Igazán nem tudom, mi történt velem. Hova lett az a kevéske tehetség, ami a konyhatudományok terén mutatkozott meg ezidáig. De elveszett. Nincs. Nem létezik. Talán nem is létezett, csak mindig szerncsém volt. Bármi is legyen a konyhatündér ellentéte, az mind én vagyok.
Egy hosszadalmas folyamat végeredménye a mai nap katasztrófális konyha helyzete. Szép apránként kristályosodott ki ez a fajta tehetségtelenségem. De az elmúlt hetet összegezve be kell látnom, hogy véglegesnek tűnő állapotról lehet szó. Azért is érthetetlen számomra ez, mert éveken keresztül főztem magamra kollégistaként. Olykor még másokra is, és nem csak túlélték, de nem is nagyon panaszkodtak. Ehhez képest ma kitűnő érzékkel rontottam el a gyorsfagasztott túrógombócot, melyből grízlevest készítettem, de még a zsemlemorzsát is kétszer odaégettem. Na, ez volt az a pont amikor azt mondtam, hogy feladom, nem főzők többé. Nem hiszem, hogy a türelmemmel lenne baj, egyszerűen csak nem jönnek össze a dolgok. Még a jól bevált, pontosan követett recepteket is elrontom! Nos, nem mondhatnám, hogy épp ez hiányzott az életmből.
De egy valamire rájöttem, hogy nem vagyok sem kísérletezgető, sem küzdő szellemű ember. És ezt végig gondolva be kell látnom, hogy ezen tulajdonságaim az élet más területein is megmutatkoznak. Dühítő dolog ezt felismerni, mert mindig is bosszantottak a könnyebb utak, bár nem tartom magam a kényelmes megoldások emberének, küzdeni mégsem szeretek. Vagy ezfajta lustaság? Hogy van ez akkor? Nem hogy pontos céljaim lennének, de már annyira sem tudom ki vagyok, mint tinédzser koromban. Nem voltam én ilyen! Mi történt? És mikor? Hogyan? Ez nem én vagyok! ... kétségbeejtő, igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése