A középiskolai évek alatt nyaranta egy-egy hétre teljesítmény túrázni jártam. Bátran állíthatom, hogy ennél az országnál szebbet keresve sem találnak! Imádom a dombvidéket, hosszú füves lankákkal, ameddig a szem ellát! Már az első túrán is felejthetetlenre sikerült, rögtön az első napon. Bár újonc voltam, mégis csak e történtek után vigyáztak rám ekképpen. Már rögtön az első nap hatalmas hegyoldalakat kényszerültünk keresztül szelni. Előtte napokig esett az eső és nedves volt a talaj. Nagy erőkkel kaptattunk felfelé a vékony facsemetékkel viszonylag sűrűn szórt erdőben, amikor hirtelen valami furcsa hangot hallottunk és a következő pillanatban már csak azt láttam, hogy a mellettem álló fa felfelé indul. A megfigyelés helytálló volt, csak a következtetés volt téves... mi mentünk lefelé. A felső talaj réteg felázott, és körülbelül húsz centi vastagságban megcsúszott, majd elindult lejtés iránynak. Rajtam kívül még talán hárman voltak ebben a slamasztikában. Lépni szinte lehetetlen volt, mert a lábuk bokáig ragadt az agyagos földbe. Kétségbe esetten kapkodtunk fogódzó után, de a fiatal szálfák sajnos nem bizonyultak erős kapaszkodónak. Egy esélyünk volt csak a boldoguláshoz, hogy amint lehetett megszabadultunk a zsákunktól, mert az főleg a súlya miatt akadályozott minket. Illetve méreténél fogva beleakad mindenbe, és ha zsákkal hasra esünk, nem szabadulunk alóla. Segítségért kiáltani is kár volt, jobb dolgunk is akadt éppen. Illetve mi zártuk a sort, így mire észre vették, hogy baj van és visszaértek hozzánk, mi már túl voltunk a nehezén. A riadalmak után kényszer pihenőt kellett tartani. Amíg elláttuk a sérüléseinket a többiek megkeresték a zsákjainkat. Van, amelyik egészen messzire, szinte a hegy lábáig gurult. Utána már akárhogy szerettem volna sem mehettem a sor végén, de a kalandok még ennek ellenére is megtaláltak. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése