Tétova a tenger apály idején. Hófehér fodrai egyhelyben vesztegelnek, mint megbokrosodott lovak, s dühük lassan elcsitulni, ahogy visszahúzódik az ár. Robaja egyre halkabb, felszíne is kisímul. Már nem mutogatja mérges zöld hullám-fogát. Csak az ég kékjét tükrözi csendesen és hallani engedi a parti madarak vegyes hangzavarát.
A varázslat, amivel az idők kezdetén magyarázta az ember a dolgok mikéntjét, s amihez mind máig úgy ragaszkodik magyarázva vele a végtelen ismeretlen elemeit. Fény... Sötétség... Mágia... Vonzerő... Sors... Szerelem.
Tűz. A Nap tüze, az Élet szikrája, a szerelem lángja. Mind, ami izzik, elemészt, felperzsel és fellángol újra meg újra, amíg világ a világ.
A máglya, ami mindezt szimbolizálja ezen a jeles napon. De mi halandó városiak beérjük a tábortűzzel is; hiszen fénye s melege ugyanolyan. És rengeteg jelentéssel bír. Behálőzza egész életünket, mindennapjainkat is. A tűz, mint lelkesedés, hogy legyen motivációnk célokat találni és elérni azokat. A tűz, mint erő, hogy képesek vagyunk bármire, felperzselni akár a fél világot is az eszméinkért. A tűz, mint az élet kialakulásának legősibb szükség eleme, mely fékezhetetlen vad hatalmasságként perzseli fel a vidéket, akár csak a vágy, ami ha csillapítatlan, elemészti a lelket, ha viszont célba talál, szikrái futótűzként bizsergetik végig az ember minden egyes idegszálát a kis lábujja hegyétől a feje búbjáig.
Sárosiné Mikó Ágnes: Nem csoda elérni...
Ha lenne koromból gömbölyűszép száz év,
nézhetnél akkor is szerelmesen rám még,
s az ezernyi ránccal is kedves arcomra,
ha rajta nem múló mosolyom ragyogna,
és hangom hallatnám varázsos énekként,
amelynek dallamát lelkedbe rejthetnéd,
s szemem kékségét is gyönyörűnek látnád...
Jaj, csak bolondozik tréfás kedvű drágád!
Nem csoda elérni mégis azt a százat!
Csak tartsd meg, Istenem: jó párom is társnak!
/A vers megjelenését a szerző jóváhagyta. Ezúton is köszönet érte!/
Pirkad
Sose hittem volna, de pirkad a hajnal;
alig tért aludni, de fénye már itt sarkall.
Csillagok, fáradtnak tűnik arcotok;
megértem, hisz alig aludtatok.
Fényben dúsan úszó, hosszú volt a nappal;
szikrázott az légkör, égő szirmaiddal.
Meleg lett az éjjel, pimasz, szemtelen;
szerelemre éhes, kéjes, nemtelen.
Megtéveszt a látvány békés türkize;
csillagokkal szétszort álom Tethyse.
Ámulom a színed, hagyom, hadd vigyen;
s látva téged hazarepül szívem.
"Nem az számít honnan indultsz, hanem hogy milyen döntéseket hozol arról, hogy hova akarsz jutni.
Utad során sokan írigyeid, és kritizálóid lesznek, szerzel sebeket, de ez ne térítsen le az utadról...
Ha valamit igazán akar az ember és megálmodta már félig meg is valósította."
Májusi orgonára leltem... és belém hasított a felismerés! Télt követ a tavasz és utána a nyár jön. De nem itt. Az állandósult 12 fok ámbár kellemesen hangzik, valójában nem az. Nyáron nem. Nekem nem. Az ember természetesen sok mindenhez képes alkalmazkodni, de nehéz levetkőzni a régi szokásokat... csak azt nem hittem volna, hogy pont a négy évszak lesz ez. A sok új, jó és értékelendő lehetőség mellett rájöttem, hogy az én lelkemet megviseli, ha nincsenek évszakok. Nem csíp a reggel egy forró nyári nap előtt. Nem feszíti szét bizsezgéssel egész testem egy közelgő zivatar. Nincs égzendülés-földindulás. Nem édes a levegő és nincs illata a földnek... Itt minden csak "mintha", ahogy az emberek nyitottsága is. A többség képmutató, cukor szirupos udvariasságba csomagolva. Nincs bennük őszinteség... talán az eső mosta el.
Forróságra vágyom; izzadni, mely sóssá teszi bőröm ízét szám körül. Illatokra szomjazom, mik eltelítik elmém és érzésekkel vérteznek fel, boldogsággal! Kell az akác, a hárs, a nyár, az olajfa negédes, bódító illata, mely megüli a szélcsendes nyár estéket. A repce és a rózsa vagy a tölgyfa kérgének illata. A balatoni iszapos édes nádas... Ez mind Otthon maradt.
Droznyik Álmos: Tenger és orom
Tördelt apályon keskeny csík a Nap,
a Hold rezgése alvadt kékítő,
s a hullámok zajába nyelt idő
hármas kezébe zár a pillanat,
még eszmélek a csillanó kövön
de megfeszít a Hold tekintete,
s ritmusba érve lélegzek vele,
míg elborít a sík homályözön,
csökönyös szikla, megkövült halál
különös téboly tengelyébe dől,
s felette hosszú évek árnya őriz
és elveszít és újra megtalál
és átölel majd legvégül a föld,
- s elillan majd a vízzel egyszer ő is.
Forrás:
https://www.poet.hu/vers/306633
