A tavasz első napjai

Szombat éjjel szélvihar hozta meg a tavaszt. Még a megáradt patak dübörgését is elnyomta az orkán. Fantasztikus éjszaka volt!

A megáradt Bükkös-patak:

Március első napja változatosan, vidáman telt ;>

Frontok jöttek, felhők mentek és végül kisütött a nap ;>

Hóvirágok Zsininek :)

Hatalmunk az álmokban rejlik

     A mai nap megint eszembe jutott egy álmom. Régi álom, egyszer már megálmodtam. És ne is olyan rég, körülbelül egy hónapja ismét, csak egy kicsit másképp. A történet a következő:

"Szegeden voltam, körülöttem színes pusztaság, sárga, rózsaszín és élénk zöld rétek ameddig a szem ellátott. A telepjárónkkal voltam és egy ismerősömért kellett elmenni. Velem volt még két egykori csoporttársam Eszter és Hajni. Valami oktatáshoz kellettünk. Sietve indultunk utunkra, mert tornádó riadót rendeltek el. Mentünk, ahogy csak tudtunk, padlóig nyomtam a gázt, versenyt futva az idővel, mígnem egy elhagyatott hangárhoz értünk. Gazdasági épületnek használták, szürke volt és márcsak a lélek tartotta össze, meg a rozsda. Az ég haragos zölden rikított és gyülekeztek a sötétszürke gomolyagok. Vibrált a levegő és egyre erősebben fújt a szél. Az élpület előtt almafa állt és mosolygós piros almákat termett. Nagyon éhesek voltunk, ezért bementem az épületbe, hogy megkérdezzem szedhetünk-e almát, természetesen kifizetjük az árát. Odabent sötét volt és riadt emberek rohangáltak kisebb csoportokban menedéket keresve a vihar elől. Furcsa hangulata volt az épületnek, a termek, mintha régi háborús kínzóhelyek lettek volna. Az egész egy hatalmas útvesztő volt, omladozó falakkal. Végül találtam valakit, akitől kértem az almából. Mikor kiértem egy zsákkal a kezemben már nagyon közel volt a vihar. Megfeledkeztem az éhségemről és a keresett személy is inkább úgy döntött, hogy marad és nem indul el velünk a bizonytalan pusztába, sarkunkban a viharral. Izgatott rettegés hangulata ülte meg a légkört. De nekünk vissza kellett érünk Szegedre. Nekiindultunk hát ismét a nagy útnak, tudva, hogy a torádó csak pár kilóméterrel mögöttünk tombol. De nem féltünk, legalábbis én nem. Tudtam, hogy semmi rossz nem történhet velünk, és még idejében elérjük a híd lábához rögzített hálót, amibe ilyenkor, mint egy zsebbe bele kellett bújni és nem kaphatott fel a szél. Az autót magunk mögött hagyva rohantunk a hálókhoz. A Tisza parti fákat csakúgy csapdosta a szél. Susogtak, nyikorogtak, de egy sem csavarodott ki. A Tisza vize háborodottan tajtékzott. Utolért minket is a vihar. Hideg volt, reszkettem, és fájt, ahogy a hideg vizzel vert az eső, mintha jég is lett volna benne, érintése csítpe a bőrömet. De biztonságban voltunk. Nagyon élveztem, hogy az első sorból nézhetem az előadást. Újjongani volt kedvem torkom szakadtából. Égtelen robajjal tombolt az ég. A szinte közvetlenül felettük kisülő villámok fülsiketítő csattanással hasították a levegőt. Aztán lassan elült a vihar, a felhők szétoszlottak és a lemenő nap sugarai arany színnel vonták be a tájat. Mire kimásztunk a hálókból ránk találtak. Megkönnyebülten örültek, mert elindulásunkat követően nem sokkal kereső csapatokat indítottak értünk, aminek már 93 napja. Nekünk csak egy napnak tűnt. Szegedet elkerülte a nagy vihar, de a pusztának nem kegyelmezett, minket is beleértve."

     Minden álmomat elmesélem valakinek. De ennél zavart ez a szám "93", mert nagyon erősen élt bennem. Gondolkoztam, mit is jelenthet, aztán az egyik húgom elszólta magát: kb. annyi nap múlva lesz a szülinapod... Kirázott a hideg. Nem létezik, hogy én, aki naptár nélkül azt sem tudom milyen nap lesz holnapután, megálmodjam hogy pontosan hány nap múlva lesz a három hónappal későbbi szülinapom. De az ember ösztöne és a tudatalatti sokkal nagyobb hatalom a megélt valóságban eltőltött emberi észleléseknél. Ezért felcsaptam egy naptárt, és a legnagyobb megdöbbenésünkre tényleg 93 napnak kellett eltelnie addig a bizonyos napig.

Ma ismét eszembe jutott ez az álom. Már csak 9 nap van hátra. Furcsa lény az ember. Olyan természeti lény, aki hajlamos megfeledkezni arról, amije van: ösztönei.

Hogy múlik az idő, és én még mindig csak huszonegynehánynak érzem magam :)

1999 - Úton hazafelé

Mereven bámulom az utca kövét, mikor a környék csöndjét egy már agyon taposott műanyag pohár csörömpölése zavarja meg. Hirtelen bevillant a kép a western filmekből, melyekben a már elhalt kócok kósza futásai teszik kietlenné a tájat...csak úgy gurult és vergődött, ahogyan dobálta a szél. És az eddigi kiegyensúlyozott némaság rideg valósággá változott. Meghallottam, ahogy süvít a szél, és csak úgy tépkedi a fenyőágakat. Miközben megfagy az orrom, tehetetlenségemben felpillantok, és munkásokat látok. Építkeznek. Majd egy nem messzi kertből kutyacsaholás hallik.

Hátrál a tér. Lassan kezd olyanná válni, mintha csak egy képernyő előtt ülnék, és mindez film lenne. Mögöttünk egy csoport gyerek közelít. Arcuk fáradt és az ő orruk is fázik...

Nem nézek hátra, mint ahogyan senki sem; csak megyek előre. Mellettünk gyorsabb léptekkel surran el egy tanárnő; köszön. Fáradtságából még egy mosolyra is telik és tovább halad. Megy haza, mint ahogyan mindannyian. Magunk mögött hagyva a kötelességeket és szabályokat megtestesítő épületet, az iskolát...

Megyünk haza.

1999.10.31. - Ilyen minden reggel?

Félelmetes sötétség tárulkozott elém, amint a főútra értem. Akár egy elhagyatott erdei ösvény. Megszűntek a zajok és illatok. A csend ehhez képest rock koncert.

Eltűntek az emberek. Sehol egy kóbor állat. Máskor pedig nem győzi kerülni őket a láb, ha ép bokával akarja megúszni! Még égnek a fények. Igaz csak halványan pislákolnak, mégis kissé feldobják a hangulatot. Majd most...hírtelen leoltódik minden fény.

A belváros felé fordulva, mélyen a háztömbök között valami csillogás kelti fel az érdeklődésemet. A Nap kel fel éppen. Olyan ez, mint egy romantikus filmben, már csak a betétdal hiányzik! De az se késlekedik sokáig. A sarkon, akár egy akciófilmben, egy zömök kis busz tűnik fel. Szinte felborul, ahogy bekanyarodik az Apor vilmos térre vezető útra. Össze-vissza zötyög. Nagyon gyorsan közelít. Az apró huplikon és úthibákon csak úgy pattog. Mégis olyan lassúnak tűnik, mintha lassított felvétel lenne. Mintha a furcsán mozgó busz életre kelne. Mered rám négyszögletű, hosszúkás lámpáival. Az összhatás merész, ugyanakkor szelíd arcot juttat eszembe. És dudál. Egy mazsola tűnik fel előtte, mint szamár a ködből és nagyon lassan halad át előtte. Csak úgy, bevágott...

Még hideg van. Az emberek, és főleg a felnőttek álmosan kószálnak a járdák közepén. A gyerekek már rég úton vannak az iskola felé, nehogy elkéssenek. Már mind buszon, vagy villamoson ülnek. Csak én várok még mindig, és már negyed órája arra az átkozott buszra.

Még egyszer felnézek az égre. A lassacskán felére lerágcsált Hold mosolyog arcomra. Az utolsó csillag még keservesen küzd pár perc ragyogásért.

Megnézem hol tart a busz. A csomópontban mindent elönt a narancsos fény. Megszépülnek az autók. A képbe ekkor belevág egy nagy kék kocka. Utolsó pillantásomban még látom, amint elsüvít a villamos a Moszkva tér felé vezető síneken. Ablakain fel-feltűnik a hajnali szikrázás. Megrázkódom, ahogy végig fut a hátamon a ráz.

És csak az ajtó bizzegését hallom már. Hely hiányában állva üdvözlöm osztálytársaim, miközben rövidesen mi is révbe érünk.

Mihez növünk fel?

     Ma reggel a hitelességről és az őszinteségről olvastam egy remek cikket. Vajon mikor alakul ki az emberi elmében a felismerés, hogy őszintének kell lenni?

Úgy vélem, hogy amíg fejlődik az ember, nincs ideje ilyeneken elmélkedni, de agyilag sem elég fejlett hozzá. Teljesen kialalkult személyiség kell egy ilyen önelemzéshez. Addig viszont úgy él, ahogy látta, ahogy nevelték. Szerintem amíg az ember nem gondolkozik el azon, hogy hiteles-e, addig gyakorolja a kegyes hazugságot. Hiszen csak akkor lesz a dolgoknak negatív értéke, miután az embernek egyáltalán lesznek értékei. Ez egy hosszú folyamat, mely kis gyerekkorunktól egészen huszonéves korunkig tart. Az első mélyebb önvizsgálat a gyermekkor elvesztése után következik be. Amikor már nem lehetünk gyermekek bizonyos dolgokban, mert nem úgy kezelnek minket, de felnőttek sem vagyunk, mert még nem éltünk eleget ahhoz.

     Mit is jelent valójában felnőttnek lenni? Én olyat nem akarok! Nem akarok kedves lenni olyanhoz, aki bunkó velem. Nem akarok órákat várni olyanért, amire nem nekem van szükségem, csak mások elvárásai. Nem akarok mások elvárásai lenni... és mégis eleget teszek nekik. Ezt jelentené a felnőtté válás? Nem önmagunknak lenni? És miért? Másokért? A társadalomért? Mert, hogy ez nem a mi érdekünk, abban egészen bizonyos vagyok.
A felnőttség megalkuvás a kirekesztettség ellen. De ha nem csak én érzek így, akkor mások is lehetnének kirekesztettek, nem lennék egyedül, ráadásul ők megértenének. Akkor minek is csinálom én ezt? Mert ezt láttam, vagy ezt nevelték?

Azt hiszem félek. Félek felnőttként viselkedni és elfogadtatni másokkal, hogy én igenis GYEREK vagyok. Szeretek az lenni. Szeretek rácsodálkozni dolgokra. Szeretek kíváncsisággal megismerni számomra ismeretlen dolgokat. Szeretek bárkivel bárhol szóba elegyedni. Szeretek vadidegenekre rámosolyogni, csak mert szimpatikusak. Szeretek bárkit közel engedni magamhoz annak gondolata nélkül, hogy megbánthat, vagy félre értelmezi. Szeretek az utcán enni menet közben, kiflit és parizert még a papírból. Szeretem a kedvenc ruháimat rongyosra járni. Szeretek eső után a pocsolyákba lépni. És még sorolhatnám...ez vagyok én. Ez olyan zavarba ejtő?

Nem akarok én más lenni, kirívóan különbözni. Rebellis vagyok, amiért kiállok magamért?

A mai nap örömeinek bölcselete

“Önmagunk megtalálásának a legjobb módja, ha elveszünk mások szolgálatában.” 

(Mahatma Gandhi)