Budapest közelsége ellenére egy igazi érintetlen "vadonban" nőttem fel. Egy hegyen, aminek nem csak a neve az. Budaörs városa szó szerint a lábaink alatt hever. A déli fekvésű helyoldalról 180 fokos szögben belátni a horizontot, így nekem nem volt túl nehéz elfogadnom azt a tényt, hogy a Föld kerek. Tiszta időben szabad szemmel ellátni egészen Dunaújvárosig. Nálunk még hallani a madarak hajnali csicsergését, bár a város zaja az évek múlásával egyre erősebb. Ez egy monoton búgás, ami aljas fejfájás formájában képes tönkre tenni az ember szombat reggelét. Sajnos most már ez is a csend része. Amikor elköltöztem otthonról hogy pécsi diák legyek, sokáig nyomasztott egy érzés. Nem tudtam kipihenni magam szabadidőmben, de hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni igazából mi bajom van. Aztán egy tanulós szombat délelőtt egy kis gép repült el felettünk, mire beugrott! Bár nem volt honvágy érzésem, mégis hiányzott az a környezet, ami addig, olyan sok éven át körülvett. A budaörsi reptér miatt nekem természetes a repülők motorzúgása. Hétvégente már reggel 7-8 felé motor próba van, aztán tan köröket repülnek szinte egész nap, időjárástól függően. Mivel a szüleim repülősök voltak, gyakran szórakoztunk azzal, hogy hangról megpróbáltuk megmondani milyen típusú gép repül éppen.
Az emlékem is egy ilyen tipikus hétvégi nap. Tavasz volt, a föld már felengedett és édeskésen illatozott. A levegő langyos volt és a napnak is volt már egy kis ereje. A hóvirág már levirágzott és a talaj elég száraz volt ahhoz, hogy le lehessen rá feküdni. A hóbortos szél hol gyengén, hol erősebben kapott az ember hajába. Az ég mosolygósan kék volt és vibráló szürke pamacs felhők úsztak át rajta. A fű kezdett már magához térni és a fák rügyei már csaknem pattanásig feszültek ... Én meg csak feküdtem a kert aljában, egy lankás domboldalon és hol az eget bámultam ábrándozva, hol hason, a kezemen fekve követtem a hangyákat nagy igyekezetükben, vagy a poszméheket, ahogy ki-be repülnek a földbe ásott fészkük bejáratán. A feketerigók éneküket cifrázták, miközben néha hangos csiviteléssel osztozkodtak egymással a tojók kegyeiért. Békesség volt, véget nem érő nyugalom. Nem volt olyan feladat vagy kötelesség, ami megzavarhatta volna ezeket a hosszú pillanatokat.
Az emlékem is egy ilyen tipikus hétvégi nap. Tavasz volt, a föld már felengedett és édeskésen illatozott. A levegő langyos volt és a napnak is volt már egy kis ereje. A hóvirág már levirágzott és a talaj elég száraz volt ahhoz, hogy le lehessen rá feküdni. A hóbortos szél hol gyengén, hol erősebben kapott az ember hajába. Az ég mosolygósan kék volt és vibráló szürke pamacs felhők úsztak át rajta. A fű kezdett már magához térni és a fák rügyei már csaknem pattanásig feszültek ... Én meg csak feküdtem a kert aljában, egy lankás domboldalon és hol az eget bámultam ábrándozva, hol hason, a kezemen fekve követtem a hangyákat nagy igyekezetükben, vagy a poszméheket, ahogy ki-be repülnek a földbe ásott fészkük bejáratán. A feketerigók éneküket cifrázták, miközben néha hangos csiviteléssel osztozkodtak egymással a tojók kegyeiért. Békesség volt, véget nem érő nyugalom. Nem volt olyan feladat vagy kötelesség, ami megzavarhatta volna ezeket a hosszú pillanatokat.
 |
| ...és hihetetlen, hogy találtam róla fényképet! |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése