Az idei nyár

     Ismét eltelt egy év. A még virágzó és a már levirágzott fák illata napnyugtára megtöltik a forróságtól nehézkes levegőt és engem elöntenek az emlékek. A fesztiválok időszaka ez és az utazások várakozásokkal teli feszültségéé. A levegő szerelemmel lesz tele. Csak pár éve, hogy szeretem a nyarat, kisgyerekkorom óta. A középiskolás évek alatt, amikor már kellően önállóak lettünk, hogy ne táborba menjünk, vagy ne együtt menjen nyaralni a család, valahogy ellaposodtak ezek a forró hónapok. De ez nem panasz :) Fantasztikus gyerekkorom volt, melynek központi eleme szüleim baráti társaságának összetartása. Feledhetetlen nyaraim voltak! 

Ugyanakkor azt hiszem szükség volt azokra az unalmas táborok és utazások nélküli nyarakra ahhoz, hogy változtatni tudjak, illetve kialakítsam a saját nyaraimat. Talán mondanom se kell, az egész az egyetem alatt kezdődött és annyira magával ragadott, hogy most alig bírok leállj-t parancsolni. Amikor az év egy időszaka bizonyos szokásokkal rutinos cselekvések sorozatává válik nagyon nehéz a parkolóba félre állni. Hmmm... azoknak a kora hajnali keléseknek a még nyirkos, friss illatú és hűvös hangulata, amikor a legélesebbek és legszebbek a fények a táj felett, mert minden olyan tiszta...amikor az utolsó ellenőrzést végezzük a kocsiban, hogy minden létszükséges holmit elpakoltunk-e... és amikor ismeretlen kalandok elé nézve veszünk egy nagy levegőt és elbúcsúzunk a háztól, hogy egy hét múlva a legtisztább szennyes ruhánkban térjünk haza mesélni valókkal tele, másra sem vágyva, mint hogy vegyünk egy rendes folyóvizes fürdőt...és amikor elindulunk izgatottan, minden elhagyott utcasarok után valami új várhat ránk: tájak, amiket még sosem láttunk, emberek, akiket csak most ismerünk meg, vagy tájak, melyeket régen láttunk és már csak emlékeinkben élnek halványan, emberekkel, akiket egyszer megismertünk és régen láttunk. Mindenképpen új dolgok várnak ránk, még a viszontlátás örömében is, és engem ez az érzés dob fel a nyarakban. Ez a boldogság, a régi-új dolgok megélése. Szerintem fantasztikus érzés, talán ez az, ami varázslatos a nyárban.

Egy kicsit a lelkem mélyén szomorú ez a nyár. Le kell zárnom életem egy fejezetét, mely még csak most kezdett kibontakozni, de nem lehetek olyan önző, hogy ragaszkodjam hozzá. Majd évek múltán talán újra ki tudom alakítani ezt a nyári életstílust :)

 

   

A Dalai Láma szavai

A Dalai Láma, mikor arról kérdezték, hogy mi az, ami leginkább meglepi az emberiséggel kapcsolatban, ezt válaszolta:

"Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy elfelejti élvezni a jelent; az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg, és aztán úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán."

Kérdezni tudni kell

     Emberi életünk során a történések (cselekedeteink) okainak feltárásában a tudni akarásra szomjas kíváncsi elménk hajt minket az elméletalkotásokra. Ezek során több sarkalatos ponttal is meg kell birkóznunk, mint például, a kapott válasz igazságának megítélése. Egy igazság létezik csak, vagy mindenkinek van egy részigazsága? Van-e egyáltalán egy általános érvényű, mindenkire vonatkozó igazság a dolgok alakulásának okaiban? De ami még ennél is nehezebb, olyan kérdést megfogalmazni, amely minden lehetőségében kimeríti a számunkra tudni kívánt okokat. Engem most per pillanat a csók jelentéstartalma gondolkoztatott el. Mind ezidáig úgy gondoltam, hogy a csók egy eszköz bizonyos célok eléréséhez... de elbizonytalanodtam. Lehet-e a csók csak egy csók? Mindenféle jelentés tartalom nélkül? Mi a csók, ha nem párosul hozzá semmilyen közvetlen vagy közvetett jelentés (ok, cél, érzés) ami magyarázza létrejöttét? Hiszen a vonzalom ösztönös kifejeződésének is vannak bizonyos jelentéstartalmai...

Az első kérdés, ami elindította ezt az egész gondolatmenetet a következő volt: "Mit várunk el a csóktól?" És erre valami olyasmi választ kaptam, hogy: "Semmit. A csók alakítja ki, dönti el, hogy mi lesz belőle. A csóknak nincsenek elvárásai."

Nos, hiába vagyok olyan régóta összezárva magammal, még mindig nem ismerem magam eléggé vagy időnként nem tudom mit is akarok igazán... azt hiszem néha csak egy csókot, ami nem jelent semmit... de én még abba se tudnék beletörődni, mert muszáj ok-okozati összefüggéseket keresnem... de minek is? ... mert nem tudom bevallani magamnak, hogy az is én vagyok... és ez már megint mi? ... szégyenérzet, büszkeség, kishitűség, naivság, csalfaság, bűn?

...

"Huston we have a problem..."

Derengés

Derengés Kimondatlan szavak, gyermeteg ábrándok feszítik mellkasom, hangokká mégse váltok! Tompuló sejtések tisztább mivoltomból, búvópatak lettem, illat, az éj árnyékából. Holdfény lennék újra, ki varázslatot sző, magányukkal maradt messzi út porába! Kérlek, hadd lehessek újra az a szellő, mely erdő talajával édes, részegítő, kitől megtorpan a vándor.
	(2011. június 17.)

Ébredőben

Ébredőben Mintha tenger lenne, s rajta habzó tajték, úgy vált ki a földből a kíváncsi hajnali köd; az ég kékjéből sejlő Pilis lágy ormait köszöntik a vadonban szült Duna-parti fák. Csendes hullámban jár repce közt a szellő, lágyan meghajolva bókol minden pipacs; violakék zsályák rabolják el szívem, s akác illatától részegül a táj.
	(2011. május)

Az idő vasfoga

     "Korán keltem.- gondolta Emily..." Sok egyéb mellett ma reggel ez jutott eszembe. Egy könyv első mondata, amit írni kezdtem, de sose fejeztem be egy szünetben rossz kezekbe került és nevetség tárgyává vált rossz ízű fiútréfa miatt. Már nem is emlékszem pontosan... talán Imrének hívták a fiút. Haragudtam rá sokáig, de igaza volt, nevetséges így kezdeni egy könyvet, persze nem olvasta tovább, pedig azóta is úgy gondolom, hogy a folytatás jobban sikerült. Eltettem, még meg van valahol, remélem. Biztosan oka van annak, hogy nem találom. Egyszer a középiskolában akadt ismét a kezeim közé és akkor elhatároztam, hogy márpedig megírom, befejezem és annak a fiúnak ajánlom...és akkor ismét eltűnt. Van hogy a tárgyak saját életet élnek és önhatalmúlag tűnnek el a szemünk elől, az életünkből. Talán várnom kell azzal az írással. De jó tudni, hogy van még valami, amit befejezhetek, ha bármi oknál fogva már mindennel végeznék és nem volna semmi más dolgom. Mindez az alatt a pár méter megtétele alatt futott végig a fejemben, amíg a kapunkból elsétáltam a sarokig, a bezárt szakiskola épülete mellett, ami egykor óvoda volt és újra az is lesz a felújítási munkálatok után. És mert korán keltem, a reggeli nap aranysugarai által teremtett hangulat a magas jegenye fákon arra késztetett, hogy szépekre gondoljak. Nekem ez jutott eszembe. Hogy volt régen egy megkezdett könyv, egy első mondat, ami miatt sokat bánkódtam, de már nem haragszom arra a fiúra. Elmerengve az úti látnivalókon, amikkel így reggeltájt találkozom egy közmondás jutott eszembe: "Ki korán kel, aranyat lel". Rájöttem, hogy az én aranyam az idő. Az idő, amit nehezen teremtek és fordítok magamra, és amiben folyton elveszek. Éppen ezért, amikor korán kelek több mindenre jut belőle. Aztán a napi ügyintézések során szárnyra kapott ez a gondolat és mintha nem is lett volna hagyott magamra. Haza felé a buszon mégis visszatért. Kedves idős hölgy volt, aki nem akart mást, csak terpeszben megvetve lábát biztonságosan kapaszkodni. Nem tudom milyen korú lehetett, de nagyon szép volt az arca. Szeme kékes barna, élénk tekintetű, bőre mélyen barázdás, mégis hamvas. Kortalan dolgokról beszélt, melyek mégis mulandóak a többség számára... hogy mivel töltik a fiatalok az időt, és mennyire nem szánnak időt egymásra. Nem fér bele egy séta, egy cukiban elfogyasztott süti, beszélgetés észrevett érdekességekről, átélt és feledhetetlen élményekről...Végül a Hajdú utca vetett véget közös utazásunknak, de azt hiszem találkozunk még és akkor folytatjuk ott, ahol abba hagytuk.

Tavaszi ábrándok

(1)

Sütött a nap, bár ereje híján csak hangulat javító jelenlétének örülhetett az, aki a szabadban töltötte a napját. Mert a tavasznak olyan kora hajnalát írjuk még, hogy nincs se virág, se föld illata a levegőnek, s ezek hiányában a szél csak csípős arc pírral gyötri az embert. De még ennek ellenére is vannak, akiket már ez a kevéske szép idő is boldoggá tesz, s úgy ülnek a kerti széken, mintha április havában járnánk. Ő is érzi a hideget, s erre a legjobb bizonyosság, hogy nyakig beöltözve, vastag kendővel eltakarva arcát kuporog azon a bizonyos széken. Apró termetét növelik ugyan ruháinak száma, ám magasságán ez cseppet sem változtat. Úgy gubbaszt a hipermarketek által forgalmazott sztenderd kerti műanyag széken, mindkét lábát maga alá húzva, szinte fél török ülésben, mintha bársony fotel lenne. S a könyv, melyet ölében tart teljesen elfeledteti vele a körülötte lévő világ dolgait. Szinte megrészegülve mered tekintete a vékonyka regény sárgás lapjaira és mohón falja az oldalakat. Ez a kép fogadott minden arra járót. De közülük csak egynek tűnt fel igazán a látványban rejlő szépség. Tovább ment volna ő is, hiszen lett volna dolga elég, de nem bírta a lányról levenni tekintetét. Lassan megállt mellette és csendben figyelni kezdte a sugárzó tüneményt. A többi járókelőben ez erőteljes kontrasztot válthatott ki. Hiszen adott egy szék, rajta felismerhetetlen formájú pokróc kupaccal és egy sudár alkatú fiú, aki pár méter távolságból csendben mered a székre. Termete kissé magasabb az átlagnál, de sportos alkata miatt ez nem feltűnő. Az időjáráshoz képest vékonynak tűnő dzsekit és farmert visel; amolyan lezser elegánsan. Arca még gyermekded korához képest, de vonásai már most egy eszményi férfi sármját rejtik. Álla finoman ívelt és arccsontjai sem erősödtek még meg. Bőre még hamvas és csak gyengén borostás; épphogy egy kissé rossz fiúsnak tűnik tőle. Szája sarkában és orcáján folytonos apró mosoly ül, mintha mindig derűs lenne. De ami a tekintetet igazán vonzotta, az meleg barna szemeinek mélysége. Mintha ében lenne, vagy a csillagok nélküli forró nyári éjszaka végtelenje; ahol bár nyitott szemmel is vakon érzi magát az ember, biztonságérzetét mégsem veszíti el. Atyai nemességet sugallt, de gondolatai lelke tükrén át szinte kifürkészhetetlenek. Füleit dokkmunkás sapka védi a hidegtől, és csak pajeszánál sejthető, hogy rövid barna haja van.

A kis gombóc, mely az egész műanyag széket birtokolta, észre sem vette csodálóját. Mélyen járt képzelete világában, ahol a végtelen nevadai lankákat és ormokat levendula illatú meleg szellő járta át, és a bátor szívű cowboyok életük árán is képviselték azt az eszmét, hogy becsületesen helyt álljanak a rájuk váró feladatokon. Rendíthetetlenségük és marcona ábrázatuk azonban ügyesen rejtik valódi énjüket, mely érző szívű, lovagias és minden körülmények között hűséges választott szerelmükhöz. A jellemvonások lányos romantikája mögött azonban a várva várt férfi ideáll testesült meg, és kavarta fel a kucorgón olvasó érzelmeit. S a történethez szőtt élénk fantázia apró gesztusok formájában mind kiültek arcára. A halovány napfényben sápadtnak tűnő arcocskából a hidegtől kipirosodott nózi és a széltől könnyesen csillogó sötét szemek tűntek ki. Tekintete, szemöldöke és vékonyka, de rózsapirosan izzó ajkai együtt mozogtak az események sodrásával. Üldözéskor, amikor a marhatolvajok már majdnem túl jártak a becsületes cowboyok eszén, azok egy hirtelen fordulattal mégis keresztül húztak a gonoszok számításain; arca megfeszült, szemöldökét összevonta és enyhén hunyorítva koncentrált az akció sikerére. Az illatok és színek sokaságával bevezetett romantikus sugalmazású párbeszédeknél pedig arcának egészére mosoly simult, szemeire álmoskásan hosszú pillogás ült, és lassan mélyeket sóhajtozott. Nyakába, sapkája és a több rétegben is feltekert kendője alól rakoncátlan gesztenyebarna fürtjei lógtak ki és izzottak a napfényben.

Mintha megállt volna az idő felettük, léteztek így egymás mellett. Ám mindösszesen csak néhány perc telt el, azóta, hogy egy fiú megállt egy furcsán telepakolt szék mögött. Mégis kimerítette a rengeteg új érzés és élve a lehetőséggel, hogy karnyújtásnyira tőle egy üres szék áll, tekintetével egy pillanatra sem eresztve a lányt, lassan leült mellé. Minden igyekezetével remélve, hogy nem zavarja meg csodálata tárgyát, óvatosan elhelyezkedett. Egy dologgal nem számolt csak, fürkésző tekintete tüzével, mely szinte perzselte a lány arcát. Elég volt pár pillanat, hogy hőseinek kalandjai hevéből kiragadják erősebbnek bizonyult ösztönei. Felnézett, majd jobbra, ahonnan valaki más jelenlétét érezte, de meglepetésére egy vadidegen helyett szikrázó szempár fogadta, a maga leírhatatlan mélységével, amely teljesen rabul ejtette a szívét.