18

     Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük lelassul az idő és mintha egy filmet néznénk, kívülről látnánk magunk. Több ilyen emlékem van, de csak egy olyan, ami mesébe illően csodálatos volt. Szikrázó napsütéses hideg téli hétvégi nap volt. Mindent vastagon borított a hó és mi, a szomszéd fiúkkal szánkózni mentünk az erdőben. Valamiért nem a megszokott szánkópályához mentünk, hanem a hegygerincen nyugatnak, Farkas-hegy felé indultunk el. Új pályát kerestünk, amikor a hegytetőn összetalálkoztunk egy másik szomszéddal, aki éppen a lovait sétáltatta. Mindennap kijártak az erdőbe pacigolni. Beszélgettünk egy darabig, de annyira hideg volt, hogy lassan búcsúzóra fogtuk a dolgot és menni készültünk, amikor megkérdezte, húzzon-e minket egy darabon? Futószár és tartalék kötél mindig volt nála, úgyhogy azzal erősítettük a nyereghez az egymás után kötött szánkókat. Felpattantunk rájuk, kinek hogy volt kényelmes, és szép lassan lépésben elindult a lovas szánhúzás. Én háttal ültem és félig fekve könyököltem a szánkómon. Mögöttünk az erdő csendben élte életét, mintha sose jártak volna benne. Ottjártunkról csak a hóba rajzolódott szán és pata léptek nyomai árulkodtak. A hó színe nem fehér volt, hanem a kék és a lila különböző árnyalataiban pompázott. A fák vékonyan és feketén nyújtózkodtak a kristály tiszta kék égbe, miközben lágyan ringatóztak, ahogy a hideg szél fújta őket. Fagyott kopasz ágaik összeakadtak és üveges hangon kopogtak. A nap, bár erősen sütött, ereje mégsem volt, csak vidámságot hozott a tájra. Aztán a semmiből egyszerre csak elkezdett apró szemekben, sűrűn havazni...és minden szállingózó hópehely szikrázva csillogott, mintha hirtelen egy karácsonyi hógömbben találtuk volna magunkat. Minden olyan végtelenül békés és tökéletesen boldog volt.      

19

     A kilencvenes évek elején már elég sok nyugati hóbortot engedtek az országba. A különböző értelmetlen, menőzésre alkalmas "játékokra" gondolok, mint például a többféle színben és méretben pompázó műanyag cumik voltak, amit medálként lehetett viselni, és a takonylabdára vagy a sütemény illatú muffin babára. De ebbe a kategóriába tartoztak a külföldi pop zenekarokról cikkező ifjúsági magazinok, amik ritkaságszámba mentek. Akkoriban még divatja volt a képregényeknek is. Ha valakinek Garfield-ja volt, az tök menőnek számított. Én Zsuzsámnál láttam először, talán ötödik magasságában. A magazin lapozgatás és a képregényen röhögés hozzá tartozott a náluk töltött közös délutánjainkhoz. Valamiért egyszer elolvastuk a levelező rovatot és kedvet kapva úgy gondoltuk feladunk mi is egy hirdetést. Izgatottan vártuk a postást, de a hetek csak teltek, hónapok, sőt évek lettek belőle. Aztán egyszer csak érkezett egy levél, majd még egy, és még jó néhány. Mind határon túli magyaroktól. Többükkel éveken át leveleztem és sosem találkoztunk. Emlékszem, hogy a közelünkben, a Déli pályaudvarnál üzemeltek be legelőször fénykép automatát, aminek nagyon örültem, mert ez volt a legolcsóbb lehetőségem arra, hogy aktuális képet készíttessek magamról és azt elküldhessem levelező társaimnak. Egyszer eszembe jutott, hogy ismét felkeresem őket. Akkor elvetettem az ötletet és feledésbe is merült az egész... na de majd most, a közösségi portálok segítségével könnyebben megtalálhatom őket... talán még emlékeznek rám.

20

     A napközi egyetlen előnye, hogy otthon már nem kell a házi feladatokkal foglalkozni. Így télen, amikor csodaszép összefüggő hótakaró borította a tájat, hazaérve rögvest átöltöztünk és indultunk az erdőbe szánkózni. A hegyen keresztül csak egyetlen  autóval is járható erdész út vezet, ami valójában egy kiszélesedett vízmosás. A teknő alakú szervizút a lehető legbiztonságosabb szánkópálya. Csak egy szabályt kellett betartani: ne hagyd el a pályát. Az ember azt gondolná, hogy egy olyan magas oldalfalnál ez lehetetlenség, de minden csak sebesség kérdése. Az enyhe lejtővel induló dombtető hamarosan meredekre vált és rendesen felgyorsítja az szánt, főleg ha már a hó is rendesen le van taposva. Balesetünk csak egyszer fordult elő, még annak ellenére is, hogy sok ökörséget kipróbáltunk. Például, hogy egymás után sorba kötöttük a szánkókat és úgy csúsztunk le. Mi úgy hívtuk, "vonatozás". De ez a szerencsétlen eset történetesen egy szánkóval esett és ha jól emlékszem senkiben nem okozott maradandó károkat. A pálya alján ugyanis van egy kilencven fokos bal kanyar, az út végén pedig, a partfal tetején állt egy fa... na annak ment neki az egyik szomszéd srác. Nyíl egyenesen, megállás nélkül hagyta ki a kanyart. A szánkó pedig követte a lendület útját... fel a fára. Oldalról fantasztikusan jól nézett ki a dolog. A szánkó még egy ideig tovább csúszott a fa törzsén felfelé, majd megállt, és utasa egy szempillantás alatt meglepetten pottyant le alá a földre. Hárman kellettünk hozzá, hogy leszedjük a fa törzsére szorult szánkót.

Bírom a szánkózást, jó kondiban tartja az embert. Alig egy percnyi eszelős száguldásért akár több száz métert gyalogolni, ráadásul emelkedőnek felfelé!      

21

     Ha február, akkor farsang! Az év első vidám mulatsága, amely mára csak az oktatási intézmények egyik évszakhoz köthető szórakoztató programjává alacsonyodott. Az egyik legemlékezetesebb farsangi mulatságom az általános iskolához köthető. Zsuzsa barátommal, aki nagy ló-bolond volt, kitaláltuk, hogy öltözünk pacinak. A magunk varrta jelmeznek két része: egy feje és egy fara volt. Mindketten barnába öltöztünk és felváltva viseltük az öltözetet. Szerintünk nagyon kreatív ötlet volt, éppen ezért elszomorított minket, amikor a jelmezversenyt egy bolti hacukával nyerték meg. Vigasztalás képen jósoltattunk magunknak, és tanúbizonyságot téve bátorságunkról, összeházasodtunk a számunkra leghelyesebbnek tartott fiúval...persze csak játékból. Az esketés az egyik osztály félre eső sarkában, egy lepedővel leterített padnál végezték a végzősök. A gyűrű, amit kaptunk rézből hajtogatott karika volt... még ma is meg van; egy házikó formájú dobozkában őrzöm a többi apró emlékkel együtt.

22

     Túlélve a hídugrást, kisebb-nagyobb harci sérülésekkel érkeztünk napi menetrendszerűséggel a fagyizóhoz. Az eladó, egy fiatal középkorú hölgy, Szilvi akkor még nem is sejtette, hogy komisz csínytevéseinkre idővel szép emlékként gondol majd vissza. Mi ugyanis égetnivalóan komiszak voltunk. Pusztán a jelenlétünk, ahogy kilenc gyerek lerohan egy fagyizót, megrémisztheti az embert. Ráadásul mi mindent bevetettünk, hogy zavarba hozzuk szegény fagyis lányt. Olyat kértünk, ami nincs, aztán hosszas gondolkodás után illetve két gombóccal később ismét ugyanazt, ami nincs. Vagy az ellenkező irányba mutattunk, mint ahol a kért fagyi volt...
A picurka fagyizó előtti beton placcon fehérre festett kerek fém asztalok várták a vendégeket, közepükön színes napernyővel. Mindig ugyanahhoz az asztalhoz ültünk. Azonban létszámunkból kifolyólag, négy szék kevésnek bizonyult, ezért kölcsön székekre is szükségünk volt, amit a többi asztaltól vettünk el. És ha ez még nem lett volna elég, mindezek fejében, hogy hangulatosabb legyen a nassolás, a napernyőt is magunkra húztuk. Viselkedésünk akkora nem tetszést keltett, hogy még a főnök is eljött egyszer, hogy ránk pirítson. Jól megtermett ember volt, úgy hogy egy ideig nem mertünk rosszalkodni, ami nálunk azt jelentette, hogy a napernyőket is visszaállítottuk :) Sokáig kellett győzködni a fagyis lányt, hogy jó móka ez, próbálja ki velünk és csatlakozzon hozzánk az asztalunkhoz, meghívjuk egy fagyira. Végül beadta a derekát és nagyon jól érezte magát velünk.
Személy szerint, én szerettem nála lógni, sokat beszélgettünk. Egy év múlva áthelyezték és a testvére, Erika vette át a helyét. Természetesen Ő is megkapta a kötelező kiképzést és vele is nagyon jó barátok lettünk.

   

23

     A szikrázó nap, a hűsítő víz és a forróságtól édesen illatozó nyárfák minden gyereknek kedvet csinál egy kis hideg nyalánksághoz. A táborhelyünkhöz legközelebb eső fagyizó, körülbelül három kilométerre a délegyházi vasútállomás mellett egy kis gomba épületben kapott helyet. A kiadós séta felért egy kalandtúrával. Félig megkerülve a tavunkat, végig az akácerdő mellett, kiértünk a falu végbe, ahol takaros virágoskertek és veteményesek alatt haladtunk el, egészen a szomszédos tóig. A Kék-tó egy hatalmas tórendszer, kisebb-nagyobb csatornákkal, szigetekkel, félszigetekkel és lagúnákkal. Az ottani házakat számos híd köti össze a szárazfölddel. Az egyik ilyen hídhoz kifejezetten sok élményünk kötődik. Mivel a csónakok már kezdték megadni magukat, találnunk kellett valami mást, ahol levezethettük energiáinkat. A tikkasztó hőségben gyakran mártóztunk meg a lábánál, amikor valamelyik fiú kitalálta, hogy ő márpedig a hídról szeretne csobbanni egy nagyot. A fürdőzések miatt már ismertük a víz mélységét, ezért csak azt ellenőriztük le búvár merüléssel, hogy a nincs-e a híd alatt egy hidegebb vízréteg. Eleinte csak a híd aljáról lógva ugráltunk, majd felbátorodtunk és már nem csak a korlátba kapaszkodva kívülről, hanem azon ülve jól elrugaszkodva is. A biztonság kedvéért egyikünk mindig a vízben maradt, ha valamelyikünk rosszul esik, vagy görcsöt kap a lába, segíthessen neki. A sok száz ugrás között csupán kétszer volt szükség erre a biztosításra. Egyszer az egyikünk egy félresikerült fejes okozta megszédülés miatt nehezen talált a felszínre; másodszor pedig az iszapba hajított sörös üveg vágta lábsérülés miatt.

A legtöbbször életveszélyes, elmebeteg ötleteink voltak, már ami a szórakoztató időtöltést illeti, de mindig vigyáztunk egymásra. 

           

24

     A bányatavi nyaralás lényege a vadkempingezés mellett, a vízközelség. Na de milyen víz! A legtisztább, átlátszóbb, legédesebb víz, aminél keresve sem találni jobbat az országban. A bányatavakat övező balesetek mindegyike elkerülhető lenne kellő odafigyeléssel és bizonyos szabályok betartásával. De ez a rossz reklám legalább elrettentette a fürdőzni vágyó tömegeket.

 A sátortábor felépítése után az első és legfontosabb feladat a bóják kihelyezése, ami a mi esetünkben két darab, kötélen kihúzott és lehorgonyzott citromsárga felfújható matrac nudli volt. Ez adta meg a napi pancsolás és vízi játékok keretét. Napszakoktól függően a víz adta szórakozási lehetőségek bőséges tárházának szinte mindegyikét kipróbáltuk és gyakoroltuk is. A reggel egy friss, ébresztő úszással kezdődött, aztán egészen sötétedésig folyt a hangos fürdőzés, hogy szinte csak enni jöttünk ki a partra. Eleinte gumicsónakokkal, matracokon evezve felfedeztük a tó összes rejtett zugát. Átúsztunk a szigetre és a túloldalán ismét vízre szálltunk. Órákat töltöttünk a vízen csak úgy, sodródva hason fekve a matracon, miközben kémleltük az alattunk elterülő élővilágot. A kristálytiszta vízben több méteres volt látótávolság. Az ember teste szó szerint vakított a víz alatt, ahogy rásütött a nap, mintha sellőkkel lett volna népes a tófenék. A hínárok még kevés helyen nőttek fel egészen a vízfelszínig, és jelenlétük még rejtelmesebbé tették a tavat.  Volt két zátonyunk a sziget két oldalán, majdnem szemben egymással. A mi oldalunkon lévőt Sirály szigetnek neveztük el, a másikat Kacsa szigetnek. A névadó ötlet egész egyszerűen az volt, hogy az egyiken sirályon, a másikon kacsák szoktak pihenni. Gyakran eveztünk el hozzájuk és napozgattunk a bokáig érő meleg vízben. A felnőttek, bár elmeséltük nekik hová tűnünk naphosszat, nem tudták hová tenni a dolgot egészen addig, míg el nem jöttek velünk és végül ők is ott ragadtak.

     Összesen három gumicsónakunk volt, két nagy és egy még nagyobb. Ezeket fejjel lefelé fordítva egymásra tettük, úgy, hogy a két kisebbet összekötöttük, a nagyot pedig piramisszerűen a tetejére húztuk. Erről a hatalmas építményről aztán, mint valami toronyról ugráltunk a vízbe különböző figurákat. Ugrottunk mi fejest, seggest, csavartat, bombát és ha sikerült elég lendületet venni, még a szaltó is kifért! Ez a csónakhalmaz volt a színtere legkedveltebb játékunknak, a "bújócska-fogócskának". Lényegében fogócska volt, úszva. A gyors kifáradás miatt vegyítettük a bújócskával, miszerint el lehetett bújni a fogó elől és ha nagyon kimerültünk a csónak volt a ház, amit fogva védettséget biztosított. A fiúk, mivel kicsit idősebbek voltak, úgy menekültek meg, hogy alámerültek. Olyan mélyre úsztak, ahol már nem lehetett látni őket és a nyomást is kellemetlen volt elviselni.

Estére, bár rettenetesen elfáradtunk, mégse kellett kétszer mondani, hogy irány a tó és fürdés!