29

     Nem tudom hányan mondhatják el magukról, hogy igaz baráttal rendelkeznek, legalább eggyel. Zsuzsámmal a mi barátságunk még az általános iskolában kezdődött, a bénák matek óráján. Nálunk ugyanis talán az elsők között vezették be, hogy bizonyos tantárgyakból képességek szerint bontott, és az egész évfolyamból vegyes csoportokat hozzanak létre, az eredményesebb tanulmányi előrehaladásért. Sorstársi viszonyunk csak hamar "öri bari" státuszba sodort minket. Iskolaidőben csak egy-egy szünetet tudtunk végig dumálgatni, és azt is titkolózva, mivel elég éles osztály-harcok voltak nálunk. Ezért elkezdtünk fecnikre firkált üzeneteket váltani úton-útfélen, majd leveleket adogattunk, sőt küldözgettünk egymásnak, végül lett egy levelező füzetünk, tele bizalmas és gyerekesen őszinte butaságokkal. Egyszer el is veszett, igaz csak egy padban lett ott felejtve, és még aznap meg is került, ránk mégis a frász jött, tekintve a benne szereplő számos véleményt, vagy cikizést, amin keresztül egy kisiskolás feldolgozza a napi sérelmeit. Ezután inkább tanítás után beszéljük meg dolgainkat. Ahogy kitavaszodott, szokásunkká vált, hogy a hazafelé éppen útba eső Rigó Jancsi cukrászdában felváltva meghívjuk egymást fagylaltozni. Akkor még öt forint volt egy gombóc fagyi. Bár nem mehettünk minden nap, idővel mindet végig kóstoltuk. Azóta vallom azt, hogy a jó cukrászda ismérve a citrom és a csokoládé. Ha ezek finomak, akkor a többi ízben sem csalódhatunk.

...és nem olyan rég.

Akkor...

    

30

     Budapest közelsége ellenére egy igazi érintetlen "vadonban" nőttem fel. Egy hegyen, aminek nem csak a neve az. Budaörs városa szó szerint a lábaink alatt hever. A déli fekvésű helyoldalról 180 fokos szögben belátni a horizontot, így nekem nem volt túl nehéz elfogadnom azt a tényt, hogy a Föld kerek. Tiszta időben szabad szemmel ellátni egészen Dunaújvárosig. Nálunk még hallani a madarak hajnali csicsergését, bár a város zaja az évek múlásával egyre erősebb. Ez egy monoton búgás, ami aljas fejfájás formájában képes tönkre tenni az ember szombat reggelét. Sajnos most már ez is a csend része. Amikor elköltöztem otthonról hogy pécsi diák legyek, sokáig nyomasztott egy érzés. Nem tudtam kipihenni magam szabadidőmben, de hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni igazából mi bajom van. Aztán egy tanulós szombat délelőtt egy kis gép repült el felettünk, mire beugrott! Bár nem volt honvágy érzésem, mégis hiányzott az a környezet, ami addig, olyan sok éven át körülvett. A budaörsi reptér miatt nekem természetes a repülők motorzúgása. Hétvégente már reggel 7-8 felé motor próba van, aztán tan köröket repülnek szinte egész nap, időjárástól függően. Mivel a szüleim repülősök voltak, gyakran szórakoztunk azzal, hogy hangról megpróbáltuk megmondani milyen típusú gép repül éppen.
     Az emlékem is egy ilyen tipikus hétvégi nap. Tavasz volt, a föld már felengedett és édeskésen illatozott. A levegő langyos volt és a napnak is volt már egy kis ereje. A hóvirág már levirágzott és a talaj elég száraz volt ahhoz, hogy le lehessen rá feküdni. A hóbortos szél hol gyengén, hol erősebben kapott az ember hajába. Az ég mosolygósan kék volt és vibráló szürke pamacs felhők úsztak át rajta. A fű kezdett már magához térni és a fák rügyei már csaknem pattanásig feszültek ... Én meg csak feküdtem a kert aljában, egy lankás domboldalon és hol az eget bámultam ábrándozva, hol hason, a kezemen fekve követtem a hangyákat nagy igyekezetükben, vagy a poszméheket, ahogy ki-be repülnek a földbe ásott fészkük bejáratán. A feketerigók éneküket cifrázták, miközben néha hangos csiviteléssel osztozkodtak egymással a tojók kegyeiért. Békesség volt, véget nem érő nyugalom. Nem volt olyan feladat vagy kötelesség, ami megzavarhatta volna ezeket a hosszú pillanatokat.

...és hihetetlen, hogy találtam róla fényképet!

        

Tavaszi nagytakarítás

     Kisütött a nap, csak úgy szikrázik! Szinte elhiszem, hogy végre kitavaszodott. Ez azonban csak egy kis lélekmelengető a télutó előtt. Sokaknál ez a végkimerülés időszaka, többféle értelemben is. Túlélték a karácsonyi nagy hajcihőt; sikerült minden szerettüknek valamilyen ajándékot szerezni, több-kevesebb örömszerzéssel. Kifogadkozták magukat erre az évre is és most kasszasiker filmekbe illő célkitűzésekkel folytatják életüket. A fagyok hiányában lassan eluralkodik rajtuk az influenza és a különböző megfázásos betegségek. Mire végre megérkezik az igazi februári tél, nagy zimankóval, a lelkük is kimerül, kicsit fáziskéséssel éli meg az év végét. A dolgok lassan elszíntelenednek és mindent szürkének látnak. Nem véletlen, hogy ez, a karácsony után a legdepressziósabb időszak. De ez a magunkba fordulás egyben tökéletes alkalom is az éves számvetéshez is. Részemről én idén egy kicsit másképp közelíteném meg ezt a dolgot. Nem csak az elmúlt évet szeretném összegezni, hanem egy fél életet.  Ebben az évben lesz ugyanis harminc éve annak, hogy megszülettem, és itt vagyok. Eme jeles esemény tiszteletére igyekszem valami különlegessel előrukkolni. Az jutott eszembe tegnap, hogy harminc valamivel kéne kedveskedni ennek a szép kerek időszaknak. És mivel ez egy élet szakasza, arra gondoltam mazsolázhatnék az emlékeim között. Minden napra egy visszaemlékezés, harminc napon keresztül. Csak spontán, ami eszembe jut éppen... Na, ma még nem volt ilyen. Pedig az ember azt hinné ez olyan könnyű. Nem szeretnék mindenáron emléket előkaparni. De van még időm, csak most indult el a nap :)

Hajnali pudingozás

     Ha szegény "Öreglányom"-on működne a net, akkor most nem egy jegyzetfüzetbe körmölnék az utcalámpák narancsos fényének homályában, a hideg konyhában kuporogva egy tál epres-csokipuding mellett. De ennek is megvan a maga hangulata. Igazság szerint imádok kézzel írni és azon nagyon kevesek közé tartozom, akik még a mai napig képesek regény méretű levelet írni vagy képeslapot küldeni utazásai során és a postai vignetta helyett bélyege kérni mindezekre a postás kisasszony legnagyobb megdöbbenésére. Ugyanis a számítógép nyomtatta matrica "bélyeg" létezése óta már nem csak azt felejtették el, hogy hová tették a bélyeges könyvet, hanem azt is, hogy hol a bélyegpárna... Na igen. Ez vagyok én. De a legviccesebb az egészben, hogy bennem még él a hit, hogy egyszer emberemre akadok és email helyett posta fordultával kapok választ leveleimre.
Ha a sok-sok apró építőkocka és maszat között, amiből felépül a lelkem választanom kéne egy legfőbb jellemzőt, ami irányítja cselekedeteimet, akkor azt mondanám, hogy az ajándékozás a mozgatórugóm. Készíteni másoknak, gondolni rájuk, odaadni és várni a hatást...mintha mindig karácsony lenn. A gond csak az,hogy annyira beleélem magam a dologba, annyira várom hogy örüljenek, hogy legtöbbször csalódom, amiért nem okozok akkora örömet, mint vártam. Na igen...nehéz megfelelni az elvárásaimnak :)
De most komolyan, ez nem mások hibája, elnézést érte, csakis az enyém. Mindent túlagyalok, túl elképzelek, aztán persze rosszul esik, ha nem egészen úgy jön ki a lépés. Ezért is bírom nehezen a változásokat, mindazok ellenére, hogy eléggé alkalmazkodó a természetem. Talán csak ezért viselem viszonylag jól.
A mai napig emlékszem a legelső változás, ami lavinát indított el; az első hipermarket megépülése volt Budaörsön. Ennek eredménye az önkormányzat bevételnövekedése mellett egy piros csík volt a hegyeink között, mely ott éktelenkedett a nyugati égbolt alatt, zavarva ezzel az addig megszokott éjszakai látképet. A feketéből szürkébe vesző hegyoldal éjszakai sziluettjét egy élesen világító csík törte ketté. Mintha a világvége lenne és a táj összes békés szépsége oda folyna bele, mint valami fekete lyukba. És ez csak a kezdet volt.Mára már a csillagokat is alig látni a horizonthoz közel..
     Mostanában sokat gondolkozom azon, kicsoda vagyok. Úgy érzem elvesztem a hirdetőtáblák és reklámok fényében. Csak annyira van időm és energiám, hogy létezzek. A társadalmi elvárások egy egyre bővülő feladataim, szerepeim mellett már alig marad erőm önmagam lenni... a kislánynak a hegyről. Görcsös próbálkozásaim, hogy minél több mindent megtartsak és kiéljek eddigi önmagamból, kezd teljesen kilátástalan szélmalom harcnak tűnni. ... Ha-ha, a helyzet iróniája pedig jelenkorunk divatos mottója: "Légy önmagad!". A megoldáskeresés egyik mellékterméke, hogy újabb problémák merülnek fel. A kezdeti egy helyett nemsokára ezernyi újabb kérdés fogalmazódik meg... sosem érek a végére. Mindezen kutymasz ellenére azért akadnak állandó dolgok is, amikbe kapaszkodhatom. Kicsit olyan, mintha valami útjelzőtáblák lennének. Ezek a következők:
Az első amit megfogadtam és azóta is tartom magam hozzá, hogy nem fogadok meg semmit. Ez egy régi újévi fogadalmam, egyben baráti ígéret is. Jó pár év távlatában azt kell mondjam remekül bevált! Minek további fogadkozásokkal tetézni az egyébként is magas elvárásaimat önmagammal szemben?
A második, hogy soha nem mondom hogy "soha". Inkább a "sose" szót alkalmazom, ha már elkerülhetetlen.
A harmadik, hogy nem reménykedem. Nem hiszek benne, de úgy is mondhatnám, nem élek vele :)
A negyedik pedig, hogy a csokipuding mindenre gyógyír; még a kora hajnali agymenésre is. És ezzel a gondolattal most zárom is soraimat és tekintettel az időpontra, a jégcsappá hűlt lábaimra és arra a kiskutyus jelenségre, hogy nyirkos az orrom, most inkább visszabújok az ágyikóba. Majd legközelebb folytatom valahol máshol.

  

Újévi kívánság

"Azt kívánom, hogy ebben az esztendőben szeretetáradásban fürödjön a családom, minden tiszta szívű, lelkű barátom, ismerősöm.

Az alkotók alkossanak, remekeljenek, a szerelmesek viszonzást kapjanak.

Formálódjon a világ pozitív irányba, így kívánok nektek Boldog Újévet."

Beri Róbert szívéből

Tiszta vizet a pohárba

...azt hiszem ennél nehezebbet nem is lehet kívánni, mint tisztázni magunkban a dolgokat. Kezdem úgy érezni, hogy az emberiség legnagyobb keresztje a saját emberi öntudata, ami sosem hagyja nyugodni az elméjét. Folyton kutakodnunk kell, válaszok után, összefüggésekért, ok-okozatokért, kérdéseket kreálva, "Miért?"-eket gondolva... Ez általános dolog, vagy csak én fújom fel ennyire? Vagy vannak olyanok is, akik képesek az élettől kapott dolgokat kérdések nélkül elfogadni és csak élni velük?
     Én azt hittem tisztában vagyok magammal... kicsivel több mint egy éve történt, nyáron, hogy megváltozott a tökéletesen boldognak, és kiegyensúlyozottnak vélt életem. Pedig boldog voltam, felhőtlenül boldog! Valami új kezdetén, méltó befejezéseként az addigi életemnek. Kristálytiszta céljaim voltak, tervek, amik illeszkedtek a társadalmi és környezetem elvárásai közé...
Gyermekkor... mi is az pontosan? Hiába próbálom körülírni, még csak azt sem tudom hogy fogjak hozzá. Épp ezért nem is gondolom, hogy el kéne különítenem, mint fogalmat, sem általánosságban, sem önmagamban... mert én magam vagyok a gyerekkorom. És ez itt a bökkenő! Az oka mindennek. Hogy még mindig annak az érdeklődő, kíváncsi és álmodozó kislánynak érzem magam, aki eddig is voltam. Hogy éveim számával csak a tapasztalataim száma nőtt és a dolgokról alkotott véleményem bővült. De ez a benső valahogy nem egyezik, nem igazodik ahhoz a fizikai külsőhöz, melyet kívülről látnak.
Akkor nyáron is ennek a csapdájába estem bele, és ezzel félreértésekre adtam okot. Nem csak összezavarodtam teljesen, hanem fájdalmat is okoztam... ez utóbbit a legnehezebb feldolgoznom.
Most, hogy így belegondolok, naiv vagyok... fú, de még mekkora! Te jó ég, vajon ez megbocsájtható emberi hiba?
Nehéz rendet tenni ennyi kusza gondolat között. Már nem sok minden maradt, amiben biztos vagyok. Csak olyan, amiről úgy érzem, hogy igaz. Például, hogy szerintem nincsenek véletlenek. És itt nem az eleve elrendeltségre gondolok. Abban hiszek, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Minden találkozásnak vagy nem találkozásnak oka van. Van, aki Istenben hisz, vannak, akik a csillagokban, nekem ez a filozófiám, a válaszom az élet történéseire, hogy:

"az élet olyan, mint egy átjáróház; az emberek jönnek - mennek, néha visszatérnek."
 

 

     Egy ártatlan éjszakai beszélgetésnek indult és az is maradt egészen egy olyan kérdésig, ami már egy nőnek szólt. ... És én zavarba jöttem. Annyira, mint életemben még soha máskor, pedig aki ismer, az tudhatja, hogy nálam ezt szinte lehetetlen elérni. Egyetlen, számomra megdöbbentő kérdés egy válaszban, amely köré az egész beszélgetés témája szövődött teljesen letaglózott. Nem is emlékszem mennyi idő telhetett el, mire válaszolni próbáltam. Mert minden megváltozott, fenekestül felfordult a világom. Meglepődtem, örültem, örömöm miatt bűntudatom lett és szomorú voltam egyszerre. Egy szempillantás alatt vert gyökeret bennem egy rég elfelejtett érzés; a szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe szorult, a lábaim remegtek és megbénult a nyelvem. Ha felálltam volna, biztosan összeesem... szörnyű kín kezdett mardosni. Nem akartam válaszolni, mert nem akartam meghallani ezt a kérdést. Szégyelltem magam, amiért életem egyik legboldogabb pillanata volt ez. Csak meredtem magam elé, amíg a copfos kicsi lány valahol nagyon messze, a budai hegyek egyik édeskés, erdő illatú mezőjéről integetett felém, oldalán hűséges fekete kutyájával. Majd a kép egyre halványabb lett és nekem válaszolnom kellett. Válaszolnom azt, amit kellett és nem azt, amit szerettem volna. Ahogy Ákos is megénekelte, a hűség a legkegyetlenebb béklyó. Csakhogy az addigi boldogságom is az én döntésem volt, amit őszintén hoztam. Rettenően dühít a dolog. Meginogtam és erre nincs mentség. Azóta ott motoszkál bennem a gyanú, talán sántít a filozófiám? Tényleg minden jó úgy, ahogy van? Ennek így kell lennie? Bűnösnek kell éreznem magam, rossznak, csalfának, amikor nem is történt semmi? Csak beszélgettünk, majd elhangzott egy kérdés, amire végül elutasítással válaszoltam. Mégis a kettő között eltelt idő alatt túl sok minden merült fel bennem. Mi okból találkoztunk? Az effajta csábítások nem a 'még gondolkodom mi is legyen?' fázisban találja meg az embert? Miért pont akkor jött, amikor már döntöttem? Rosszul döntöttem? Mégsem az igazival vagyok? Vagy ez csak egy megmérettetés, hogy biztos lehessek az elkötelezettségemben? Mert ha így van, akkor megbuktam a vizsgán. Tettlegesen, vagyis gyakorlatilag nem, de a gondolataimban elárultam magunkat. Elárultam a választottamat. ... esetleg húzhatnék új tételt? ... Csalódtam magamban, azt hittem jobb vagyok, őszintébb magamhoz. Megvetem magam érte és azért, amit valójában vélek érezni, illetve gondolok, hogy, úgy érzem tartozom egy csókkal.
     Én most már mindent bevallok. Ki kell mondanom magamból a gondolataimat. Már így is túl sokáig érlelődtek bennem. Ugyanakkor szörnyen rossz érzés számomra, hogy talán még több kellemetlenséget okoznak majd!
Megijedtem és kialakult bennem egy félelem. Félelem magamtól. Hogy sose rázódom már helyre. Félek az elfojtott érzéseimtől, vágyaimtól; attól, hogy mit okozhatok ezzel az önvallomással vagy hogy mi lesz, ha egyszer újra találkozom ezzel az emberrel. Fogok tudni uralkodni magamon? Kell-e majd egyáltalán uralkodnom magamon? És hogy minden igaz amitől félek, és a valóság az, hogy semmi mást nem szeretnék jobban, mint elgyengülni és hagyni, hogy magával ragadjon a pillanat.
Úgy érzem már nem vagyok szabad, és döntéseimet a felelősség, az elvárások irányítják.
Vajon az idő mindent megold és szép lassan elmúlik a tépelődés?
Elárulok egy titkot: van egy taktikám, ami eddig tökéletesen bevált az olyan esetekben, ha megtetszett valaki. Egyszerűen csak elkezdtem az illetővel megismerkedni, és eddig még mindig felszínre került valami olyan dolog, vagy egy érzés, ami kiábrándított és a legőszintébb, legkedvesebb barátságokat hozta az életembe.  Ez esetben hosszú levélváltásaink ellenére sem tűnt úgy, mintha ez jó módszer lenne... Egy dolgot leszámítva, hogy nem benne, hanem magamban találtam meg azt a hibát, amit kerestem. És ha már lúd, legyen kövér, miért pont ez az egy információ maradjon ki az egészből? A helyzet az, hogy úgy érzem kevés vagyok én Őhozzá, nálam sokkal jobbat érdemel.

     Most, hogy minden gondolatomtól megszabadultam, azt hiszem arra a kérdésemre, hogy hogyan is zárhatnám le életemben ezt a hosszúra nyúlt bekezdést, még mindig nem tudom a pontos választ, de mindenképpen könnyebbnek érzem magam. Elmondhatatlanul jó, hogy végre szavakba tudtam önteni ezt az egészet!



Zárszóként pedig csak annyit, hogy hálás vagyok, őszintén hálás és boldog, amiért ismét átélhettem a fellángolást... legalábbis én annak éreztem. És mindezért (még ha csak az én szívemben, lelkemben létezik is) köszönettel tartozom.

Az idei nyár

     Ismét eltelt egy év. A még virágzó és a már levirágzott fák illata napnyugtára megtöltik a forróságtól nehézkes levegőt és engem elöntenek az emlékek. A fesztiválok időszaka ez és az utazások várakozásokkal teli feszültségéé. A levegő szerelemmel lesz tele. Csak pár éve, hogy szeretem a nyarat, kisgyerekkorom óta. A középiskolás évek alatt, amikor már kellően önállóak lettünk, hogy ne táborba menjünk, vagy ne együtt menjen nyaralni a család, valahogy ellaposodtak ezek a forró hónapok. De ez nem panasz :) Fantasztikus gyerekkorom volt, melynek központi eleme szüleim baráti társaságának összetartása. Feledhetetlen nyaraim voltak! 

Ugyanakkor azt hiszem szükség volt azokra az unalmas táborok és utazások nélküli nyarakra ahhoz, hogy változtatni tudjak, illetve kialakítsam a saját nyaraimat. Talán mondanom se kell, az egész az egyetem alatt kezdődött és annyira magával ragadott, hogy most alig bírok leállj-t parancsolni. Amikor az év egy időszaka bizonyos szokásokkal rutinos cselekvések sorozatává válik nagyon nehéz a parkolóba félre állni. Hmmm... azoknak a kora hajnali keléseknek a még nyirkos, friss illatú és hűvös hangulata, amikor a legélesebbek és legszebbek a fények a táj felett, mert minden olyan tiszta...amikor az utolsó ellenőrzést végezzük a kocsiban, hogy minden létszükséges holmit elpakoltunk-e... és amikor ismeretlen kalandok elé nézve veszünk egy nagy levegőt és elbúcsúzunk a háztól, hogy egy hét múlva a legtisztább szennyes ruhánkban térjünk haza mesélni valókkal tele, másra sem vágyva, mint hogy vegyünk egy rendes folyóvizes fürdőt...és amikor elindulunk izgatottan, minden elhagyott utcasarok után valami új várhat ránk: tájak, amiket még sosem láttunk, emberek, akiket csak most ismerünk meg, vagy tájak, melyeket régen láttunk és már csak emlékeinkben élnek halványan, emberekkel, akiket egyszer megismertünk és régen láttunk. Mindenképpen új dolgok várnak ránk, még a viszontlátás örömében is, és engem ez az érzés dob fel a nyarakban. Ez a boldogság, a régi-új dolgok megélése. Szerintem fantasztikus érzés, talán ez az, ami varázslatos a nyárban.

Egy kicsit a lelkem mélyén szomorú ez a nyár. Le kell zárnom életem egy fejezetét, mely még csak most kezdett kibontakozni, de nem lehetek olyan önző, hogy ragaszkodjam hozzá. Majd évek múltán talán újra ki tudom alakítani ezt a nyári életstílust :)