Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük lelassul az idő és mintha egy filmet néznénk, kívülről látnánk magunk. Több ilyen emlékem van, de csak egy olyan, ami mesébe illően csodálatos volt. Szikrázó napsütéses hideg téli hétvégi nap volt. Mindent vastagon borított a hó és mi, a szomszéd fiúkkal szánkózni mentünk az erdőben. Valamiért nem a megszokott szánkópályához mentünk, hanem a hegygerincen nyugatnak, Farkas-hegy felé indultunk el. Új pályát kerestünk, amikor a hegytetőn összetalálkoztunk egy másik szomszéddal, aki éppen a lovait sétáltatta. Mindennap kijártak az erdőbe pacigolni. Beszélgettünk egy darabig, de annyira hideg volt, hogy lassan búcsúzóra fogtuk a dolgot és menni készültünk, amikor megkérdezte, húzzon-e minket egy darabon? Futószár és tartalék kötél mindig volt nála, úgyhogy azzal erősítettük a nyereghez az egymás után kötött szánkókat. Felpattantunk rájuk, kinek hogy volt kényelmes, és szép lassan lépésben elindult a lovas szánhúzás. Én háttal ültem és félig fekve könyököltem a szánkómon. Mögöttünk az erdő csendben élte életét, mintha sose jártak volna benne. Ottjártunkról csak a hóba rajzolódott szán és pata léptek nyomai árulkodtak. A hó színe nem fehér volt, hanem a kék és a lila különböző árnyalataiban pompázott. A fák vékonyan és feketén nyújtózkodtak a kristály tiszta kék égbe, miközben lágyan ringatóztak, ahogy a hideg szél fújta őket. Fagyott kopasz ágaik összeakadtak és üveges hangon kopogtak. A nap, bár erősen sütött, ereje mégsem volt, csak vidámságot hozott a tájra. Aztán a semmiből egyszerre csak elkezdett apró szemekben, sűrűn havazni...és minden szállingózó hópehely szikrázva csillogott, mintha hirtelen egy karácsonyi hógömbben találtuk volna magunkat. Minden olyan végtelenül békés és tökéletesen boldog volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése