Ha valami baj ér, dobd a földre, hajítsd a vízbe és csak annyit mondjál:
Gyűrűm, gyűrűm fuss oda,
vár a tavasz pitvara.
Vár a szép nyár udvara,
őszi kincses kamara.
Tél szőnyegén gyorsan fuss el,
Újév parazsáig juss el! "
Pár hete bukkantam rá a YouTube-on gyerekkorom kedvenc meséjére, a "12 hónap" - ra!
Így keressétek:" 12.Hónap Teljes Mese"
Boldog, Egészségben és Sikerekben gazdag Új Esztendőt kívánok Mindenkinek!
Elkészítés:
Végy egy tetszőleges, kb 2 dl űrtartalmú, lehetőleg kedvenc bögrét. Tegyél bele 2 teáskanál keserű kakaóport, 1/2 mokkáskanálnyi fahéjat, 5 db (Canderell) édesítőt. Mikróban forralj fel 1,5 dl tejet. Ezt folyamatos kevergetés közben öntsd a bögrébe lassan. Addig keverd, amíg az összes kakaópor csomó fel nem oldódik. Ezután jöhet a tejszínhab! Ebből annyit használj, amennyi jól esik, nem ítélkezem :D
Karácsonyi töltött kalács
(És csak halkan súgom meg, hogy a tészta a kürtöskalács receptje.)
Hozzávalók a tésztához:
- 450 g búzafinomliszt
- 125 g margarin
- 60 g zsír
- 50 g porcukor
- 1 csomag (7g) szárított élesztő
- csipet só
- 1 db tojássárgája
- 50 g 30%-os cukrozatlan habtejszín (én tejszínhabot nyomtam bele, mert csak azt volt éppen itthon) 😄
- 1 dl kézmeleg víz
- Kenéshez 1 db tojás külön választva! (Előbb a sárgájával, majd a fehérjével fogjuk megkenni a rudak tetejét sütés előtt.)
Először a tölteléket készítsük el, mert ki kell hűlnie mire megpihen a tészta és kenni lehet.
Hozzávalók a mákos töltelékhez:
- 100 g darált mák
- 6 dl tej
- 2 alma reszelve
- 2 db citrom lereszelt héja
- Sárgabarack lekvár ízlés szerint
- 150 g mazsola, kandírozott narancs héj vegyesen apróra vágva
- 1 teáskanálnyi fahéj (vagy ízlés szerint)
Mákos töltelék elkészítése:
A mákot egy lábasban öntsük fel a tejjel és gyakori kevergetés mellett lefedve addig főzzük, amíg sűrű nem lesz. Amikor langyosra hűlt adjuk hozzá a reszelt almákat, citrom héjat, a felaprított mazsolát, fahéjat és a lekvárt ízlés szerint. Jól keverjük össze és tegyük be a hűtőbe, hogy összeálljanak az ízek.
Csokis töltelék hozzávalói:
- 450 g sárgabaracklekvár (1 db Lidl-is üveges)
- 8 evőkanál keserű kakaóporral
- 4 evőkanál darált keksz
Csokis töltelék elkészítése:
Az egészet öntsük egy tálba és jól keverjük össze. Felhasználásig tegyük félre.
Ezután nekilátunk a tésztának.
Tészta elkészítése:
A tészta hozzávalóit egy tálba mérjük és a kézi robotgép dagasztó fejeivel az egészet jól összedolgozzuk. Addig gyúrjuk, míg egy homogén tésztát nem kapunk.
A kész tésztát hűtőbe rakjuk egy órára.
Amikor letelt az egy óra a tésztát kinyújtjuk kb 2-3 mm vastagságúra.
A tölteléket egyenletesen kenjük el rajta majd teketjük fel rúdnak. A tepsi méretétől függően feldarabolhatjuk kettő vagy három darabba.
Sütőpapírral bélelt tepsire helyezzük a rudakat és a tetejét kenjük meg tojássárgájával majd tegyük a hűtőbe 30 percre pihenni. Aztán tojás fehérjével is megkenjük és ismét betesszük a hűtőbe 30 percre.
180 fokos sütőben addig sütjük, amíg a teteje aranybarnára nem sül.
Szeretetteljes Békés Karácsonyt kívánok.
Fák sóhaja
Zöld a fáknak kérge mind,
levelét elvesztve
várják mind a fagyos kínt
tavaszig dermedve.
S rajtuk égbolt kékje csüng
enyhe szellőt sóhajt;
gyönge napfény szirmot bont,
de kenyeret nem óhajt.
Apró parázs szikra hajtja,
mosolyt küld a tájra;
e kedves öröm lelket önt
a megfáradt világba.
Hartlepool, 2020. December 15.
Nagy örömmel tölt el, hogy ajánlhatom mély megbecsüléssel tisztelt kedves ismerősöm, Kóté Zsolt Miklós képeit!
Varázsoljon el titeket is!
A mérhetetlen ismeretlen csodás megnyilvánulásának megmagyarázhatatlan rejtélye - Kóté Zsolt Miklós kiállítása
"Kóté Zsolt Miklós képeinek felszínéről, e fotográfiák által jelölt látvány felületéről többféleképpen is közel kerülhetünk ahhoz, amit ő „A mérhetetlen ismeretlen csodás megnyilvánulásának megmagyarázhatatlan rejtélye”-ként emleget.
Több, mint valószínű, hogy az említett rejtély végtelen sok féle képpen átélhető, ám mégis engem ért az a megtiszteltetés, hogy a látogatókat kézen fogva bevezessem a Zsolt által átélt rejtélyek átélésének erdejébe.
Én azt kérdezem: mit jelent az, hogy rejtély?
A rejtély szorítás a mellkasban. Izgalom, kíváncsiság. Nyugtalanság, hajtóerő. Hiszen kibillentő aggodalom – abban a tekintetben, hogy általa tudomásunkra jut egy addig ismeretlen dolog. A látóhatárunkra került dolgot sehogyan sem érjük el, miközben karnyújtásnyira van tőlünk egy láthatatlanná tevő köpönyeg alatt. Nem tudjuk mekkora, nem tudjuk pontosan, hogy miből van. Érezzük az illatát. A szagát. De az ízét nem. Valahonnan tudunk a létezéséről, de nem értjük. Halljuk, de nem látjuk. Látjuk, de nem halljuk. Valami mindig hiányzik a megismeréséből, s pont ez tartja életben.
A rejtély misztérium. A rejtély az örök titok. Szerintem a rejtély Zsolt fotográfiáiban az élet és a boldogság misztériuma.
A rejtély erejét megtapasztaló fotográfus hasonlít arra, aki szomjas. Azzal a különbséggel, hogy az ő szomja nem vízre vágyik, hanem szomjra. Szomjas a szomjúságra.
„A valóság szimbolikus látása elsősorban nem okkult, pszichikus, vagy archetipikus „mögöttes” tartalmak látását kell jelentse, hanem az életnek, mint végső misztériumnak a megértését – különben csak a jelenségvilág szövevényét tesszük még bonyolultabbá.” - mondja Pressing Lajos. *
A fotográfus a látnivalók képpé transzformálása közben a saját gondolatiságát hozza felszínre. A képek belsejében tanulságok ülnek, olyan mélyen, hogy azt szintetizálni még maga az alkotó sem képes újra soha. A teremtett kép, vagyis a műalkotás természetéből adódik, hogy mindig az átélő pszichikum totalitását érinti, hogy csak totalitásában érthető. „A kép teljességgel soha nem fejthető ki, nem magyarázható meg, csupán átélhető, tapasztalható.” ** Akárcsak maga a valóság. Szimbólumok sokaságát állítja párhuzamba, és ezek összhangzattana alkot egyfajta új tanulságot. Ebben az a legérdekesebb, hogy fogalmak változnak így látvánnyá.
Zsolt képeiben a valóság letisztított formában jelenik meg, a dolgok mögé koncentrál, például akkor is, amikor a fény csillanását figyeli egy szék háttámláján, a semmibe nézve. A képek összerendezett halmazában azt látjuk, ami külön-külön egyiken sincs, a rejtélyt. Zsolt kérdését. Zsolt küldetését. Zsolt legféltettebb titkait.
Érdekes tulajdonsága a képeknek, hogy amint kiszakítjuk őket a valóságból, máris elidegenítődnek eredeti jelentéktelenségüktől és más, új szimbólumokkal ruházódnak fel. Amint megörökítünk egy pillanatot, azon nyomban vizuális nyelvünk részévé válik – miközben ezt a nyelvet mi magunk, az alkotók is beszéd közben, beszélve tanuljuk meg. Ez a mérhetetlen ismeretlen. Ez az improvizáció maga az út, s maga az út a cél. „Új világot teremt magának, hogy ismét elvesszen a teremtett formák sokféleségében.” ***
És hogy milyen az út? Megint csak sejtelmeink vannak, de az biztos, hogy magányos és nagyon személyes. A fotográfia nem kicserélhető, hiszen az alkotó maga volt jelen az adott helyzetben. „A szeretet eltűnik, ha általánosítunk, ha személytelenítünk.” – mondja Feldmár András. **** – „A személyesben megjelenik a másik ember, apró részletekben, élesen, tisztán, felejthetetlenül. A személytelen olyan, mint egy álarcosbál, izgalmas, de furcsán üres és jelentéktelen. (…) A szépség össze van kötve azzal, mi az, amit szeretünk, és mi az igaz. Egyenlőségjel van az igaz, a szeretet és a szépség között.” *****
A kiállítást szeretettel megnyitom."
/A Fehér Vera
* Pressing Lajos – A boldogság mint misztérium - Négy tanulmány. A transzformáció mítosza/ Az egylényegűség. ORIENT PRESS, 1993. 165.o
** Ugyanott. 168-169.o
*** Ugyanott, 235.o
**** Feldmár András – Személyes és személytelen. HVG Könyvek Kiadó, 2020. 5.o
***** Ugyanott, 9.o./
https://vimeo.com/485889339
"Sok szeretettel ajánlom a kiállításmegnyitóról készült felvételt. Köszönöm szépen Madarász Csabának.
A kiállítást megnyitotta: A Fehér Vera, fotográfus
A kiállítás házigazdája: Mátyus Kriszta, fotográfus
A megnyitó performansz vendégei: Szabó Ágnes, táncos
Farkas János, zene- és hangterapeuta
András Sándor, zenész
Punktum Galéria és Műhely - Budakeszi, 2020. november 6."
Kóté Zsolt Miklós
Látogassatok el a weboldalaira, megéri!
https://www.facebook.com/zsolt.kote
https://www.lensculture.com/zsolo
https://www.zsolophoto.com/
https://www.instagram.com/zsolophoto/
https://www.behance.net/rajzokavizen
MEGHOSSZABBÍTVA!!!
2021 Január 31-ig!
"Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben."
Márai Sándor
Hóembernek pici szeme szén,
Lustán pislant, fadugó az orra,
Vásott teknőt visrl a fején. "
Közeleg a Karácsony, az év legmeghittebb időszaka számomra. Mert hiába nőttem ki a gyerekkorból, még mindig várom a varázst. Persze nem valami konkrét csodát, hanem azt a huncut, bizsergető érzést, ami ilyenkor az ember szívébe fészkeli magát. Az ősszel orgikus színpompával lehullott levelekkel együtt a már-már viharos csípős szél lelkemből is kifújta a sok kuszaságot, így lecsupaszoda akár a fák könnyebben számot vethetek életem dolgai felett s mintegy megtisztulva várhatom a megváltást, a békét. Egy elcsendesült, nyugalmas bezárkózást. Téliálmot aludni egy gyertyafénytől pislákoló sárgás-homály meleg világban, melynek fűszeres mézeskalács illata van és csöndjét csak néha töri meg csengettyűk éles csilingeléseként ható kuncogó gyerekhangok... El a valóságból, a vastag puha csillámló hótakaró alá megélni ezt a békét.
De itt másképp van. Itt nincs hó, csupán néha az illata, ami viszont annyira erős, hogy agyamban azt a képzetet szüli, hogy hópelyheket vélek látni! Nagyon hiányzik a hó. Kell ehhez a lezáró folyamathoz, mint valami indikátor. De ennek hiányában olyan felemásnak érzem magam, olyan elveszettnek és bizonytalannak. Hiába a sok évnyi átélt tradíció emléke, nem létező félelmek vertek éket bennem; a tudatom és hitem közé... Nincs Karácsony hó nélkül?! - ezt érezteti.
És nem kell sok idő... átállsz a "másik" oldalra. Már november végén látod a feldíszített fenyőfákat a nappalikban, előterekben, ahogy fényükkel betőltik a besötétedett délutánt hazafelé jövet az ünnep meghitt hangulatával és akarni fogod. Neked is kell ez az érzés, hó híján... kell valami, ami elindítja benned a Karácsonyt. És mikor eljutsz végre erre a megváltást jelentő gondolatra, elfog a bűntudat. Mert nem elég a dekoráció a lakásban! Több kell annál! Kell a fa is... A Szenteste faállításának hagyománya nagy jelentőséggel bír nekünk, magyaroknak. De számít ez, ebben a helyzetben? Ha nincs hó, ami felbillentse a kapcsolót, a lakás dekor meg nem elég, még az adventi koszorúval és kalendáriummal együtt sem, akkor lehet-e tisztességes megalkuvás az, hogy a Karácsony érdekében előbb állítjuk a fát? Mert hiszen ezzel pont a Szentestét fosztjuk meg a varázsától! ... Van jó megoldás? Azt leszámítva, hogy a hiba már megint bennem van, nekem kell magamon dolgoznom és átalakítani az értékrendemet, idomulva ehhez a multikulti jelenhez... Nagyon nehéz annak lenni, akik voktunk otthon, mert nem biztos, hogy tényleg azok vagyunk. Így eljönni, felnőttként, szinte teljesen letisztult személyiséggel, majd mégis rájönni, hogy talán az egész csak egy elvárásoknak megfelelő látszat volt... egy burok? Ez félelmetes felismerés, ami egyszerre nyomasztó és felemelő. Inkább nyomasztó... Vajon lesz erőm megbírkózni ezzel? Magammal... újra? És egy kis hó segítene ebben vagy továbbra is eltakarná előlem az igazságot?
Múlthét végén olvasva a közelgő eseményeket, ismét felcsillant a szemem. Talán most végre láthatom a sarki fényt! Azzal, hogy 7 szélességi fokkal északabbra köktöztem (ami nem tűnik soknak, mégis a keleti horizonton túl Dánia partjait fodrozza a tenger) ráadásul egy kevésbé fényszennyezett helyre, mint Budapest, azt gondoltam több esélyem lesz majd látni ezt a hihetetlen égi jelenséget... De nem. És nem azért, mert folyton esik az eső... azt nem. Csak vagy borult az ég, vagy telihold van. Lassan az az érzésem, hogy itt folyton telihold van. De legalább a Halloween misztikusan telt... vonító farkasemberekkel tele.
Alig bírtam aludni éjjel. Folyton azon kattogott az agyam most, hogy kinyitottam az ajtót és világgá eresztettem az ötletem, de vajon ki aratja majd le érte a dicsőséget? Ki lesz az, akit elismerően vállon veregetnek? Tudom volt már fotópályázat és kiállítás is légi felvételekből és azóta már a dróntechnológia lakossági felhasználásának népszerűsítésére is volt hasonló kezdeményezés. De ez más. A világ fentről, valódi műholdas képeken! Ilyen magasara nem megy drón. Most az okostelefonokon a sor, hogy bebizonyítsák oktatói mivoltukat!
Önzőnek érzem magam, mert kizárólagos elismerésre vágyom. Pedig a lényeg nem az, hogy kinek az ötlete volt, hanem maga az ötlet! Manapság már majd' minden tizenévesnek van saját okostelefonja, amivel felfedezheti a világot, ha akarja. Jó lenne, ha ennek a hatalomnak tudatában lennének, legalább olyan szinten, hogy felismerjék milyen hatalmas is a bolygó, amelyen élünk és bármi is történik velük mindig lesz hely, ahol újrakezdjék vagy folytassák az életüket ahelyett, hogy eldobnák, mert azt gondolják nincs hovatovább.
Nekem ez menedék. Így szemlélni a világot, bejárni virtuálisan, mégis a valóságban. Aki ismer, tudja mennyire imádok utazni, felfedezni, rádöbbenni az élet, a világ szépségeire, még a mesterséges produktumaira is. Ezért nem tudok aludni utazás közben, mert látnom kell, még akkor is, ha már ezerszer láttam, mert mindig más.
...
Én későn jöttem rá, hogy ebben éltem és elkanyarodtam erről az útról... Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy ez hiányzik az életemből... nagyon is.
Láttam egyszer egy ismeretterjesztő filmet a Kínai Nagy Falról. Azt hiszem az indította el bennem ezt a hatalmas világ megismerési "kényszert". Arról mesélt, hogy az nemcsak egy fal, egy védvonal, hanem egy sárkány, ami védelmezi Kínát. Gondolom azért tálalták így, hogy az építése során megkövetelt emberéleteknek egy magasztosabb, misztikusabb célt sugalljanak. Igaz a fal nem egy összefüggő építmény, hiszen több vonulata/szakasza van, melyek korban is máskor épültek, de a legenda szerint a sárkány farka mélyen a szárazföld belselyéből indul, tarajos háta végig kúszik hegygerinceinek sokaságán, félelmetes feje pedig Pekingben, a Pohaj-öbölben torkollik a tengerbe. A film ugyan mutatta ezt a fejet, de becsületemre mondom, a mai napig nem sikerült megtalálnom a térképen, ami elszomirít. Azóta amikor időm engedi, kedvem tartja elindulok barangolni a nagyvilágban. A szinte végtelen nagyság utáni első benyomásom a döbbenet volt. A pusztítás látványának kézenfoghatósága. És nem csak az emberi jelenlét okozta károké! Látni a szabályos kerek krátereket Szibéria legeldugottabb északi részein, melyeket a kísérleti atomrobbantások okoztak. Vagy az ugyanezen okból mindörökre eltűnt szigetek körvonalait. A külszíni bányászat sebei, melyek mintha szó szerint sterilizálták volna az adott területet. Vagy a folyószabályozásokat, ahol egy csatornával nyíl egyenes vonalban átvágtak biokultúrákat, élőhelyeket. Gátakat, melyek völgyeket tüntettek el... De mindezek mellett a bolygó természetes sebei is gyönyörűen kirajzolódnak. A hegycsuszamlások, vulkán kitörések, jégkorszakok véste kráterek és az azokban keletkezett tavak színes vizek. Megmutatja magát a természet sokszínűsége. A déli tengerek úszva vonuló jéghegyei, a rikító színben pompázó virágos mezők és az emberi élet jelenlétének szimbólumai: völgy hidak árnyékai, parkok mesterien szimmetrikus képe, napkollektor parkok rendezett sorai a semmi közepén, szélerőművek tarkította élénk zöld búzamezők, vagy az ezernyi parcellára osztott rízsföldek csillogása. Hihetetlen sokszínűség és változatosság, mely a gyönyörködésen túl újabb és újabb kérdésekkel tartják frissen az elmét. Mert sokmindent találtam, amiről magam se tudom mi lehet :)
Talán féléve már, hogy életem első okostelefonja büszkén, de kitartóan haldoklik. Ezen apropóból arra gondoltam ideje közzé tennem legújabb hóbortomat. A képeket hamarosan megtalálhatjátok az "Enci fotó" facebook oldalon. Addig egy kis kóstoló ;)
Olyan ez a város, mint az emberélet középkora delén. Túl a fénykorán, szívében tüskékkel, lelkében törésekkel.
Felnőtt és egyedül kell boldogulnia, messze az ismert vidéktől. Magára maradt és kiégett, nincsennek hosszútávú céljai, máról-holnapra él. Persze vannak próbálkozásai, de a tehetősebb húzóerő cserben hagyta, így csak vergődik szegény, miközben megpróbál jó maradni.
Látott már szebb napokat is - mondják.
Keserűen romantikus ahogy remél és mocskos utcáinak rongyai alól időnként kicsillan valaha volt fénye, a benne rejlő csoda.
Nem ezt érdemelte. Szeretném, ha újra "boldog" lenne!
Ilyenkor eltűnődöm... Mi a jó fenét csinálok én a tömérdek szabadidőmben?!
Hogy pazarlom az időt! A lehetőségeimet, hogy jobb lehessek! Több!
Szégyellem magam.
Uh, uh... Lehet, hogy van egy olvasóm! Persze magamat kivéve... Bár az igazat megvallva az sem kizárt, hogy én vagyok/voltam az szerkesztés közben :) Igen ez több, mint valószínű. Mindenesetre jobb kedvem lett tőle. No, nem mintha világhírű blogger akarnék lenni. Igazából meglepett. Persze, tudom, hogy nyilvános az oldalam, csak nekem ez amolyan digitális napló féle... egy e-napló :D
Volt, idő, amikor naplót írtam, de mindig féltem, hogy rossz kezekbe kerül, hiába csak leírt gondolatok. A gond a véleményekkel és az őszintén leírt érzésekkel volt; azokat féltettem. Jogosan. Azóta semmi személyeset nem írok le. De ez más. Már más. Másként gondolok erre az egészre. Nincs semmi titok abban, amiket írok. Ezek csak a gondolataim, amik időnként megrohannak, feltorlódnak és annyira megtőltik a kobakom, hogy ki kell írnom magamból mielőtt teltház lenne és elmarad az esti előadás :D
Egy időben verseket írtam, de az elmúlt :) Meg van még az a képességem is... valahol a sok cucc alatt hever, elveszve az agyalapi mirigyem bal hátsó kvadránsánsk jobb felső csücskében... de van más, szavak nélküli önkifejező hobbim is.
Belefáradtam a szavakba. Szeretem a csöndet; mindig is szerettem.
Nem is tudom... Biztos bennem van a hiba, hogy minden félsz nélkül sétálgatok este... de annyira imádom ezt a csendet. Amikor elindultam az ég borulni kezdett és a semmitmondó alkonyi kék ég átvedlett valami földöntúli misztikus zölddé. A lenge, bár már kissé pimasz esti szellő szantálfa füstölő illatát csempészte a kéményfüstös éjszakába. Az ablakok rolói mind behúzva, hogy csak a fény sárga színe szűrődik át rajtuk, mintegy szimbolizálva a meleg családi fészkeket. Eközben a már feketére vált égen komiszul kacsintgat egy fényes csillag az előtte elvonuló rózsaszín fellegek között, amik esőt ígérnek.
Szóval igen, szeret éjszaka sétálni, bízva abban, hogy nem érhet utól a rossz.
"Az idő olyas valami, amit senki nem tart tiszteletben manapság. A szerető szívnek ki kell állnia az idő próbáját. Benne lakozik az erő, hogy várakozzon, hiszen nem fél az időtől. Csak szetetni tud. Csak arra képes, méghozzá örökké."
Ifjúkori romantikus zsizsegésem mára átcsapott szentimentalitásba. Szomorú vagyok, sőt néha mintha keseregnék is egy szám miatt... Egy szám miatt! Nem, nem a korom az, az sosem zavart :) De ez a szám nem egészen 20 évig kísérte életemet.
A teljesítmény túrázást a középiskolában kezdtem. Akkor még nem sejthettem milyen fontos része lesz az életemnek. Az osztályfőnököm szervezte, de igazából fogalmam sincs hogy keveredtem bele, mert a régebbi tanítványaival volt ez közös programuk. Vagyis én voltam a kis fekete bárány, a zöldfülű újjonc, akire külön oda kellett figyelniük, mert velük ellentétben, akik mind egyetemisták voltak, én még csak 16 éves pisis gimis :) Ennek ténye azonban már az első nap végére feledésbe is merült, miután hősiesen túléltem egy földcsuszamlást harmadmagammal. Valahol a Mártába mentünk és a túrát megelőző napokban többször volt felhőszakadás a nagy nyári hőségben. Így amikor mi bátrak (három barom) letértünk az ösvényről, mert torony iránt biztosan gyorsabb lesz a feljutás - gondoltuk - jött az elkerülhetetlen... Pici lány, alig 50 kg és a 16 kilós zsákja egyik pillanatról a másikra megállíthatatlanul elindult lefelé csúszva a hegyoldalon. A zsenge gallyaknak tűnő facsemeték csak úgy suhantak el mellettünk! A sáros massza furcsa robogó hangja visszhangot vert a szurdokban, én pedig hamarosan térdre rogytam, úgy csúszva tovább háttal a völgynek. Az ember nem is hinné milyen nehéz megkapaszkodni ilyen helyzezben; bármiben! Sorra kaptam az ágak után, aztán mikor végleg hasra estem megpróbáltam mihamarabb oldalra fordulni, hogy ne nyomjon agyon a zsák. Végül egy gyökér kitartott és megálltam a szánkázásban. A töbiek is megúszták. Még fel sem ocsudtam megdöbbenésemből, amikor a felmentő sereg megérkezett. Megúsztuk. Teljesítmény túrázók első lecke: "Sose térj le a kijelőlt ösvényről" (mert veszélyes!, Te marha).
A második pedig, hogyha nem találsz jelzést, akkor menj vissza az utolsóig, amit láttál.
Ez a két legfontosabb és kb az összes követendő szabály. Ez utóbbi is alapja egy jó sztorinak, ami szintén ezen az első, mondhatni beavató túrán történt. És pont ebből kifolyólag, hogy megnyugtassam aggódó szüleimet, kaptam egy mobil telefont; persze csak kölcsön Apuét. Egy ősrégi Nokia volt farmer tokban. Nagy, bumszli és könnyen kezelhető. Nálam kellett legyen plusz súlyként, mert persze több haszna nem volt. Akkoriban nemhogy térerő nem volt mindenhol, de a lefedettség is maximum 50% volt az országban.
Szóval a 18. szülinapomra kaptam egy saját számot. Ami azóta is az enyém. Egy szám. Egy szám, három készülék és két szolgáltató 19 év alatt. És bár nem szívesen válok meg tőle, mégis eljárt felette az idő. Ez jutott eszembe minap.
Szavak, szavak... érzések és gondolatok. Átszőnek minket, kihatnak ránk, a cselekedeteinkre, a mozdulatainkra, testbeszédünkre. Kifejezzük vagy palástoljuk... néha már úgy érzem nem is rajtunk áll,csupán bábok vagyunk melyekkek valami fensőbbséges erő kedvére szórakozhat! Máskülönben hogy lehet az, hogy másra vágyom, mint amit szerintem akarok?
Eddig azt gondoltam magamról erős értékrendem van, mely biztos lábakon áll, lehet rá építeni. De felnőni az én életemben azt jelenti tartós alvás hiánnyal kell együtt élni. És ez az állapot mostanra olyan kimerültséget okozott, mely karöltve jár a közömbösségel és ezért utálom magam. Észre veszem még az élet apró szépségeit ugyan, de sok minden más láthatatlanná vált. Fel sem fogom sokszor, ami körülöttem van és így gyorsan és üresen szaladnak el mellettem a napok, a hetek. Ugyanakkor a nemrég nyakamba szakadt temérdek szabadidő teret enged ezeknek a mélyen magamban fészkelő rémes érzéseknek. És csak jönnek és jönnek, de annyian vannak, hogy megrémítenek és nem akarok foglalkozni velük! Nem bírok el velük! És fogalmam sincs mi alakította ki őket az évek során. Mit kellett volna tennem másképp, hogy most ne legyenek itt?! Ráadásul mind csak sejtések, nincs körvonaluk, nevük csak tömegük. Emiatt viszont nem tudom csokorba fonni őket, hogy könnyebb legyen feloldást találni... Tanácstalan vagyok... és öreg, mert már arra sem emlékszem hogy kezeltem ezt a bennem élő kuszaságot annak idején, amikor még nem hatalmasodott el rajtam ennyire.
Valaki segítsen! Rántson ki ebből a trutyiból! Rúgjon belém! Rázzon fel! Fogja a kezem és vezessen kicsit, amíg vissza nem találok az ösvényemre.
Szembenéznék én vele, ha tudnám mivel kell! De múltbeli, meg sem történt kísérésekkel ellen nem tudok küzdeni. És bánt, hogy itt vannak.
Lehet, hogy csak meg kell tanulnom szeretni magam? Ennyi lenne csupán?
Augusztusi csöndes éjen
a boglári mezőségen
ballagok.
Lágy homály űl a határon.
Csöndes árnyék, csöndes álom.
Odafenn meg ragyognak a csillagok.
Éj van, éj van, szelid, enyhe.
Minden alszik elpihenve.
Alszik a bogár a fűben;
a madár az ákácfákon;
alszik a nyúl a bokorban,
pillangó a bogáncs-ágon;
alszik a por; alszik a kő;
alszik ember, alszik állat.
Csak a békák ümmögetnek
félig alva, félig ébren,
valahol a messzeségben,
álmosító bús danákat.
S mintha megszünt volna minden
emberélet e világon,
s csak magam maradtam volna
egyedül,
egyedül ez éji tájon;
s mintha mindig éj volt volna,
s mintha mindig éj maradna:
sötét föld és fekete fák,
sötét ég és csillag rajta,
fénylő csillag-ezerek, -
s nékem semmi egyéb gondom,
semmi célom, semmi dolgom,
csak bámulni önfeledten,
egy megálló tekintetben
a ragyogó szép eget!
Milyen szép az ég! Milyen szép
végtelen nagy kék mező!
Valamikor a nagy Isten
járt-e rajt', mint magvető,
s teleszórta gyémántmaggal:
apró, fehér csillagokkal?
Vagy talán e sok szép csillag,
angyal-szem mind, ránk-leső,
embersorson olykor-olykor,
néma szívvel könnyező?
Hát a hulló-csillagok?
Lejebb szálló angyalok?
Nem tudom. Csak nézem-nézem
odafenn a magas égen
azt a sok szép, lehunyorgó
sziporkázó csillagot,
s lelkem mély, szent békességben
földi árnyban, égi fényben
elmerülve andalog.
Mozdulatlan hallgatással,
mozdulatlan álmodással
állnak a fák, állok én is;
az alvó rét lélekzetét,
kakukfűves lehelletét
szívják a fák, szívom én is.
Halk sóhaj száll most a réten,
aztán újra csend van, csend...
Finom, lenge, fehér felhők
szállnak lassan odafent.
Úgy nézem, a györki erdő
sötétjéből szállanak,
és mögöttük halaványan
fény dereng az éjszakában:
érkező holdsugarak.
Látom most a györki tornyot
fák közül mint hegyes ormot,
amint magas őrszellemként
felsötétlik, s néz merőn,
míg a Hold, leplét levetve,
ott áll bájosan remegve
fenn a távol hegytetőn.
Leheverek a szénára
egy száraz kis fűboglyára
s holdimádó lelkem mélyén
mint a kútnak sötét mélyén
a Hold képe fölragyog, -
s mindig föllebb-föllebb szállva
csillagos szép országába
a Holdvilág mosolyog.
Csend van. Reám ereszkedett
valami szent kábulat.
Szemem hunyva, mégis látom
fenn az égi magasságon
a Holdat, s a Had-utat.
Hadak-útján Holdkirálylány
sétál méltóságosan;
fátyolát magával vonva,
mosolyogva bájosan.
Itt is, ott is meg-megáll és
megszólít egy csillagot:
- Kaszás-csillag, jó munkásom
van-e máma sok dolog?
Sánta-Katát látom amott
hozza már az ebédet,
Bojtár csillag, Három-király
lesz reá a vendéged.
Mit beszélnek még odafenn?
azt én nem is sejthetem.
A királylány ime most a
Göncöl-szekérhez megyen.
Fátyolába burkolózva
szemérmesen beleül.
Beleül.
És a felhők havas útján
lassan lengve elrepül.
Nem mondom, jó ideje már, hogy írtam!
... Bizony lett volna mit... a gondolatok valahogy mégsem formálódtak szavakká, történetekké. Pedig itt tülekednek bennem mind, csak a kitörésre várva; kesze-kusza csomókba kötve, kisebb-nagyobb kupacokat alkotnak és háborognak. Nem tudom azért elégedetlenek, mert nincsennek kellőképpen rendszerezve vagy azért, mert kimondatlanok. Csak lapulnak és csendben háborognak. Megvallom őszintén kicsit tartok tőle, hogy néha egy-egy kibukik belőlem, amolyan nyers Freud-i elszólásként; bárdolatlanul és kelletlenül, talán még illetlenül is időzítve... Lehet eljött az ideje, hogy felszámoljam őket. De nem azért, mert annyira kedvem volna most a múlton tépelődni, megrágni, lenyelni, megemészteni és túllépni végre rajta, hanem egyszerűen mert kell a tárhely ;)
Véget ért az idillikus gyermekkor, amibe olyan makacsul kapaszkodtam. És sokáig tartott, míg felismertem, hogy a külvilág már egy felnőttet lát, ha rám néz és nem azt, akinek én önmagamat érzem... és az események felpörögtek. Már nincs olyan, hogy a percek ólom lábakon vánszorognának. Az évek, 5 évek repülnek percnyi gyorsasággal! És bizony mondom, ember legyen a talpán, aki képes megkapaszkodni valamiben és megállni ebben az őrült forgatagban; két lábban a földön, a realitás talaján.
Mintha külön vált volna a kettő: az ábrándozás és a valós élet. Pedig gyerekként még okyan szépen meg voltak egymás mellett. Gondolom mert önámítás volt. És ahogy felnyílt a szem és az agy látta mi mozgatja a hétköznapokat ráeszmélt, hogyha be akarja fizetni a számlákat, akkor már nincs helye a bolondos álmodozásoknak. Csak amikor ez a felelőségteljes fennmaradásért küzdő agy megfáradtan elpihen akkor van egy kevéske, talán pár pillanatnyi ideje az ábrándosnak felocsudni... amíg el nem alszik ő is nyomban.
Valahogy így élem a mindennapjaimat; így sodródom egyre messzebb valódi önmagamtól. Biztosan így van ez rendjén. Csak arra kell vigyázni, hogyha mi már elvesztünk, legyen valaki, aki ismert minket azelőtt és időnként visszaránt bennünket a magunk valójába.
