcsös próbálkozásaim, hogy minél több mindent megtartsak és kiéljek eddigi önmagamból, kezd teljesen kilátástalan szélmalom harcnak tűnni. ... Ha-ha, a helyzet iróniája pedig jelenkorunk divatos mottója: "Légy önmagad!". A megoldáskeresés egyik mellékterméke, hogy újabb problémák merülnek fel. A kezdeti egy helyett nemsokára ezernyi újabb kérdés fogalmazódik meg... sosem érek a végére. Mindezen kutymasz ellenére azért akadnak állandó dolgok is, amikbe kapaszkodhatom. Kicsit olyan, mintha valami útjelzőtáblák lennének. Ezek a következők:
Az első amit megfogadtam és azóta is tartom magam hozzá, hogy nem fogadok meg semmit. Ez egy régi újévi fogadalmam, egyben baráti ígéret is. Jó pár év távlatában azt kell mondjam remekül bevált! Minek további fogadkozásokkal tetézni az egyébként is magas elvárásaimat önmagammal szemben?
A második, hogy soha nem mondom hogy "soha". Inkább a "sose" szót alkalmazom, ha már elkerülhetetlen.
A harmadik, hogy nem reménykedem. Nem hiszek benne, de úgy is mondhatnám, nem élek vele :)
A negyedik pedig, hogy a csokipuding mindenre gyógyír; még a kora hajnali agymenésre is. És ezzel a gondolattal most zárom is soraimat és tekintettel az időpontra, a jégcsappá hűlt lábaimra és arra a kiskutyus jelenségre, hogy nyirkos az orrom, most inkább visszabújok az ágyikóba. Majd legközelebb folytatom valahol máshol.

  

Újévi kívánság

"Azt kívánom, hogy ebben az esztendőben szeretetáradásban fürödjön a családom, minden tiszta szívű, lelkű barátom, ismerősöm.

Az alkotók alkossanak, remekeljenek, a szerelmesek viszonzást kapjanak.

Formálódjon a világ pozitív irányba, így kívánok nektek Boldog Újévet."

Beri Róbert szívéből