Városi romantika

 

A csoda

Olyan ez a város, mint az emberélet középkora delén. Túl a fénykorán, szívében tüskékkel, lelkében törésekkel. 

Felnőtt és egyedül kell boldogulnia, messze az ismert vidéktől. Magára maradt és kiégett, nincsennek hosszútávú céljai, máról-holnapra él. Persze vannak próbálkozásai, de a tehetősebb húzóerő cserben hagyta, így csak vergődik szegény, miközben megpróbál jó maradni. 

Látott már szebb napokat is - mondják. 

Keserűen romantikus ahogy remél és mocskos utcáinak rongyai alól időnként kicsillan valaha volt fénye, a benne rejlő csoda.

Nem ezt érdemelte. Szeretném, ha újra "boldog" lenne!

Példa - kép

      Ilyenkor eltűnődöm... Mi a jó fenét csinálok én a tömérdek szabadidőmben?!

Hogy pazarlom az időt! A lehetőségeimet, hogy jobb lehessek! Több! 

Szégyellem magam. 

Beszélgetés önmagammal

      Uh, uh... Lehet, hogy van egy olvasóm! Persze magamat kivéve... Bár az igazat megvallva az sem kizárt, hogy én vagyok/voltam az szerkesztés közben :) Igen ez több, mint valószínű. Mindenesetre jobb kedvem lett tőle. No, nem mintha világhírű blogger akarnék lenni. Igazából meglepett. Persze, tudom, hogy nyilvános az oldalam, csak nekem ez amolyan digitális napló féle... egy e-napló :D 

Volt, idő, amikor naplót írtam, de mindig féltem, hogy rossz kezekbe kerül, hiába csak leírt gondolatok. A gond a véleményekkel és az őszintén leírt érzésekkel volt; azokat féltettem. Jogosan. Azóta semmi személyeset nem írok le. De ez más. Már más. Másként gondolok erre az egészre. Nincs semmi titok abban, amiket írok. Ezek csak a gondolataim, amik időnként megrohannak, feltorlódnak és annyira megtőltik a kobakom, hogy ki kell írnom magamból mielőtt teltház lenne és elmarad az esti előadás :D

Egy időben verseket írtam, de az elmúlt :) Meg van még az a képességem is... valahol a sok cucc alatt hever, elveszve az agyalapi mirigyem bal hátsó kvadránsánsk jobb felső csücskében... de van más, szavak nélküli önkifejező hobbim is. 

Belefáradtam a szavakba. Szeretem a csöndet; mindig is szerettem.  

Séta az éjszakában

      Nem is tudom... Biztos bennem van a hiba, hogy minden félsz nélkül sétálgatok este... de annyira imádom ezt a csendet. Amikor elindultam az ég borulni kezdett és a semmitmondó alkonyi kék ég átvedlett valami földöntúli misztikus zölddé. A lenge, bár már kissé pimasz esti szellő szantálfa füstölő illatát csempészte a kéményfüstös éjszakába. Az ablakok rolói mind behúzva, hogy csak a fény sárga színe szűrődik át rajtuk, mintegy szimbolizálva a meleg családi fészkeket. Eközben a már feketére vált égen komiszul kacsintgat egy fényes csillag az előtte elvonuló rózsaszín fellegek között, amik esőt ígérnek.

Szóval igen, szeret éjszaka sétálni, bízva abban, hogy nem érhet utól a rossz.

Idézet

 "Az idő olyas valami, amit senki nem tart tiszteletben manapság. A szerető szívnek ki kell állnia az idő próbáját. Benne lakozik az erő, hogy várakozzon, hiszen nem fél az időtől. Csak szetetni tud. Csak arra képes, méghozzá örökké."

Csak egy szám

     Ifjúkori romantikus zsizsegésem mára átcsapott szentimentalitásba. Szomorú vagyok, sőt néha mintha keseregnék is egy szám miatt... Egy szám miatt! Nem, nem a korom az, az sosem zavart :) De ez a szám nem egészen 20 évig kísérte életemet. 

     A teljesítmény túrázást a középiskolában kezdtem. Akkor még nem sejthettem milyen fontos része lesz az életemnek. Az osztályfőnököm szervezte, de igazából fogalmam sincs hogy keveredtem bele, mert a régebbi tanítványaival volt ez közös programuk. Vagyis én voltam a kis fekete bárány, a zöldfülű újjonc, akire külön oda kellett figyelniük, mert velük ellentétben, akik mind egyetemisták voltak, én még csak 16 éves pisis gimis :) Ennek ténye azonban már az első nap végére feledésbe is merült, miután hősiesen túléltem egy földcsuszamlást harmadmagammal. Valahol a Mártába mentünk és a túrát megelőző napokban többször volt felhőszakadás a nagy nyári hőségben. Így amikor mi bátrak (három barom) letértünk az ösvényről, mert torony iránt biztosan gyorsabb lesz a feljutás - gondoltuk - jött az elkerülhetetlen... Pici lány, alig 50 kg és a 16 kilós zsákja egyik pillanatról a másikra megállíthatatlanul elindult lefelé csúszva a hegyoldalon. A zsenge gallyaknak tűnő facsemeték csak úgy suhantak el mellettünk! A sáros massza furcsa robogó hangja visszhangot vert a szurdokban, én pedig hamarosan térdre rogytam, úgy csúszva tovább háttal a völgynek. Az ember nem is hinné milyen nehéz megkapaszkodni ilyen helyzezben; bármiben! Sorra kaptam az ágak után, aztán mikor végleg hasra estem megpróbáltam mihamarabb oldalra fordulni, hogy ne nyomjon agyon a zsák. Végül egy gyökér kitartott és megálltam a szánkázásban. A töbiek is megúszták. Még fel sem ocsudtam megdöbbenésemből, amikor a felmentő sereg megérkezett. Megúsztuk. Teljesítmény túrázók első lecke: "Sose térj le a kijelőlt ösvényről" (mert veszélyes!, Te marha).

A második pedig, hogyha nem találsz jelzést, akkor menj vissza az utolsóig, amit láttál.

Ez a két legfontosabb és kb az összes követendő szabály. Ez utóbbi is alapja egy jó sztorinak, ami szintén ezen az első, mondhatni beavató túrán történt. És pont ebből kifolyólag, hogy megnyugtassam aggódó szüleimet, kaptam egy mobil telefont; persze csak kölcsön Apuét. Egy ősrégi Nokia volt farmer tokban. Nagy, bumszli és könnyen kezelhető. Nálam kellett legyen plusz súlyként, mert persze több haszna nem volt. Akkoriban nemhogy térerő nem volt mindenhol, de a lefedettség is maximum 50% volt az országban.

Szóval a 18. szülinapomra kaptam egy saját számot. Ami azóta is az enyém. Egy szám. Egy szám, három készülék és két szolgáltató 19 év alatt. És bár nem szívesen válok meg tőle, mégis eljárt felette az idő. Ez jutott eszembe minap.