...azt hiszem ennél nehezebbet nem is lehet kívánni, mint tisztázni magunkban a dolgokat. Kezdem úgy érezni, hogy az emberiség legnagyobb keresztje a saját emberi öntudata, ami sosem hagyja nyugodni az elméjét. Folyton kutakodnunk kell, válaszok után, összefüggésekért, ok-okozatokért, kérdéseket kreálva, "Miért?"-eket gondolva... Ez általános dolog, vagy csak én fújom fel ennyire? Vagy vannak olyanok is, akik képesek az élettől kapott dolgokat kérdések nélkül elfogadni és csak élni velük?
Én azt hittem tisztában vagyok magammal... kicsivel több mint egy éve történt, nyáron, hogy megváltozott a tökéletesen boldognak, és kiegyensúlyozottnak vélt életem. Pedig boldog voltam, felhőtlenül boldog! Valami új kezdetén, méltó befejezéseként az addigi életemnek. Kristálytiszta céljaim voltak, tervek, amik illeszkedtek a társadalmi és környezetem elvárásai közé...
Gyermekkor... mi is az pontosan? Hiába próbálom körülírni, még csak azt sem tudom hogy fogjak hozzá. Épp ezért nem is gondolom, hogy el kéne különítenem, mint fogalmat, sem általánosságban, sem önmagamban... mert én magam vagyok a gyerekkorom. És ez itt a bökkenő! Az oka mindennek. Hogy még mindig annak az érdeklődő, kíváncsi és álmodozó kislánynak érzem magam, aki eddig is voltam. Hogy éveim számával csak a tapasztalataim száma nőtt és a dolgokról alkotott véleményem bővült. De ez a benső valahogy nem egyezik, nem igazodik ahhoz a fizikai külsőhöz, melyet kívülről látnak.
Akkor nyáron is ennek a csapdájába estem bele, és ezzel félreértésekre adtam okot. Nem csak összezavarodtam teljesen, hanem fájdalmat is okoztam... ez utóbbit a legnehezebb feldolgoznom.
Most, hogy így belegondolok, naiv vagyok... fú, de még mekkora! Te jó ég, vajon ez megbocsájtható emberi hiba?
Nehéz rendet tenni ennyi kusza gondolat között. Már nem sok minden maradt, amiben biztos vagyok. Csak olyan, amiről úgy érzem, hogy igaz. Például, hogy szerintem nincsenek véletlenek. És itt nem az eleve elrendeltségre gondolok. Abban hiszek, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Minden találkozásnak vagy nem találkozásnak oka van. Van, aki Istenben hisz, vannak, akik a csillagokban, nekem ez a filozófiám, a válaszom az élet történéseire, hogy:
Egy ártatlan éjszakai beszélgetésnek indult és az is maradt egészen egy olyan kérdésig, ami már egy nőnek szólt. ... És én zavarba jöttem. Annyira, mint életemben még soha máskor, pedig aki ismer, az tudhatja, hogy nálam ezt szinte lehetetlen elérni. Egyetlen, számomra megdöbbentő kérdés egy válaszban, amely köré az egész beszélgetés témája szövődött teljesen letaglózott. Nem is emlékszem mennyi idő telhetett el, mire válaszolni próbáltam. Mert minden megváltozott, fenekestül felfordult a világom. Meglepődtem, örültem, örömöm miatt bűntudatom lett és szomorú voltam egyszerre. Egy szempillantás alatt vert gyökeret bennem egy rég elfelejtett érzés; a szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe szorult, a lábaim remegtek és megbénult a nyelvem. Ha felálltam volna, biztosan összeesem... szörnyű kín kezdett mardosni. Nem akartam válaszolni, mert nem akartam meghallani ezt a kérdést. Szégyelltem magam, amiért életem egyik legboldogabb pillanata volt ez. Csak meredtem magam elé, amíg a copfos kicsi lány valahol nagyon messze, a budai hegyek egyik édeskés, erdő illatú mezőjéről integetett felém, oldalán hűséges fekete kutyájával. Majd a kép egyre halványabb lett és nekem válaszolnom kellett. Válaszolnom azt, amit kellett és nem azt, amit szerettem volna. Ahogy Ákos is megénekelte, a hűség a legkegyetlenebb béklyó. Csakhogy az addigi boldogságom is az én döntésem volt, amit őszintén hoztam. Rettenően dühít a dolog. Meginogtam és erre nincs mentség. Azóta ott motoszkál bennem a gyanú, talán sántít a filozófiám? Tényleg minden jó úgy, ahogy van? Ennek így kell lennie? Bűnösnek kell éreznem magam, rossznak, csalfának, amikor nem is történt semmi? Csak beszélgettünk, majd elhangzott egy kérdés, amire végül elutasítással válaszoltam. Mégis a kettő között eltelt idő alatt túl sok minden merült fel bennem. Mi okból találkoztunk? Az effajta csábítások nem a 'még gondolkodom mi is legyen?' fázisban találja meg az embert? Miért pont akkor jött, amikor már döntöttem? Rosszul döntöttem? Mégsem az igazival vagyok? Vagy ez csak egy megmérettetés, hogy biztos lehessek az elkötelezettségemben? Mert ha így van, akkor megbuktam a vizsgán. Tettlegesen, vagyis gyakorlatilag nem, de a gondolataimban elárultam magunkat. Elárultam a választottamat. ... esetleg húzhatnék új tételt? ... Csalódtam magamban, azt hittem jobb vagyok, őszintébb magamhoz. Megvetem magam érte és azért, amit valójában vélek érezni, illetve gondolok, hogy, úgy érzem tartozom egy csókkal.
Én most már mindent bevallok. Ki kell mondanom magamból a gondolataimat. Már így is túl sokáig érlelődtek bennem. Ugyanakkor szörnyen rossz érzés számomra, hogy talán még több kellemetlenséget okoznak majd!
Megijedtem és kialakult bennem egy félelem. Félelem magamtól. Hogy sose rázódom már helyre. Félek az elfojtott érzéseimtől, vágyaimtól; attól, hogy mit okozhatok ezzel az önvallomással vagy hogy mi lesz, ha egyszer újra találkozom ezzel az emberrel. Fogok tudni uralkodni magamon? Kell-e majd egyáltalán uralkodnom magamon? És hogy minden igaz amitől félek, és a valóság az, hogy semmi mást nem szeretnék jobban, mint elgyengülni és hagyni, hogy magával ragadjon a pillanat.
Úgy érzem már nem vagyok szabad, és döntéseimet a felelősség, az elvárások irányítják.
Vajon az idő mindent megold és szép lassan elmúlik a tépelődés?
Elárulok egy titkot: van egy taktikám, ami eddig tökéletesen bevált az olyan esetekben, ha megtetszett valaki. Egyszerűen csak elkezdtem az illetővel megismerkedni, és eddig még mindig felszínre került valami olyan dolog, vagy egy érzés, ami kiábrándított és a legőszintébb, legkedvesebb barátságokat hozta az életembe. Ez esetben hosszú levélváltásaink ellenére sem tűnt úgy, mintha ez jó módszer lenne... Egy dolgot leszámítva, hogy nem benne, hanem magamban találtam meg azt a hibát, amit kerestem. És ha már lúd, legyen kövér, miért pont ez az egy információ maradjon ki az egészből? A helyzet az, hogy úgy érzem kevés vagyok én Őhozzá, nálam sokkal jobbat érdemel.
Most, hogy minden gondolatomtól megszabadultam, azt hiszem arra a kérdésemre, hogy hogyan is zárhatnám le életemben ezt a hosszúra nyúlt bekezdést, még mindig nem tudom a pontos választ, de mindenképpen könnyebbnek érzem magam. Elmondhatatlanul jó, hogy végre szavakba tudtam önteni ezt az egészet!
Zárszóként pedig csak annyit, hogy hálás vagyok, őszintén hálás és boldog, amiért ismét átélhettem a fellángolást... legalábbis én annak éreztem. És mindezért (még ha csak az én szívemben, lelkemben létezik is) köszönettel tartozom.
Én azt hittem tisztában vagyok magammal... kicsivel több mint egy éve történt, nyáron, hogy megváltozott a tökéletesen boldognak, és kiegyensúlyozottnak vélt életem. Pedig boldog voltam, felhőtlenül boldog! Valami új kezdetén, méltó befejezéseként az addigi életemnek. Kristálytiszta céljaim voltak, tervek, amik illeszkedtek a társadalmi és környezetem elvárásai közé...
Gyermekkor... mi is az pontosan? Hiába próbálom körülírni, még csak azt sem tudom hogy fogjak hozzá. Épp ezért nem is gondolom, hogy el kéne különítenem, mint fogalmat, sem általánosságban, sem önmagamban... mert én magam vagyok a gyerekkorom. És ez itt a bökkenő! Az oka mindennek. Hogy még mindig annak az érdeklődő, kíváncsi és álmodozó kislánynak érzem magam, aki eddig is voltam. Hogy éveim számával csak a tapasztalataim száma nőtt és a dolgokról alkotott véleményem bővült. De ez a benső valahogy nem egyezik, nem igazodik ahhoz a fizikai külsőhöz, melyet kívülről látnak.
Akkor nyáron is ennek a csapdájába estem bele, és ezzel félreértésekre adtam okot. Nem csak összezavarodtam teljesen, hanem fájdalmat is okoztam... ez utóbbit a legnehezebb feldolgoznom.
Most, hogy így belegondolok, naiv vagyok... fú, de még mekkora! Te jó ég, vajon ez megbocsájtható emberi hiba?
Nehéz rendet tenni ennyi kusza gondolat között. Már nem sok minden maradt, amiben biztos vagyok. Csak olyan, amiről úgy érzem, hogy igaz. Például, hogy szerintem nincsenek véletlenek. És itt nem az eleve elrendeltségre gondolok. Abban hiszek, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Minden találkozásnak vagy nem találkozásnak oka van. Van, aki Istenben hisz, vannak, akik a csillagokban, nekem ez a filozófiám, a válaszom az élet történéseire, hogy:
"az élet olyan, mint egy átjáróház; az emberek jönnek - mennek, néha visszatérnek."
Én most már mindent bevallok. Ki kell mondanom magamból a gondolataimat. Már így is túl sokáig érlelődtek bennem. Ugyanakkor szörnyen rossz érzés számomra, hogy talán még több kellemetlenséget okoznak majd!
Megijedtem és kialakult bennem egy félelem. Félelem magamtól. Hogy sose rázódom már helyre. Félek az elfojtott érzéseimtől, vágyaimtól; attól, hogy mit okozhatok ezzel az önvallomással vagy hogy mi lesz, ha egyszer újra találkozom ezzel az emberrel. Fogok tudni uralkodni magamon? Kell-e majd egyáltalán uralkodnom magamon? És hogy minden igaz amitől félek, és a valóság az, hogy semmi mást nem szeretnék jobban, mint elgyengülni és hagyni, hogy magával ragadjon a pillanat.
Úgy érzem már nem vagyok szabad, és döntéseimet a felelősség, az elvárások irányítják.
Vajon az idő mindent megold és szép lassan elmúlik a tépelődés?
Elárulok egy titkot: van egy taktikám, ami eddig tökéletesen bevált az olyan esetekben, ha megtetszett valaki. Egyszerűen csak elkezdtem az illetővel megismerkedni, és eddig még mindig felszínre került valami olyan dolog, vagy egy érzés, ami kiábrándított és a legőszintébb, legkedvesebb barátságokat hozta az életembe. Ez esetben hosszú levélváltásaink ellenére sem tűnt úgy, mintha ez jó módszer lenne... Egy dolgot leszámítva, hogy nem benne, hanem magamban találtam meg azt a hibát, amit kerestem. És ha már lúd, legyen kövér, miért pont ez az egy információ maradjon ki az egészből? A helyzet az, hogy úgy érzem kevés vagyok én Őhozzá, nálam sokkal jobbat érdemel.
Most, hogy minden gondolatomtól megszabadultam, azt hiszem arra a kérdésemre, hogy hogyan is zárhatnám le életemben ezt a hosszúra nyúlt bekezdést, még mindig nem tudom a pontos választ, de mindenképpen könnyebbnek érzem magam. Elmondhatatlanul jó, hogy végre szavakba tudtam önteni ezt az egészet!
Zárszóként pedig csak annyit, hogy hálás vagyok, őszintén hálás és boldog, amiért ismét átélhettem a fellángolást... legalábbis én annak éreztem. És mindezért (még ha csak az én szívemben, lelkemben létezik is) köszönettel tartozom.
