25

     Legemlékezetesebb nyári emlékeim a délegyházi bányatavakhoz és szüleim ifjúkori repülős baráti társaságához kötődnek. Már egészen kiskorom óta minden évben két-három hétre a család bevágta magát a jól felpakolt kocsiba és elment vadkempingezni, egy akkor még érintetlen kristálytiszta vizű bányatóhoz. Sok-sok keresgetés után végül a legelső hely lett a törzshelyünk, a "Kamionos-tó". Ez egy ovális alakú tó, közepén egy szigettel, Dunavarsány és Délegyháza között pont fél úton, a vasút baloldalán. Az útról észre sem lehet venni, úgy megbújik a hatalmas fűz, nyár és olajfák csokrában. Éppen ezért volt tökéletes hely, egy igazi oázis, ahová szüleink elmenekülhettek pihenni, mi gyerekek pedig ki ökörködhettük magunkat.

Számos kalandunk volt, nekünk kilencünknek. Mindig kitaláltunk valami elfoglaltságot. A régi helyünkön volt egy hatalmas homokos rész, közvetlenül az út mellett, ahol hol elástuk egymást, hol föld alatti bunkereket készítettünk összekötő járatokkal, máskor meg baseballoztunk. Ez utóbbit a fiúk olyan komolyan vették, hogy még saját ütőt is faragtak maguknak. Az arra tévedt autók kimentése is majd mindennapi feladatunkká vált, ami hálás tevékenységnek bizonyult, ugyanis a porul járt sofőrök gyakran visszajöttek és köszönetképpen jókora dinnyét, palacsintát vagy fagylaltot hozott nekünk és a szüleinknek.

      

26

     Nem tudom, hogy az égbolt közelsége miatt, vagy alkati kérdés befolyásolja, de mindig is rajongtam a meteorológiai jelenségekért. Nem kell nagyszabású látványosságra gondolni, egy egyszerű szivárvány is képes felvillanyozni. A viharoktól pedig teljesen be tudok zsongani! Bár láthatnék egyszer igazi tornádót és nem csak termiket! Az éjszakai jelenségek valahogy különlegesebbek számomra. Nincs az a napfogyatkozás, ami felér egy holdfogyatkozással. Láttam több különleges csillag- és bolygóállást, gyönyörködhettem a Hale-Bopp üstökösben és a hullócsillagok a mai napig meglepnek egyszerű szépségükkel. Egyszer láttam igazi meteorzáport is, fantasztikus látvány volt! Kellemesen meleg nyári este volt és a koromsötét égbolton csak úgy szikráztak a csillagok. Néhány előfutár után egyszerre csak elkezdtek záporozni a csillagok. Úgy potyogtak le, mint a kövér esőcseppek gurulnak le záporidőben az ablakon. Megszámolni sem lehetett őket, nem hogy kívánni utánuk! Én meg csak ültem a ház előtt egy műanyag kerti székben, szájtátva bámultam az eget és arra gondoltam milyen csodálatos jövő várhat rám, ha ilyen gyönyörű a világ, amiben élek.

   

27

     A szobámat magam választhattam ki. Amikor már kinőttem az emeletes ágyat és több magányra is vágytam, három szobánk állt használaton kívül. Ebből egy lomtárként funkcionált, kettő pedig nyári szoba volt, ahogy mi hívtuk, amolyan vendégszoba féleség, bár bútorozatlanok. Én az emeleti nyugati szobát választottam, szemben a lépcsővel, Apuék szobája felett. Amíg még nem volt a sajátom, amolyan dzsembori szobának használtuk. Hatalmas szimpla és szétnyitható szivacsok voltak benne, amikből sátrat építettünk és abban fetrengve rongyosra hallgattuk magnón a szomszéd fiúkkal, akiké a kazetta volt, a Rapülőket. Más bútor nem is volt, csak a szivacsok meg egy piros mozdonylámpa, ami két színes körtével világított. Gondosan karban tartottuk és törölgettük róla a port. Az izzókat pedig hangulatunktól függően cserélgettünk benne. A fal fehér volt és a kültéri festék miatt durva felületű...mi pedig szép színes krétákkal dekoráltuk. Volt egy sárkányunk, ami úgy keletkezett, hogy egy beázás foltot rajzoltunk körbe, majd szeme lett, pikkelyei és csökevényes karja. A déli fal teljes egésze egy nagy rácsos ablak, keskeny és befelé lejtő párkánnyal. Nyitható ablak csak egy darab négy kockás rész. Amikor odakint még hideg volt, de sütött a nap, az ablak alatt a földön fekve sütkéreztünk, este pedig a várost és a csillagokat lestük távcsővel.

     

28

     Zsuzsámék akkoriban a Déli pályaudvar mellett laktak egy társasház ötödik emeletén. Sokat lébecoltam náluk. A liftjük már akkor is ritkaságszámba ment, pláne hogy működött is! Az alig 1x1 méteres fa fülkének üvegezett harmonika ajtaja volt és súlyérzékelős billenős padlója. Amikor belépett valaki felkapcsolódott a lámpa. Kedvelt szórakozásom volt úgy utazni, hogy a padló feletti peremre álltam a talpam külső részével, gondosan egyensúlyozva, így a lift nem érzékelt, és sötétben utazhattam. Igazán különleges volt.

29

     Nem tudom hányan mondhatják el magukról, hogy igaz baráttal rendelkeznek, legalább eggyel. Zsuzsámmal a mi barátságunk még az általános iskolában kezdődött, a bénák matek óráján. Nálunk ugyanis talán az elsők között vezették be, hogy bizonyos tantárgyakból képességek szerint bontott, és az egész évfolyamból vegyes csoportokat hozzanak létre, az eredményesebb tanulmányi előrehaladásért. Sorstársi viszonyunk csak hamar "öri bari" státuszba sodort minket. Iskolaidőben csak egy-egy szünetet tudtunk végig dumálgatni, és azt is titkolózva, mivel elég éles osztály-harcok voltak nálunk. Ezért elkezdtünk fecnikre firkált üzeneteket váltani úton-útfélen, majd leveleket adogattunk, sőt küldözgettünk egymásnak, végül lett egy levelező füzetünk, tele bizalmas és gyerekesen őszinte butaságokkal. Egyszer el is veszett, igaz csak egy padban lett ott felejtve, és még aznap meg is került, ránk mégis a frász jött, tekintve a benne szereplő számos véleményt, vagy cikizést, amin keresztül egy kisiskolás feldolgozza a napi sérelmeit. Ezután inkább tanítás után beszéljük meg dolgainkat. Ahogy kitavaszodott, szokásunkká vált, hogy a hazafelé éppen útba eső Rigó Jancsi cukrászdában felváltva meghívjuk egymást fagylaltozni. Akkor még öt forint volt egy gombóc fagyi. Bár nem mehettünk minden nap, idővel mindet végig kóstoltuk. Azóta vallom azt, hogy a jó cukrászda ismérve a citrom és a csokoládé. Ha ezek finomak, akkor a többi ízben sem csalódhatunk.

...és nem olyan rég.

Akkor...

    

30

     Budapest közelsége ellenére egy igazi érintetlen "vadonban" nőttem fel. Egy hegyen, aminek nem csak a neve az. Budaörs városa szó szerint a lábaink alatt hever. A déli fekvésű helyoldalról 180 fokos szögben belátni a horizontot, így nekem nem volt túl nehéz elfogadnom azt a tényt, hogy a Föld kerek. Tiszta időben szabad szemmel ellátni egészen Dunaújvárosig. Nálunk még hallani a madarak hajnali csicsergését, bár a város zaja az évek múlásával egyre erősebb. Ez egy monoton búgás, ami aljas fejfájás formájában képes tönkre tenni az ember szombat reggelét. Sajnos most már ez is a csend része. Amikor elköltöztem otthonról hogy pécsi diák legyek, sokáig nyomasztott egy érzés. Nem tudtam kipihenni magam szabadidőmben, de hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni igazából mi bajom van. Aztán egy tanulós szombat délelőtt egy kis gép repült el felettünk, mire beugrott! Bár nem volt honvágy érzésem, mégis hiányzott az a környezet, ami addig, olyan sok éven át körülvett. A budaörsi reptér miatt nekem természetes a repülők motorzúgása. Hétvégente már reggel 7-8 felé motor próba van, aztán tan köröket repülnek szinte egész nap, időjárástól függően. Mivel a szüleim repülősök voltak, gyakran szórakoztunk azzal, hogy hangról megpróbáltuk megmondani milyen típusú gép repül éppen.
     Az emlékem is egy ilyen tipikus hétvégi nap. Tavasz volt, a föld már felengedett és édeskésen illatozott. A levegő langyos volt és a napnak is volt már egy kis ereje. A hóvirág már levirágzott és a talaj elég száraz volt ahhoz, hogy le lehessen rá feküdni. A hóbortos szél hol gyengén, hol erősebben kapott az ember hajába. Az ég mosolygósan kék volt és vibráló szürke pamacs felhők úsztak át rajta. A fű kezdett már magához térni és a fák rügyei már csaknem pattanásig feszültek ... Én meg csak feküdtem a kert aljában, egy lankás domboldalon és hol az eget bámultam ábrándozva, hol hason, a kezemen fekve követtem a hangyákat nagy igyekezetükben, vagy a poszméheket, ahogy ki-be repülnek a földbe ásott fészkük bejáratán. A feketerigók éneküket cifrázták, miközben néha hangos csiviteléssel osztozkodtak egymással a tojók kegyeiért. Békesség volt, véget nem érő nyugalom. Nem volt olyan feladat vagy kötelesség, ami megzavarhatta volna ezeket a hosszú pillanatokat.

...és hihetetlen, hogy találtam róla fényképet!

        

Tavaszi nagytakarítás

     Kisütött a nap, csak úgy szikrázik! Szinte elhiszem, hogy végre kitavaszodott. Ez azonban csak egy kis lélekmelengető a télutó előtt. Sokaknál ez a végkimerülés időszaka, többféle értelemben is. Túlélték a karácsonyi nagy hajcihőt; sikerült minden szerettüknek valamilyen ajándékot szerezni, több-kevesebb örömszerzéssel. Kifogadkozták magukat erre az évre is és most kasszasiker filmekbe illő célkitűzésekkel folytatják életüket. A fagyok hiányában lassan eluralkodik rajtuk az influenza és a különböző megfázásos betegségek. Mire végre megérkezik az igazi februári tél, nagy zimankóval, a lelkük is kimerül, kicsit fáziskéséssel éli meg az év végét. A dolgok lassan elszíntelenednek és mindent szürkének látnak. Nem véletlen, hogy ez, a karácsony után a legdepressziósabb időszak. De ez a magunkba fordulás egyben tökéletes alkalom is az éves számvetéshez is. Részemről én idén egy kicsit másképp közelíteném meg ezt a dolgot. Nem csak az elmúlt évet szeretném összegezni, hanem egy fél életet.  Ebben az évben lesz ugyanis harminc éve annak, hogy megszülettem, és itt vagyok. Eme jeles esemény tiszteletére igyekszem valami különlegessel előrukkolni. Az jutott eszembe tegnap, hogy harminc valamivel kéne kedveskedni ennek a szép kerek időszaknak. És mivel ez egy élet szakasza, arra gondoltam mazsolázhatnék az emlékeim között. Minden napra egy visszaemlékezés, harminc napon keresztül. Csak spontán, ami eszembe jut éppen... Na, ma még nem volt ilyen. Pedig az ember azt hinné ez olyan könnyű. Nem szeretnék mindenáron emléket előkaparni. De van még időm, csak most indult el a nap :)