Szeretnélek újra látni,
ölelő karomba zárni,
kutatni fénylő szembogarad,
nézni hosszan, hallgatag.
Oldaladon sétálgatni,
zöldellő réten futkározni,
megmászni Veled az ormokat,
elfoglalni a tornyokat.
Naphosszat az eget nézni,
bárányfelhőket kémlelni,
ábrándozni mi lesz velünk,
... ha mind a ketten hazamegyünk?!
Elválunk majd szépen, csendben?
Együttlétünk dédelgetve?
Bolyongunk egy újabb hétig?
A viszontlátás reményéig?
Tehetetlen, fájó szívem...
Szétválaszt az élet Minket...
Gyermekkori kötetlenség
mára már csak halvány emlék.
Megtennék én bármit Érted!
Bár ne kéne messze éljek...
Eljátszom a gondolattal,
hogy hazavársz minden nappal!
Izgatottan kelek útra,
ölelés mámorától hajtva.
Könnyen megy így minden munka,
nem csüggedve, búslakodva!
Végre eljön szombat reggel,
mikor haza látogat az ember.
Felkeresi a szülői házat,
egy napra ismét gyerekké válhat.
Nem nekem kell porszívózni,
az ebédhez is csak krumplit mosni,
jut idő a minden másra,
a várva-várt találkozásra!
Kapu gördül, kocsi beáll,
Valaki már nagyon vár rám.
Megdobban mindkettőnk szíve,
eljött a pillanat... végre!
Olyan nagyon hiányoztál!
Te tiszta szívű igaz barát!
Gyere ide! Bújjál hozzám!
Drága... Édes... Kiskutyám!
Budapest, 2015. 04. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése